Pápai Közlöny – XXX. évfolyam – 1920.

1920-11-07 / 45. szám

pedig kivonja magát a küzdelemből, bármilyen kifogásokkal, az éppen olyan alávaló, bitang áruló, mint aki az ütközet előtt társait cserben hagyva, átszökik az ellenséghez. Hisz oly kevesen vagyunk mi, magyarok, hogy a pártoskodás, az egyetemes munkától vaíó huzódozás, a széthúzás fényűzését — mely nagy nemzeteket is bajba dönt, minket meg éppen tönkretesz — nem engedhetjük meg maguknak. Habozásra nincs idő, különben a veszedelem elnyel és megsemmisít bennünket. Mi ez a baj ? Megmondom! Az erkölcsi és lelki erők meggyengülése, teljes háttérbeszorulása az anyagiakkal szemben; a morál törvényeinek csökkenő tendenciája, mely valósággal betegséggé fajúit s lerombolással fenyegette a felépített társadalmi rendet, az állam organizációját, mindent, amit eddig szentnek, tiszteletreméltónak tartottunk. A dekadensek fojtó, kéngőzös levegője végigterpeszkedett nemzetünkön, megrontotta az ifjat, öregek egyaránt, s hogy most kiemelkedhessünk a mocsárból, — melybe részben saját hibánkból keveredtünk, — a feslettséggel a tisztaságot, a gyalázatossággal az erkölcsi nemességet, a becstelenséggel a puritán becsületességet s a tunyasággal a frisseséget, fiatalos munkaszeretetet kell szembeállítanunk. Ezeket pedig csak a kereszténység világában kaphatjuk meg, máshol nem. Addig nem is fog teljesen felépülni a legázolt Magyarország, a mig a keresztény morál tiszta levegője teljesen fel nem üdíti a lelkeket s atnig a lelki augiasz istállókat könyörtelen kíméletlenséggel ki nem tisztítjuk. Elrettenünk, ha a nagy lelki lezüllés rejtelmeibe bepillantunk, ha az élet minden fázisában megnyilvánuló önzést, szívtelen kapzsiságot, mondhatni erkölcstelenséget látjuk s megértjük, hogy itt csak e.élyes'operáció mentheti meg a beteget — nemzetünket, — máskülönben belehal s mi is belepusztulunk. A nyitott szemmel látók már tudatára jöttek, hogy csak ilyen irányban való orientálódás vezetheti a nemzetet az épülés felé, de kétségbeejtő, hogy a nagy tömegek mennyire érzéketlenek ez őket is elsősorban érintő kérdések fontosságával szemben. A látszat azt mutatja ugyan, hogy nagynehezen megmozdultak, ámde a tettekig csak vajmi kevesen jutottak el. Csatasorba kell állnia minden érzőlelkü magyar embernek, hogy az elhatározásokat, a jóravaló törekvéseket valósággá tegyék s tettre váltsák, tettekbe öntsék a most pangó, esetleg ellenséges szolgálatban felhasznált energiákat is. A programm, melynek alapján az ország kimenthető a romlás kárhozatos mélységeiből, rövid, és világos: becsületes munka, — melyhez az erőt, kitartást a krisztusi világ erőforrásai adják, — a keresztény Magyarországért. Ha dolgozunk, de nem kritizálunk, ha áldozatot tudunk hozni, de nem panaszkodunk, ha lemondunk, de nem követelőzünk, akkor fegyverbe tudjuk állítani összes embereinket és sziklaszilárddá tenni arcvonalainkat, melyet ellenség át nem törhet, akkor bátran indulhatunk a harcba, mert biztos a diadal. KARCOLAT a múlt hétről. Finita la comedia ! Ezzel a jelzéssel azt hiszem leszögeztem a helyzetet. Azt jelenti, amit régen jelentett. Tekintette! azonban azon körülményre, hogy a régi helyzetek homlokegyenest ellenkeznek a mostani helyzetekkel és nehogy ezáltal félreértésekre adjak okot, újból kijelentem, hogy „a finita la cemedia" a krónikában mindig azt jelzi, hogy befejeződött s sziniidény, jobban mondva a színtársulat befejezte itteni