Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874
1874-08-02
viselte. De a szerelem és a hon szabadságáért rajongó lelke nem elégedett meg csak a dallal, nem tudott megjiyugodni az országgyűlés vitáin. 1848. septemberben honvéd lett, és octóberben már a 28-ik zászlóalj kapitánya. Nemsokára Erdélybe ment, és itt a harcok nagy mesterének, Bemnek hadához jött. Minden nevezetes!) csatában részt vett, és honszerelme lángoló felejlhetlen betűit, kardja hegyével irta fel az ellenség homlokára. 1849. februárban családi ügyekben Debrecenben időzött, hol Mészáros hadügyministerrel volt vitája. Minthogy nyakkendőt és kesztyűt Petőíi soliasem viselt, a katonai rendszabályokat fentartatni kívánó hadügyminister követelte tőle, mint liszttől, a nyakkendöviselést. Erre Petőfi a február 17-i válaszlevelében letette kapitányi egyenruháját, ha, úgymond, neki ezt nyakravaló nélkül nem szabad viselni. Mint önkéntes állt be Bem hadseregébe, és az öt rövid idö múlva •őrnagygyá nevezte ki. Petőfi a hadvezérek ideálját Bemben látta, Bem pedig Petőfiben a lánglelkü dalnokot és tüzesvérii bátor bajnokot tisztelte és csodálta. Eljött az Erdély sorsát elhatározó és a magyar fegyverek szerencséjét eldöntő segesvári, vagy jobban mondott Fejéregyháza melletti csata napja, hol a Lüders alatt 12000 főnyi egyesült, orosz hadtest ellen Bemnek aránytalanul kisebb, 2800-nyi serege vivőit élethalál harcot. Bem ágyúja Skariatin orosz tábornagyot leteríti, utóbb Bem megsebesült és Petőfi tizenegy uíános döfésére vérével áztatla szeretett Lazája szent földjét, jul. 31. ezelöt huszonöt évvel csak 13 nap kellett, hogy a magyarszabadság véres napja is leáldozzék Világosnál. Sírját lűábm keressük. Véresharcok idején az elesetteketközös sir fogadja be. De nincs is nekünk semmi közünk sírjához, hiszen Petőfi él. Szépen mondja Szász Károly De hol a sir?—Oh ki lelendi ezt fel: Hogy megjelöljük kővel, vagy kereszttel, Mit mondok? — óriás piramiddal azt?! Oh csak keressük, mindütt, arra erre . . . Arról fogunk ismerni majd a helyre: Szebb a virág ott, zöldebb a haraszt. Igen is, ő mint a nemzet dalnoka a nemzet halottá is lön, — és most a nemzetnek, müveiben örökké élő költője. Emlékezzünk reá mindnyájan, nemcsak e huszonöt év fordultával, de örökké, míg magyar éh Emeljen a nemzet colossalis emléket a fővárosban nagy nevének hirdetésére, — emeljenek a nép milliói, filléreikből, méltó emléket születési házának a nemzet tulaj— donául megvásárlásával, — emeljünk elévülhellen emléket a magyarok millióinak lelkében, nagybecsű költeményeinek századokon át hü fen tartásával! Tőle tanuljon az ifjú leány, midőn amaz ismeretlen érzelem először ábrándosilja el lelkét, szenvedélyeseit szeretni, — tőle [tanuljon az ifjú nö és férfi igazán s lángolón szeretni, midőn egymást feltalálva a házasságban egygyé lettek, — lőle vegyen példát a honvéd, a katona, hazájáért életét is feláldozni, — és általa lelkesüljünk mindnyájan a hivatásunkat betölthető társadalmi s nemzeti eszmékért, a hazának minden áldozatra kész szeretetében. P. Szabó KároL PETŐFI EMLÉKEZETE. ft ~ óda ' 7 jfx. dalnok hó' szerelme tenger ár-volt, Habjai gyöngyöket termettének, & Dalolt az ifjú meg nem hallott hangon, Megbámulták a törpe emberek. S az égi dalok megérdemlett ára Lón borostyán az ilju homlokára. Szép csendesen folyó évek nyomában Jöttek zavargás küzdelmes napok, Az ifjú költő lágy szerelmi lantján Szilaj viharrá váltak a dalok. Hónáért küzde lantja, kardja éle, — Elhullt hona — és ő is hulla véle. Ha volna hangom, bi'iv hatalmú hangom, Megrengetném á messze bérceket; Mik száz viharban büszkefővel álltak, Lehullanának, hallva nagy neved. S át kiáltanám az elnémult világon: Nincs, ki osztozzék veled a cser ágon! Még a setét föld is csak hoz virágot, Még van, miként volt egykor ifjúság; Most is dohog a szív a hő keheiben, Szeretünk most is, mint az ó világ. De a ki tudna mint te, úgy szeretni, A messze földön nincsen senki, senki. Még áll a hon az ősök szép hazája, Él, még sokáig fenn kell állnia, — Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj, Hisz érte fárad annyi hü fia; De azt bevallja minden honfi szája, Honszerclmednek nincs sehol se párja. Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz, Kisírni rajta fájó könyemet, — Hiába kérdem, azt nem tudja senki, A drága dalnok sirja hol lehet.
