Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-11-21

És ha ott vagy, tedd meg azt, hogy Csókold meg c kezeket. Hogyha nedves tán c kéz, az Ne tartson fel tégedet: A szegény és árva volt az, A ki rája künyezett. jSom.lay. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta 13 e 1 ú n y i F e r c n c. (7. folytatás). A grófnő, komornája nagy rémületére, kész fésülésééi a pamlag párnái közé temette arcát. Barátnője részvéttel hajolt föléje. — Szegény Laurám , — ha én ezt tudtam volna. — monda, — dehogy hagytalak volna el házadban, dehogy engedtem volna gyámom hívásának, hogy hagyjam oda Selnveicot és legyek boldogult férjem neje — de mindezt én nem tudtam, én téged és Adorjánt árulóknak hittelek, és pedig mily boldog lehetnék én Adorjánnal,—végzé és azután halk reszkető hangon hozzátéve, — de te azt mondád Laura, liogy te Adorjánba szerettél, hogy van az, hogy mégis a gróf lett férjed, és hogy Adorján most itt van ? — A grófnő letörlé könyeit és igy szólt — Igazad van, Marym, ezzel még adósod vagyok. — Hektor eltűnt a vidékről, én Genfben maradtam és találkoztam sokat Adorjánnal; közös szerencsétlenségünk közelebb hozott egymáshoz, csalódott szivemnek vigasztalásra volt szüksége — és mi megszerettük egymást, s mikor ö hazatért, azon Ígérettel vált el, hogy gyámjaimtól megkér és— de sem meg nem kért, sem nem irt többé egy szót sem. En nem tudtam, hogy ö ebben ártatlan, hogy ö haza sem ért, hanem egy felső Ausztriai faluban feküdt kitörött lábbal és bezuzott fejjel, mi öt egy hegymászás folytán érte, — én ezt mind nem tudtam, boszus lettem, és mikor gyámjaim nekem egy mariage de raisont ajánltak, beleegyeztem. Házasságom valóban mairagc de raison volt, a fiatal grófnak, hogy rangeirozza magát, százezeremre volt szüksége, s épen akkor, mikor halálos beteg volt. Beteg ágyon adtak minket össze és én asszony voltam, kinek férje bár alig volt 25— 26 éves, Nélaton kezei alatt volt Párizsban, mig én, pénzemmel kitisztázott birtokain éltem gyászos mézes heteket. Borzasztó élet volt ez. Végre férjem, kit eddig még nem is láttam ép kéz-láb, eljött hozzám, és mi a világ előtt, mint férj és feleség szerepeltünk ; de az, hogy én üzérkedés tárgya lettem, hogy e férfiú nem átallotta életveszélyes betegségben fiatal éltemet betegágyon magához fűzni és a mézes heteken, nem, gyürü váltásunk percétől kezdve engem évekre özvegygyé tenni — ez oly idegenkedést keltett bennem, hogy most, mikor teljesen meggyógyulva visszatért bármily előzékeny is legyen, tényleg neje eddig nem lettem, nem is leszek soha. Hiszed már most, hogy boldogtalan vagyok. Itt férjem, ki idegen nekem, kit még csókkal se illettem soha, itt szerelmesem, kié nem lehetek; itt Hektor, kinek hatalmába vagyok és a ki meggyalázhat, ha csak meg nem ölöm magam, mert fiatalkorom oly kompromittáló tanúságait bírja — s onondd most, nem vagyok én boldogtalan? Ne búsulj kedves Laurám, — monda Mary — haván mód még rajtad segíteni, én kiviszem. Laura megcsókolta barátnőjét, de kétkedve rázta tejét. Hogyan lehetne az — monda szomorúan. — Hogyan ? — viszonzá kis gondolkodás után barátnője, — hogyan ? azt még magam sem tudom, de nekem bizodalmam van, hogy menni fog. Ezzel a társalgásnak yége szakadt. Az öltözék rendben volt, és minthogy az ajtónálló rég jelentette, hogy a vendégek már összegyűltek, a két fiatal hölgy a fogadóterembe fölsietett. Mily szépek voltak igy egymásmellett 1 Mint az éj és nap, mindkettő szép vala; az egyik enybe és szende, mint az éj májusban, — a másik ragyogó, mint a nap, ha reggel a harmatos fák, búgó gerlék és dalló pacsirták fölé virad. Mary hajzata sötét volt, mint az éj, de enyhítette e sötétséget a szép kék szem, mely bizalmas pillantással és édes nyugalommal tekintett is bárkire, dehogy tudtak haragosan is pillantani, azt mindenki vallhatá, ki öt megharagító. Arca gömbölyded volt, s így a kissé pisze, de csakis nagyon kissé pisze orr igen illett, kivált miután társául egy szép pici ajak szegődött, mely a cseresznye ajkak osztályába volt sorozandó. Termetre nem volt nagy a szép bárónő, de minden a legszebb öszhangban ügyekezett öt delivé tenni. A fekete hajzathoz a kissé barnás arc épen nem állt rosszul, de e barnaság csak oly csekély volt, hogy alig észrevehető átmenettel hószín vállakat és hó kebelt övedzhetett a ruha, melynek divatos szabása ellen senki sem panaszkodott, mert mindenki bevallhatá, hogy'kár leendett e beváltakat eltakarni. Még megjegyezvén, hogy a bárónénak épen nem állott rosszul a karcsúság, melylyel birt, befejezésül meg kell említenünk, hogy lábaival igen jól értett az illem legszigorúbb szabályai körén belül kacérkodni, s a férfiak esküdtek rá, hogy a hamúpipök cipője bizonyosan lábára ment volna, és igy aesthetikai szempontból bün lett volna e lábakkai nem kacérkodni. (Folytatjuk). Ijerclezés. Hevecser, nov. 16. (Sikerült vadászat} Nimródnak tisztelői és követői, t. i. a mi ügyes devecseri vadászaink nem akarván azt a szép, korán beköszöntött tél elejét élvezet nélkül elmúlni hagyni, mai nap A*adászatot tartottak „vaddisznóra," mi valóban várakozásfölötti módon is sikerült. Mintegy 12—14 vadász, 20—25 hajtóval próbáltak szerencsét az urasági birtokot képező széki erdő „ropogó" havában. Mindjárt a második hajtásban jelentkeztek az óhajtva várt vendégek, röfögésükkel édes izgalomba hozva a vadászokat. Egész csapat — többnyire öregekből álló — csörtetett szép rendes menetsorban a. még teljesen föl sem állított fegyveresek felé. Valóságos „disztűz" fogadta őket. Erős ordítás árulta el, hogy a disztűz csakugyan veszélyes volt, és kettő—három, hentergett a hóban, több lövés által is halálosan találva és piros vérrel festék be a hó fehérét. Az innen megszabadultak rövid távolságra ismét a vadászok másik csoportjára akadtak, hol szinte megvámolták a szegény állatokat. Üsszvesen 6 darab esett el, és néhány megsebesülve tova váncorgott. Egyszóval a vada-