Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.

1916-11-12 / 46. szám

0i10 \ V Közérdekű függetlea hetilap, s Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész érre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptnlajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyílt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Ármin könyv- és papirkereskedésében. Maximális árak betartása? Sok óriási vagyon pusztul el e rémítő háborúban. Amit generációk gyűjtöttek és felépítettek, elvész egy órai bombázás alatt. Vagyonos emberek, kik gond nélkül és jó módban éltek, földönfutókká válnak. A háborúban álló államok óriási adósságokat vállalnak, melyek terheit még a mostani nemzedék unokái is viselni és érezni fogják. Évtizedeken át tartó és idegfeszítő munkára lesz szükség, mig Európa képes lesz a károkat csak némileg is pótolni és helyrehozni. A vagyon pusztulása mellett azonban még talán elszomorítóbb az erkölcsnek az elfajulása. Uzsora, kiaknázás a divatos napirend. A gyors gazdagodás vágya valóságos orgiákat szül. Kétes egyének, kik azelőtt nyomorogtak és akikről nem tudták, hogy miképen élhetnek, felülkerekedtek és rövid idő alatt milliomosokká váltak. Perszek ezek a cél elérésében és az eszközök válogatásában nem kényesek. Nem törődnek azzal, hogy az árfelhajtás, az uzsora a közönségnek, a fogyasztónak a károsításával jár. Hogy az eddig nyomorult exisztenciáknál az erkölcsi szempont, a lelkiismeret nem igen szerepel, az nem csoda. De a szegény embernél, a nyomorultnál legalább találunk, ha nem is megbocsátható, de legalább enyhítő körülményeket. Sajnosan állapítható meg azonban, hogy az immoralitás nem kizárólag az alsóbb rétegeknél található. Törvénytudást, törvénytiszteletet ma hiába keresünk még oly körökben is, amelyekben a tisztesség, az erkölcs azelőtt honos és tradíció volt. Férfiak, kik társadalmi állásuknál fogva azelőtt megbotránkoztak volna, ha nekik csak gondolatban is valamely, a törvényt sértő lépést imputálnak, kik magukat mindig hozzáférhetetlennek vallották, most szinte elragadtatják magukat az általános áramlattól. Maximális árak betartása ? Hol létezik ez ? Mutassák meg nekünk ezt a fehér hollót és ünnepelni fogjuk őt, mint szentet. A rendeletek azt mondják, hogy büntető cselekményt követ el, aki a maximális árakat túllépi. Bűnös mind a kettő, az elárusító is, de a vevő is, aki a magasabb árt megfizeti. Könnyű a rendeletnek. De nézzük csak, hogy áll a dolojg a praxisban. Maximális árban sertés nem kapható. Még ha valaki a maximális árt csak említi is, már kinevetik és oly embernek nézik, aki nem a földön, hanem a felhőkben él. Tessék most elképzelni annak a polgármesternek a helyzetét, akinek gondja és kötelessége ellátni a lakosságot élelmezési cikkekkel. Vagy bele kell menni a törvényszegésbe és a panamába és kozkáztatnia kell a fegyelmi eljárást és a felfüggesztést, vagy pedig kénytelen a közönségnek azt mondani: „Kedves polgártársaim ! Én nem vagyok képes élelmezési cikket maximális áron beszerezni, sem polgártól, sem nemes embertől, sem gróftól. Maximális áron túl vásárolni nekem azonban a törvény szerint nem szabad. Ennélfogva én nem vagyok abban a helyzetben, hogy én a közönség szükségletéről gondoskodjam". Ezzel persze a fogyasztókon nem segítene, nehogy tehát inség legyen, kénytelen alkalmazkodni a helyzethez és minden skrupulust félretenni. A polgármesternek, aki ezt a dilemmát egy kollégájának elpanaszolta, ez utóbbi azt felelte : „Kedves kartársam, nekünk, akik kénytelenek vagyunk abban a panamában közreműködni és résztvenni, egy vigaszunk és egy megnyugtatásunk van. Mi mondhatjuk, hogy ebből a szabálytalanságból nekünk ad personam nincsen egy vörös fillér hasznunk vagy nyereségünk. Mi a törvényt nem a személyes előnyünkből hágjuk át, hanem a kényszerhelyzetből kifolyólag és kizárólagosan a polgártársaink érdekében. Máskép áll az ügy az elárusítónál. Annak a maximális ár túllépéséből előnye van és ha az ügy a biróság vagy a felsőbb hatóságunk elé kerülne, nincsen és nem lehet fórum, mely bennünket fel nem mentene." Ebből látszik, hogy az árfelhajtásért nem is lehet annyira vagy kizárólagosan az elárusítókat okozni, hanem ludas benne részben a közvetítő, kereskedő vagy iparos, aki a vevőit ki akarja szolgálni, részben pedig maga a fogyasztó, aki esedezik a kereskedőnél és azt mondja, kérem tessék érte számítani, amit akar, az ár nekem teljesen mellékes. Ugyanezt tapasztalhatjuk minden nap nemcsak a zsiradékoknál, hanem tejnél, vajnál, burgonyánál, cukornál, sónál és kőszénnél. A fogyasztó abban a helyzetken van, hogy még jobb a drága áru, mintha egyáltalán nem kapna és a közönséget elfogta az a rémület, az a félelem, hogy mennél inkább haladunk a tél felé, annál nagyobb lesz majd a veszedelem. Máskép nem értelmezhető az az eszeveszett hajsza a legfontosabb élelmicikkek beszerzése iránt. Jellemző erre nézve, amit megbizható forrásból hallottunk, hogy egy vidéki városban a vevők 2, mondd két koronát ajánlottak fel egy kilogramm cukorért! Ott, ahol a közönséget elragadta ily őrületes felfogás és félelem, ott hiába adják ki a rendeleteket, ott még az élelmezési diktátor sem fog segíteni és boldogulni. A közélelmezési főnök a vidékhez, Báró Kürthy Lajos, a Közélelmezési Hivatal elnöke a következő rendeletet küldte az ország valamennyi törvényhatóságához, kérvén ezeket arra, hogy munkájában a lehetőség szerint minden tekintetben támogassák: A minisztérium rendeletével rendszeresített Közélelmezési Hivatal működését megkezdette. A hivatalnak a közélelmezés egységes központi vezetése alkotja föladatát, kiterjedőleg az élelmicikkek és egységes más közszükségleti áruk forgalmának, elosztásának, fogyasztásának és árainak szabályozására is. Ez a föladat ma, a nagy világháború harmadik esztendejének folytonosan súlyosbodó gazdasági viszonyai közepette nemcsak jelentőségében fokozódik, de mindinkább nehezebbé is válik s megoldása csak akkor remélhető, ha úgy az ország összes hatósági tényezői, mint annak egész társadalma eggyé lesznek a törekvésben, hogy önfeláldozó munka és önzetlen önmegtartóztatástól sem riadva vissza, kivegyék részüket a nemzet gazdasági élet-halál küzdelméből. A hazának, a köznek, mindnyájunk javának szüksége van reá, hogy mindnyájan lankadatlanok, kitartók, erősek legyünk. Senkinek sincs tehát joga a lankadatlan munkát, az ernyedés nélküli kötelességteljesítést s az önzetlen lemondást megtagadni. Midőn tehát most a törvényhatóság közönségének hathatós támogatását kérem a közélelmezési hivatal működéséhez, te-