Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-09-12

03 03 Voltaire és Rousseau. (Párhuzam). (3. folytatás). -ásként szövődött !o az ,,új Heloise" s az ,,Emil" szerzőjénél; életfonala. Rousseau nemcsak előhírnöke a franca cia revolutionak, a melynek szellemére épen az ö néI zetei voltak döntő befolyással, — hanem a nevelésügynek is rendkívüli eredmény nyel küzdő reformátora. Alig a tiszta és mély érzelmek hevétől és szenvedélyétöt áthatott „Heloisc" olvasását ártat'an lánykáknak megtiltá ama szigorú szavakkal: Celle, qui ea osera lire uue seule pagc, est une Hlle perduo ! ' — más ohhdról Kousseau Emilje ragyogó meteorként tűnt fel a piidagogia elborult egén s erős fényt vetett az akkori nevelésmód erkölcsi hiányai és férdes égéire ; — de inig Holland, Anglia és Németország lelkesedéssel üdvözölték a korszakot alkotó, nagyszerű müvet, addig 1662. Parisban, és szülőhelyén Genfben ,,Emíl" nyilvánosan szélylyeltépetett és hóhér keze által tűzbe vettetett. Rousseaunak szökés által kellett menekülnie ellenségei fanatikus gyűlölete elöl, s ekkor egy kis prot. faluban, Moitiérsban meghúzódván, innen bocsátá ki nagyhirü leveleit : „Lettres éerites de la Montagne," a melyekben a vallásszabadság mellett keltsikra, az egyház és önkényuralom dogmái ellenében. Fölötte érdekes Kousseaunak ,,az emberek közti egyenlőtlenség alapja és eredetéről" szóló értekezése. Ez irat a francia akadémia díjával koszoruztatott. A vad, természeti állapotban élő embernek a művelttel egybehasonlítása az előbbit a veleszületett romlatlanságban és szivtisztaságban tünteti elénk ; vagyon, gazdagság, szerződések képezik szerinte forrásait minden földi nyomornak stb. azért hát vissza a politikai egyenlőséghez, vissza az — erdőbe, azon útra, mely az első emberek állapotához vezet. E nézetek, valamint a ,.modern demokratia evangéliumának" nevezett Coutrát social — elvei, a melyek szerint Kousseau az állam alapjául a polgárok szerződésszerű jogegyenlőségét és szabadságát állítja föl, hódító ékesszóllása, és erős meggyőződésének teljes hatalmával — egy részről nagyban élesztették a forradalom fejledezö csiráit, másrészről pedig mély behatást gyakoroltak az erkölcsiség és népnevelésre. (Folytatjuk). XEM, XEM ÉK DEMI, EM MEG SZERELMED . . . eni, nem érdemlem meg- szerelmed, Tiszta szived hó' érzetét! Mely hozzám fííz, a rózsa láncot Ne tűrd tovább, tépd szerte-szét. Vesd el emlékemet magadtól, — R Érdemesebbel fogj kezet. Megnyugszom már, nem zúgolódom, Utam akárhová vezet. A csendes szentély küszöbén át A bűnös megdöbbenve lép; Habár felé üdvöt sugároz, Kegyelmet int egy égi kép. Szentély tiszta szived szerelme, S én bűnös vagyok, érzem; Mért ne tilthatnád ki a bűnöst? Tilts ki engem szerelmesem. Es még én mertem szót emelni A végzet ellen egykoron, Miként, ha érdem koszorúja Körözte volna homlokom. Méltatlan volt e vádolásom, — Bűnös vagyok — elismerem; Hisz érdemet én nem szereztem Egyetlen mosolyodra sem. Mégis, ne hagyj, ne hagyj cl engem, Légy énnekem őrangyalom! Ki a botlástól visszatartson Ks bátorítson utamon. Nem veszett az még el egészen, A ki tisztán tud érzeni, — Xem, nem érdemlem meg szerelmed; De meg fogom érdemelni! Pap Kálmán. Az utolsó Árpád. — Torlé/ieii beszély. — II. (folytatás). Trónján ült már az utolsó Árpád, melyre sohasem vágyott. Zivataros napok vártak reá. A méltóságtól, mely ősei után jogosan egyedül öt illethette, minden áron megakarták öt fosztani ellenei. De mellette állott a magyar nemzet jobb része, mely megborzadt a gondolattól, hogy az ősi trón bitorlók hatalmába kerüljön, s az egykor rettegett nemzed idegenek rabszolgájává legyen. Endre megtudta állani helyét elleneinek ármánykodásaival szemben. Ámde hová lön az egykori családi boldogság?! A királynak alig maradt az izgalmas napokban néhány perce, melyet családi életének szentelhetett. Szeretett nejének karjai közül ki kellett szakítania magát, hogy a közügynek szolgálatot tehessen, Fényes királyi palotában ült Fennema, az utolsó Árpád neje. Gondolkodva hajtá fejét kis kezére, szemei ábrándosan tévedeztek tétova; de ajkai körül nem játszadozott többé boldog mosoly, s az egykor Örömöt sugárzó szemekből méla bánatot lehetett kiolvasni. Erezte ö, hogv a szívnek nem éltető eleme a fény, az csak a szemet hozhatja káprázatba; és az udvari zaj csak ideig óráig tartó mámort idéz elő, melynek elmultával a szív annál hangosabban követeli jo-