Pápai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1918.

1918-12-29 / 52. szám

Az új főkapitányt nem ismerjük, mégis előlegezzük neki bizalmunkat, Garanciát nyújt nekünk rátermettségéről az a tény, hogy dr. Rainprecht Antal kormánybiztos nevezte ki, akit Pápán mindenki szeret és tisztel, aki minden szónál fényesebb tetteivel igazolta, hogy szereti Pápát és minden ténykedésével Pápa város szellemi és anyagi fejlődését akarja előmozdítani. Azért bizva bízunk abban, hogy az új főkapitány hivatalos ténykedése arra fog irányulni, hogy a hivatalában elkerülhetlen igazságos szigorúságot fogja alkalmazni a közrend, a vagyon- és személybiztonság fenntartására, de nem fogja a város közönségét a törvény betűjének túlszigoru magyarázásával zaklatni. * * * Uj maximálási rendszer vált divatossá Pápán. Egyesek, különösen katonák, bemennek üzletekbe, kérnek bizonyos árukat, megkapván, amit kívánnak, letesznek az 50—60 koronás árukért nagylelkűen 2—3 koronát, azután bizva a nagy tömegben, mely hasonlóan cselekszik, tovább áll. Hát ez így nem megy, mert a kereskedők kénytelenek lesznek boltjaikat becsukni, azután a nagyközönség borzasztó nélkülözéseket fog szenvedni, nem lesz sem sója, sem cukorja, sem más nélkülözhetlen fogyasztási dkke. 200—300 munkás, aki e boltokból mint alkalmazott él, pedig kenyér nélkül marad. Tudjuk, hgy ezek az önkényes maximálok nem pápaiak, mert a pápai nép tisztességes, méltányosan gon- | dolkodó. Mit szólnának az újdivatu maximálók, ha velük szemben hasonlóképen járnának el, ha a piacon 160 koronás libájukért a vevő odadobna 10 koronát és elrohanna vele? Várhelyi Izsó. Észrevételek a birtokpolitikához, Nagy figyelemmel olvasom a birtokpolitikáról folyamatban levő tárgyalásokat és mondhatom, nem találok a tervezett reformban boldogulást szegény elvérzett nemzetünknek, sőt lelki szemeimmel látom annak káros hatását és félő, hogy drága hazánk összeomlását vonja maga után, mert kereskedelem és ipar nélkül hazánk fenn nem állhat. De maradjunk egyelőre a birtokpolitika mellett. Kap minden földmives tiz hold földet. Magyarországnak nyolcvan százaléka földmives, negyven százaléka ennek az osztálynak részarató és napszámos volt. Ha befejezték az aratást, szétoszlott ez a munkaerő gyárakba, bányákba, ut-, vasút- és vízépítési munkálatokhoz, jutott munkaerő az erdőirtáshoz, gőzfürészdékbe, szóval mindenhová, ahol munkásra szükség volt és boldog volt ez a munkásosztály, mert volt jó kenyere, zsir és hus a házában, keresete mindig volt, nem szorult a társadalom segítségére, sőt számtalan napszámos- vagy bérescsaládnak takarékbetétjei is voltak, építkeztek és földhöz is jutottak. A háboruokozta drágaság és a hadkötelezettség ezt a munkásosztályt legjobban sújtotta, fölmenthető nem volt, küzdött, koplalt a fronton, itthon hagyott családja azonban nem szenvedett, volt keresete még a tizennégy éves fiának is szépen (napi tizenkét korona) és mondhatom sok családfő tartozását az itthon hagyott asszonyok fizették ki és házakat is építettek. Ha most ezt a munkaerőt tíz hold földdel lekötjük, első sorban elvonjuk őket az ipartól és kereskedelemtől, mert nem lesz senki oly bolond, hogy a szászvári, váraljai, nagymányoki bányákba leszálljon, megél ő a saját tiz hold földjéből is, bár teljesen bizonyos, hogy ezzel a tiz hold földdel szegényebb lesz, mint bányászkorában volt. De ki fog a vasutakon dolgozni, ha tiz hold földje lesz? Ki lesz olyan bolond, hogy téli hidegben erdőket irtson? Ki fog halászni, jeget vágni, követ fejteni, másnak aratni, ha elég dolga akad otthon is a saját tiz hold földje körül ? Ki fogja fiát iparostanoncnak vagy leánygyermekét cselédnek adni, ha tíz hold földje van? A földmivesosztály hibája ősi időktől úgyis az volt, hogy az apa, anya, ha gyermekeik már munkabírók voltak, önmagukat nyugalomba helyezték, hogy dolgozzék a fiatalság és ezer meg ezer egészséges, erőteljes negyvenötéves embert látni, aki csak otthon a ház körül teszvesz, a nyári délutánokat átalussza, mert gyermekei úgyis mindent elvégeznek a határban. Ki fog egy kisbirtokos ötven holdas polgárnak aratója lenni, ha mindenkinek, aki arató volt, tiz hold földje lesz, amiből megélhet? Bizony senki és a kisbirtokososztály (ötven holdon felüli birtokos) nem • lesz képes földjét megmivelni még akkor sem, ha szántó-, vető- és aratógépekkel is rendelkezik, mert ezekhez is ember kell. Kénytelen