Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-10-03

s tizennégy még ma is — e mái napon is — fel — fel sajgó seb az, mit e gyászos emlékű napon nemzetünk szivén a hatalom birtokosai ütöttek. — Ma már 25 éve e napnak s ha rágondolunk, most is ugy ég, ugy szorítja valami bensőnket. Nem célunk azonban, hogy a visszaemlékezést fájdalmasabbá legyük, mint a minő. Lefátyoloztuk a multat s ama sebeket azok is segítik hegeszteni, kik azokat egykor rajtunk tilölték. Csupán csak emlékezni akarunk s emlékeztetni másokat is. Imádott hazánkért, féltett szabadságunkért haltak el-, ma «Iiogy e haza él, hogy e haza szabad, illik megemlékeznünk róluk, kik c szabadságért küzdelemben elbuktak s a kik vérükkel pecsétellek meg e hűségüket. Arad városához gyászos emlék fűződött e nap óta • Arad városa kell, hogy e gyászemléket elhalványitani igyekezzék egy a hösökhez méltó gyászünnepély és majdan emlékszobor által. Arad meg is teszi ezt. Országos lesz az ünnepély, melyet Arad városa e napon tartand; az egész haza jelen lesz, habár csak lélekben is ott e napon. Mi, kik szintén csak a távolból vehetünk részt e gyász nap emlékünnepén, tegyük meg azt, hogy szenteljünk egy sóhajt, szenteljünk egy pár percet ama hősöknek emlékben. Emlékezzünk meg róluk, bisz mást ugy sem lehelünk értük, ez adósság lefizethellen. Béke és a magyarnemzet örök hálája, örök emlékezése lengjen ama nemes porok felett!!! y. h\ E

BGY DALT . . . 0 _ gy dalt, egy édes dalt nekem! $ Kit megtört már a szenvedés: "f^Egy dalt! mely édes hangival | Orömsugart szivembe ves. Egy dalt! mely fásult lelkemet Fölrázza búsló almiból; Egy dalt! melyben az üdv s remény, A vágy derengő hangja szól. Egy dalt! legyen bár puszta árny, Hiú sóvárgás, képzelet, — Mely minden bút megsemmisít S az ábrándokba elvezet; — Egy édes dalt, vigasztalót! . . . Aztán ismét csalódhatom! Akkor legyen csak bús e dal: Ha majd elföd a sírhalom! Újvári Elek. Az utolsó Árpád. — Történeti beszély. — V. (folytatás és vége). Fontoskodó arccal lépett be a király magánszobájába egyik benső tanácsosa. — Uram király — szólt rejtélyesen — az országnagyok tanácskozásából jövök, hogy nevükben újólag felkérjelek valamire. A dolog nagyon fontos; léssz oly keg}

7

es, hogy figyelmeddel egy kis időre megajándékozol'? — Beszélj, — hiszen még ha kedvem nem volna is hozzá, köteles volnék kihallgatni tégedet, midőn a nemzet nevében jösz hozzám. — Ismét a haza nevében kérünk, fenség, hogy tégy valamit a hazáért. — A mi erőmtől telik, mindent megteszek, a mivel hazámnak javát előmozdíthatom. Ugy hiszem, nem vádolhat senki, hogy valaha saját hasznomat a közjónál többre becsültem volna. — Legkovésbé sem, uram király, sőt inkább mindenki köteles elismerni igaz hazafiságodat. De épen azért vagyunk bátrak a haza nevében újólag áldozatot kérni tőled, mert tudjuk, hogy sziveden fekszik nemzetednek sorsa. Nem akartunk ez ideig háborgatni, mert tiszteletben tartottuk a szent fájdalmat, melylyel a sors oly váratlanul illetett tégedet. Tudtuk, hogy ha méltó gyászodon kívül még újabb terheket is kívánnánk rád róni, embertelenséget követnénk el a legnagyobb mértékben. Most azonban már úgy vettük észre, mintha némileg nyugodtabbá lett volna kedélyvilágod. Ezen körülmény és ismert bazafíságod bátorított minket arra, hogy kérésünkkel színed előtt megjelenjünk. — Nos, hát miben áll azon áldozat, a melyet tőlem a haza nevében kívántok ? — Engedj meg egy két szót, még mielőtt ezt kimondanám. Te magad tudhatod legjobban, hogy mily súlyos körülmények között él jelenleg magyar hazánk. Legyőzted azt az aljas lázadót, ki a koronát jogtalanul magának követelni elég szemtelen volt, s kit nem vádolt a lelkiismeret, midőn saját hazájában annyi zavart, annyi vérontást idézett elő. De hátra van még két idegen nemzetségi trónkövetelőkiket megtörnünk mindez ideig nem sikerült. Pedig mindaddig, mig ezek hatalmaskodásának véget nem vetünk, neici lehet nyugodt és boldog a nemzet. Hiszen jól tudod, mily gyászos eseményeket idéznek elő e villongások. Oda kelt azért irányulni minden tevékenységünknek, hogy azoknak valahára vége szakadjon. — De hiszen eddig is megtettünk mindent a mi tőlünk kitelt. Mi vagyunk-e okai, hogy törekvésünket siker nem koronázta? — Ha eddig nem arathattunk sikert, lehet aratnunk még ezután. Csak az eszélyesség vezesse harcainkat. Először az egyik ellenséggel kell végeznünk, azután e másikkal könyen végezhetünk. — Seregeink osztrák földön állanak, győzelmük több, mint valószínű. Ha a császárral végeztünk, teljes erönkket Róbert Károly ellen fordulhatunk. — Igaz, uram király, csakhogy nem számítottál minden eshetőségre. A harc kockája mindig kétes ; lehet, hogy később a császár fegyvereire fog mosolyogni a szerencse, mely most tőle idegenkedni látszik. Azután a győző is veszít erejéből a küzdelemben. Mire legyőzted a császárt a sereg valószínűleg beleun a sok nélkülözésbe; pedigaked-