Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-09-19

Az utolsó Árpád. — Türíéneli beszéli/. — III. (folytatás). Ha nem erezte is eddig magát otthoniasan Endre új méltóságában, még terhesebb lett az ezután reá nézve. Eddig még vigasztalta küzdelmeiben azon tudat, hogy van egy sziv, mely az ö szivével együtt dobog. — mely osztja fájdalmait, ugy mint örömeit; — van a világon egy iránta tiszta szerelmet érző önzetlen kebel, melyre fáradalmai után fejét lehajthatja, — s ha megzavarták lelke nyugalmát a világi gondok, visszanyeri azt e pillanatokban, s feledve a földi bajokat, a túlvilágnak üdvét élvezi. De most nem volt többé oldala mellett a szerető nő ; nem vártak reá gyengéden ölelő karok, fáradalmai után nem törölte le kedves kis kéz homlokáról az izzadságot. Oly elhagyatottnak érezte magát. — Kedélyének ezen állapotában csuda-e, ha nem mutatott mindenben kellő szigorúságot, s nem vezette mindég kellő crélylyel az ország kormányzatát ? A szívnek sérelme a legmagasabb röptű lelket is megbénítja. Midőn az est közeledtével csendesülni kezdett a zaj, borongó arccal lépte át a székesegyház küszöbét. Ott kedves nejének sírboltja fölött eltűnődött hosszasan ; félidézte képzeletében a múltnak képeit, és mintegy újra érezte a múlt idő Örömeit. Lassanként csendesült a fájdalom, mely eleintén oly fenyegetöleg támadta meg szivét. Az idő hatalmas orvos, begyógyíthatja a gyögyíthatlanoknak látszó sebeket is|; de neki nincs annyi hatalma, hogy a szívben egyszer támadt űrt megélénkíteni képes legyen. Lecsillapult Endre kebelében a vihar, de helyén egy ür támadt, mely nem kevésbé volt kinos reá nézve, mint a fájdalom. Csak múltjának élt még; azért szeretett a székesegyház sírboltjához menni, mert ott háborítlanul merenghetett eltűnt napjai felett. Egy csendes alkonyon újólag szokott látogatására indult. Mélyen gondolkodva, lassú léptekkel jött a szentély boltozatai közé, kopogását megtöbbszörözve verték vissza a néma falak. Es im a midőn belépett, egy gyász ruhás hölgy indult a templomból kifelé Kern első volt már ez eset, — többször látta ö ilyenkor a gyászruhás nőt. Most kíváncsian távozó elé lépett. Elhunyt nejének udvarhölgyét, nem ba~ rátnéját ismerte fel benne. — Morosini olasz gróínö volt az. — Ah! szólt meglepetve — a grófnő itt? Talán kegyednek is halottja van ? — Igen, uram király, nekünk egy halottunk van. Ön nek szerető neje, nekem egyetlen barátnőm pihen, a boltozatok alatt. '— Jól esik résztvevő szót hallanom. S most, midőn a kogyelet adóját leróvtuk, lehetek-e szerencsés lovagja hazamentében ? — Rendkívüli szerencsémnek fogom tartani fenséged társaságát. Kiléptek a templom ajtaján. — Szegény Fennena — szólt búsongón a király — mért kellett a sorsnak hozzám fűzni öt? Nem úgy volt megírva a végzet könyvében, hogy én vele boldog lehessek. Letteni volna hát én boldogtalan, csak öt tettem volna boldogtalanná. Hiszen azoknak, kiknek rangját, képzelt dicsőségét olyan sokan oktalanul iiigyelik, úgyis az a sors jutott osztályrészül, hogy ne részesülhessenek azon boldogságban, miben a kunyhók lakói mindnyájan részesülhetnek. — Uram király, bocsánat, hogy nem vagyok fenségeddel egy véleményen. A világ nagyjainak tevékenysége' előtt széles mező tárul fel, s a nagy és nemes tetteknek öntudata — ugy hallottam sokaktól beszélni — boldoggá teszi azoknak elkövetőjét. — Oh grófnő, nem ugy folynak ám az élet napjai, a mint azt a bölcsek kiokoskodták. Nem mindig van annak hatalma tetszése szerinti tettekre, kit hatalmasnak hisznek; és higyje meg, lehet eset midőn épen az által teszi tönkre saját boldogságát valaki, hogy a közügynek áldozatot hoz. Nem az ingatag nép keg}

7

e, nem a hirtelen változó közvélemény teheti boldoggá a férfiút, hanem az, hogy ha van egy önzetlen kebel, mely elválaszthatlanul ragaszkodik hozzá, s melyről tudja, hogy bár az egész világ ellene forduljon, nem hagyja el öt. — Es miért ne lelhetnének a királyok is egy szerető rokon kebelre, kit nem a koronának ragyogása vonz hozzájuk, hanem a szívnek tiszta érzete ? — Lehetnek a királyok is. En magam is leltem egykoron egy szerető szívre: de most már elvesztettem Őt. — Üsoda-e, ha oly kietlennek látom e világot? hiszen nincsen többé egy igazán érző kebel, melynek szívdobbanása az enyimmel öszhangzanék. — Fenséged, ugy lehet, igazságtalan vádakkal kél ki a sors ellen. r — Es biztosít engem — szólt Endre élesen a grófnő arcára szegezve szemeit, — hogy e vádam igazságtalan ? Bíbor pir futotta el a grófnő arcát. — Haza érkeztünk — mond hevesen, mert épen ekkor érkeztek a királyi palotához, s zavart üdvözlet után gyors léptekkel tűnt el a lépcsőzeten. (Folytatjuk). MIÉRT DOBOGSZ? Miért (lobogsz te elnyomott szív? Mert hallatod bús sóhajod, kebel? Hisz ugy sincs, ki nieghailna téged, — Esdő szavadra senki sem felel! Vagy tán utolsó dobbanásod ez, szív; Es ez végső bús sóhajod, kebel?.,. Ha ugy van.' — ki tán tudott szeretni. Felel! ... de némán .. . csak könyíiivel! Újvári Elek. Budapesti reminiscentiák. Mikor benne voltam, vágytam ki belőle; most, hogy elhagytam, ágy vágyom utána. De hisz nem csoda ; oly vonzó, oly szép e város. — Oly nyughatatlanul szép. — Mennyire más arcot öltött csak az utolsó 7 év óta, de 3 év óta is. — E szép polgár városból, geműhtlich 80 ezer lakossal — mü-ől József nádor Budapest e nevelő attya álmodozott, maholnap már világváros