működését, itt hagyott bennünket és ment más helyre megkezdeni azt, amit itt befejezett. Ez most is megtörtént, csakhogy más változatokkal, mint — amint mondani szokás — „anno dazumal". Minden befejezett sziniévad után egy bizonyos reménységgel búcsúzott el a színtársulat a közönségtől és a közönség a színtársulattól és pedig „a reménybeli viszontlátásra", de az alkalommal még abban is frontváltozás történt, mert még a remény is ki vas zárva, hogy a jelenleg eltávozott színtársulat újból visszatérhessen városunkba, amennyiben a tavaszi sziniévadunkat bizonyos tekintetben lekötöttük, de máskülönben is szétfoszlott a remény ebben a tekiatetben, amennyiben a színtársulat tagjai — nagyon csekély kivétellel — nem valami kellemes emlékekkel hagytak itt bennünket. Hogy miért? Arra „igazán alig lehetne helyes megoldást találni. Ők ugyan különféle okokat fejtegettek, de én ezeket az okokat nem koncedálom, hanem panaszaikra, hogy nálunk nem igen jól érezték magukat — némi kivétellel — azt válaszoltam, hogy „pechjük" volt. Ez a pech sok allűrökben és trükkökben nyert befejezést. Nem akarom fejtegetni és boncol- i gatni, hogy miben „rejlettek" ezek az allűrök j és trükkök, amennyiben ezeknek feltárásával az indiskréció vádját vágnák a fejemhez, aminek mindig elejét szoktam venni és így nem marad más hátra, mint az elhangzott panaszok problémáját azzal megfejtve látni, hogy „tényleg pechük" volt. Pechhel kezdték a sziniévadot és pechhel végezték. Ezt sokfélekép lehet értelmezni, de értelmezze mindenki akkép, amint a sziniévadban „helyzete" be volt állítva. Ezek a helyzetet „a csu&ztatásskkal" szorosan összefüggnek, i melyek ebben a sziniévadban nagy szerepet játszottak. Egész új sport a szinivilágban, de sok rizikóval jár, sőt számos esetben visszafelé sül el. A régi időben ezt a müveletet „ugratás"nak nevezték, jelenleg „csúsztatás" elnevezéssel működik. Sok mindent lehetne ezekről a csúsztatásokról mondani, de mint már jeleztem, a diszkréció kötelez a részletek letagadására s így csak röviden azt jelzem, hogy a csusztatási kísérletekben „pechjük" volt s ebben leli is magyarázatát az egész kedvtelenség, mellyel a j jelenlegi sziniévadot jellemezték azok, akik lesajnálva távoztak el tőlünk és azok, akik varva-várták a sziniévad befejezését. Ez a pech élesen kifejezést nyert a társulat elbúcsúztatásakor is. Semmi feljegyezni való nem akadt ebben a processzusban. Részletekben hagytak itt bennünket, „mint Szent Pál az oláhokat". Nem mondom, hogy nem volt egy-egy bucsuztatási jelenet, de ezek olyannyira zártkörű jelleggel voltak felruházva, hogy ezekről megemlékezni egyértelmű volna „a házasságtöréssel", amire nem vállalkozom. Ezek a magánjelleggel felruházott esetek azonban nem fedik a szintársuiat többi eseteit s így kénytelen vagyok a szintársuiat eimaradt búcsúztatását azzal jellegezni, hogy: „Pechjük VOlt". Frici. Az hirlik . . . Az hirlik, hogy Pápa városa a vigalmi adót erősen megsúlyozta. Az hirlik, hogy Pápa városa a haladás útját eltévesztette. Az hirlik, hogy a polgármester szociális érzékét a képviselők nagy része nem tudja értékelni. Az hirlik, hogy a rendőrkapitányi hivatalban a bejelentő hivatalt már fogalmazzák. Az hirlik, hogy a rendőrök az egész vonalon szerves összefüggésben állanak. Az hirlik, hogy a legutóbbi városi közgyűlésen a közélelmezési bizottságot gondnokság alá helyezték. Az hirlik, hogy a lakáshivatalnak sok