lesz nagyobb földterületeket parlagon hagyni évente, csak annyit termelni, amennyit saját maga el tud végezni és óriási mennyiséggel fog a termelés csökkenni éveken át, tehát munkaerő hiányában pangás lesz kisiparunkban, kereskedelmünkben és mindenütt és mindenben, nagyon is rá fogunk szorulni a legnagyobb ellenségeink jóindulatára. Ez szent igazság! Már most is tudok a Dunántúl oly nagybirtokot, ahol munkaerő hiányában a krumpli a földben maradt és elfagyott több száz holdnyi termés. Az eddig előadottakból világosan látható, hogy a birtokpolitika egyike a legnehezebben megoldható problémáknak; annyira nehéz, annyira veszedelmes, hogy minden magyar embernek törni kell az eszét a legjobb, legcélszerűbb s a nagy termelés biztosítása érdekében való megoldáson. Én, aki gyermekkorom óta a nép között éltem s alaposan ismerem édes hazám földmivesosztályát, fájó szívvel látom, hogy a birtokpolitika Damokleszkard fejünk fölött; látom, hogy ezt a nehéz problémát megoldani szinte lehetetlen. Mert ha az egész munkaerőt le is kötjük a földművelésnek, az apró parcellák nem lesznek képesek oly terméseket produkálni, mint aminő a tavalyi rossz termésünk volt, mert tiz hold földhöz elsősorban igavonó jószág kell, továbbá eke, borona stb. fölszerelés, kell legalább is két darab szarvasmarha, hogy elegendő trágya is legyen, sok más is kell, hogy ez a szegény földmives ember aratástól aratásig kitarthasson, kell főleg a birtokocskán egy kis tanya is, hogy a zord időjárás és viharos esők ellen menhelyet találjon. Miből szerezzen be egy új tiz holdas gazda mindent? Hisz nem hitelképes a szegény! Vagy mindent az állam adjon? Ez lehetetlenség. Mielőtt a föld elosztásához nyúlnánk, első dolog volna összeírni, kik akarnak földet tulajdonul; megállapítani, hogy marad-e legalább falunként (kétezer lakosnál) hat százalék, aki részesarató és napszámos akar maradni; ezeknek a megélhetését jó munkabérekkel biztosítani törvényileg, de épp úgy a teljesítményt is kötelezővé tenni. Kell, hogy bizonyos számú tartalékmunkaerő is rendelkezésére álljon az iparnak és kereskedelemnek; gyárakat kell építeni, hogy minden szükségletet hazánk ipara és kereskedelme állíthasson elő; nagyszabású állatés juhtenyésztésünknek kell lenni, hatványozni kell a selyemtenyésztést, len- és kendertermelést, kitűnő viziutakról, országutakról kell gondoskodni; fejleszteni a vasutainkat és mindehhez első sorban legalább két és fél millió munkásember kell, nem értve ide az ipari munkákkal foglalkozókat. Mindezt kormányunknak meg kell valósítani és örökké áldani fogjuk érte. KARCOLAT a mult hétről. Uj-év küszöbén! Milyen iróniája a sorsnak 1 Amily örömteljes reménnyel üdvözöltük a szokásos időben és szokásos módon az 1918. évet, époly szomorú körülmények között kell tőle elbúcsúzni. Minden örömöt, boldogságot és jóllétet vártunk ennek az évnek lefolyásától és sajnos, ép az év utolsó két hónapja keresztül-kasul gázolta szép reményeinket és ahelyett, hogy győzelmi mámorban üdvözöltük volna az új-évet, homlokegyenest ellenkező helyzet áll előttünk. A reménybeli győzőkből legyőzöttek lettünk és ebben a szomorú állapotban kell Szilveszter estén a beköszöntő új-évet üdvözölnünk. Ebben a legyőzött állapotban köszöntjük az új-évet és talán emberemlékezet óta soha nem vártuk az új-év után bekövetkezendő eseményeket olyan feszült érdeklődéssel, mint ez alkalommal. Elnyomva, megtörve és nap-nap után izgatottan várjuk a bekövetkezendő fejleményeket és egész reményünket most már a közelben jelzett béketárgyalásokba helyezzük, remélve, hogy az ellenünk ejtett sérelmek és jogtalanságokért kárpótolva leszünk. Sok keserű labdacsot kellett lenyelnünk a legutóbbi két hónap alatt, de türtük és átszenvedtük azon biztos reményben, hogy ezek a sajgó sebek, melyeket ellenfeleink rajtunk ejtettek, orvosolva lesznek. Orvosolva kell, hogy legyenek, mert azt, amit velünk elkövettek, azt nem az emberiesség és a folyton hangoztatott Vilson-problémák diktálták, hanem a fosztogatás elvén alapultak. Amint jeleztem már, türtük és átszenvedtük ezeket az állapotokat és talán még egy-két adag ilyen keserű labdacsok lenyelésére fognak bennünket kényszeríteni, de ha muszáj lesz, ezt is be fogjuk venni, de reméljük, hogy lesz még alkalmunk ezeket a keserű labdacsokat „kiadni* ott, ahol bevettük és visszaszármaztatni azokriak, akik kényszerítették, hogy lenyeljük.