hajléktalanja van. Az hirlik, hogy az aszfalt-út kificamított | állapotban van. Az hirlik, hogy Pápán sokan a sorscsapások ellen hiába védekeznek. Az hirlik, hogy Pápán egy fiatalembert a menyasszonya beretyált meg. Az hirlik, hogy Pápán a menyasszony azért beretválta meg a fiatalembert, mert sokáig habozott. Az hirlik, hogy Pápán egy fiatalember azért lett búskomor, mert az éjjeli zeaére „Kati nem jött ki". Az hirlik, hogy Pápán egy leendő vőlegény bemondta a dupla bunkót. Az hirlik, hógy Pápán a szintársuiat befejezte a sorsüldözött játékát. Az hirlik, hogy Pápán a színtársulat néhány tagja bucüuzatlanul hagyta el lakását és kosztadóját. Az hirlik, hogy Pápán a szintársuiat két férfitagja elutazásakor „láttamozta" az adósságát. Az hirlik, hogy Pápán a szintársuiat két női tagja homlokegyenest tévedett. Az hirlik, hogy Pápán a szintársuiat nagy része még a viszontlátás reményérői is iemondott. Az hirlik, hogy Pápán a szintársuiat fagyosan búcsúzott el a közönségtől. Ai hirlik, hogy a darutollas legények a szintársuiat néhány tagját levelezőlapon kezelték. Az hirlik, hogy a libatollas legények a színtársulat néhány tagját utólagos jóváhagyás mellett lesajnálták. Az hirlik, hogy a Jajnadrágom-egylet tagjai a színtársulatnál kézbesíthetlen autogrammokat gyűjtöttek. Az hirlik, hogy a Traj-daj asztaltársaság néhány tagja a szintársuiat hátterében talált élvezetet. Az hirlik, hogy az Erzsébetliget lövészárkaiban a holdvilág nagyban hátráltatja az üzemet. Az hirlik, hogy a Pápai Közlöny szerkesztője a színtársulattól érzéketlen bucsut vett. HÍREK. „Csonka Magyarország — nem ország, Egésx Magyarország — mennyország." — Tisza-emlékünnepek Pápán. A magyar nemzet glóriás vértanujának, Tisza Istvánnak emlékére városunkban is felemelő ünnepélyeket rendeztek; hisz nekünk különösképen van okunk emlékezetünkbe visszaidézni Ót, akit, mint a dunántúli református egyházkerület főgondnokát, Pápa városához szorosabb kötelékek fűztek. Az ünnepi istenitisztelet e hó 31-én délelőtt a református templomban folyt le, melynek keretében Kis József esperes belsősége®, szép fohásza után dr. Vass Vince theol. akad. tanár eredeti gondolatokban gazdag, mély érzéstől áthatott, gyönyörű egyházi beszédben újította fel Tisza István emlékezetét s tárta fel tragikus élete nagy tanúságait. A főiskola s a nőnevelőintézet iskolai ünnepélyeket tartottak. Igen nagy közönsége volt 31-én este a református leányegylet által a főiskolai tornacsarnokban rendezett Tisza-emlékünnepnek. Ennek ünnepi szónoka dr. Tolnai Vilmos, az Erzsébet-főiskola tanára, az ismert kiváló irodalomtörténettudós volt. Nagy érdeklődéssel várt s feszült figyelemmel hallgatott gyönyörűen megirt dolgozata a magyar faj legnemesebb tulajdonságait mutatta be Tisza alakjában. Különösen érdekes volt az a részlete, melyben egyéniségét Arany Jánoséval hasonlította össze lélektani megfigyelésekben gazdag párhuzamban. A hálás közönség meleg szeretettel ünnepelte a kitűnő tudóst s zajos tapsokkal fejezte ki iránta elismerését. A műsor többi számai is nagy sikert arattak, ezek voltak a ref. nőnevelő énekszáma, Tóth Endre saját szerzeményű lendületes Tisza-ódája, a főiskolai énekkar két nagyon szép énekszáma, s Kozma Andornak „A geszti sírboltban" c. drámai epilógusa, melyet Gáty Miklós, Vörös László, Dizseri Sándor és Pethő Antal igen hatásosan adtak elő. A lélekemelő ünnep a Himnusz eléneklésével nyert befejezést.