Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.
1916-10-15 / 42. szám
PÁPA KÖZLÖNY Közérdekű fiiffg-etlen hetilap, a Megjelenik minden vasárnap, Előfizetési árak: Egész érre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 80 fillér. Laptnlajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyilt terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Ármin könyv- és papirkereskedésében. Marianna grófnő. — Irta : Kemény Béla, városi tanácsos. — Amikor a közéletben valakit nem családi, hanem csupán keresztnevén emlegetünk, annak mindig az a jele, hogy az illetőhöz melegen és őszintén vonzódunk. És annak a meleg, őszinte vonzalomnak nem a származás, nem az ősök kultusza szolgáltatja a lelki áramot, hanem — az illető maga, annak saját személye, egyénisége. Már nem emlékezem egész határozottsággal két vagy három esztendeje-e annak, hogy egy még elég kellemes őszi estén vasútállomásunk perronján az akkor még közlekedő és ide úgy kilenc óra tájban érkező gyorsvonatra, az úgynevezett Székely-vonatra várakoztam. Megérkezett. Egyik első osztályú kocsiból egy hölgy szállott ki. A kocsi, melyből kiszállt, a vonatgarnitura utolsó része volt. Kiszállás után a pályatesten a vonat hossza irányában végig haladva tartott a kijárat felé, így abban a kellemes helyzetben voltam, hogy a jól megvilágított pályaudvaron előttem elhaladva, tisztes távolból jól szemügyre vehettem. Mihelyt a hölgy arcát megláthatni szerencsém volt, egy pillanatra mintha varázsütés ért volna. Ki volt a hölgy, senki sem tudta, pedig a pályaudvaron többen tartózkodtunk. Körültekintettem, valamennyien kifogástalanul jó pápaiak valánk együtt, de benszülött pápai ember csak magam voltam. Erre megértettem a varázsütést és kezdett bennem derengeni a tudat, hogy a hölgy pápai születésü embernek nem lehet idegen, hozzá okvetlenül van valami közünk. Ez a jóságos arc, ezek a vonások, ez a szerény, minden feltűnés nélküli távozás a perronról, ez a nem mindenkinél észlelhető bájos nőiesség, ez a keresetlen egyszerűség nemcsak bizonyos, hanem magasabb fokú nimbussal övezte alakját. — Mire felocsúdtunk és utánanéztünk volna hova száll, már a kocsija sem volt látható és így csak tűnődve, tanakodva sétáltunk be a városba. Öreg este volt, a társaság nyugovóra tért. Körülöttem is méla csend. Sok mindenféle gondolat kóválygott fejemben, hogyan hogyansem, a képzelet sebes röptű szárnyain egyszerre csak vissza vitt időben távoleső régiókba és egyszerre ott találtam magamat a várkertben, ott a domb táján a főúton egy padon, kezemben egy tankönyvvel. Eszembe jutott az a bizonyos nagy vakáció, melynek minden délelőttjén ott ültem azon a padon és minden nap láttam egy kis leánykát, amint nevelőnőjével a várkert utait ropta és én tiszteletteljesen felállottam és magamat ünnepélyesen meghajtottam, amint előttem elhaladt, amint illik, ha a vendéglátó házigazda családtagját pillantjuk meg. És lelki szemeimben felsugárzott az a kedves, lekötelező, igazán főúri méltóságteljes nyájas arc, mely köszöntésemet szabályszerűen viszonozta. Hah ! hiszen az az arcél, az a tekintet, melyet a gyorsvonat szemembe ötlött jövevényén láttam m eg> ugyanaz, mint annak a nyájas grófi gyermeknek arcéle, tekintete. És csakugyan ő volt: Esterházy Marianna grófnő őméltósága. Ezen vasúti viszontlátás óta a sorsunkat intéző hatalom kegyes rendelkezése folytán teljesen a mienk — Esterházy Marianna grófnő őméltósága és hogy ő is teljesen mienkének vallja magát, bizonyítéka az a minden irányban, minden vonalon és minden oldalon kifejtett áldásdús tevékenység, mely a nemcsak rangszerint, de lélekben is nemes grófnő jó szivének, nagylelkűségének, kiválóan magas értelmi és magasan kiemelkedő érzelmi világának minden ékesszólást felülmúló szószólója. —Jótékony egyesületeink hosszú láncolata, szegényeink, segélyre szoruló özvegyeink és árváink, hadirokkantjaink mind dalolják már a hála dalát, az igazi — énekek énekét. És ebben a dalban a szép és jó iránt alaposan kifejlett érzékkel biró kedves grófnőnk neve mellől elmarad a családi név és az epitheton és a legmélyebb tisztelettel, a legkiválóbb nagyrabecsüléssel teljes ben§ő érzéssel és igaz szeretettel hivjuk őt mindnyájan a városban csak — Marianna grófnőnek. Eleddig a város keretén belől létező társadalmi szervezetek és intézmények mindenikéhez volt Marianna grófnőnek egy-egy jó és szép szava, vagy mondjuk, minden ékesszólásnál szebben beszélő tette, de úgy tudjuk, hogy maga a keret, illetve a keretet képező város sem hagyja őt hidegen és meleg érdeklődéssel kisér minden mozgalmat, mely a város fejlődését, haladását és szépülését célozza. Nyugodtan nézhetünk elébe városunk jövendőjének, a dicső Esterházyak kastélyában, a lelkek velünk éreznek, városunk jólétének fejlesztéseért Marianna grófnőnek szive is dobog. Amely ügyért pedig egy női sziv is lelkesedik, annak az előbbre, diadalra vitele jó kezekben van és a legjobb úton halad, hát még, ha az az ügy egy város ügye, annak a városnak az ügye, melynek minden lakóját a szeretet szálai fűzik hozzá és az a nő olyan lelki nemes tulajdonságokkal van megáldva, mint — Marianna grófnő. Emberpótlás. — El kell törölni a kauciót. — A világháborúban elpusztult rettenetes tömegű férfierő és értékes emberanyag pótlásáról gondolkozik ma minden éplelkü és nemzetével szolidáris ember. A legkülönbözőbb s néha fantasztikus tervekkel lépnek a fórum elé a társadalmi jelenségek megfigyelői, igyekeznek propagandát csinálni a törvénytelen gyermek teljes társadalmi befogadásának, fejtegetik annak módját, miképpen lehetne államilag jutalmazni a termékenységet és megegyeznek abban, hogy a lehetőségig meg kell könnyíteni a törvényes házasságok létesülését. Szét kell tördelni azt a sok bilincset, amely most a férfi és nő törvényes egyesületét nehezíti. Ezek a gátló okok javarészt gazdasági természetűek, a férfimunka rosszul-fizetettségében rejlenek. De van kézenfekvőbb akadály is: a gyakori házassági akadályul szolgáló, teljesen korszerűtlen és antidemokratikus intézmény, a katonai házassági óvadék, a kaució. A világháború nemcsak a harcos férfierő annyi gyönyörű bravúrját jegyezte a nagy cselekvések aranykönyvébe, hanem a katonai pályát is új ragyogásnak glóriájával vonta be. Az egész nemzedék a lelke legjavával, az érzése legtisztább gyengédségével fordul a mundérba öltözött hősök felé és dicsőíti bennük a nemzeti élet erős várát, megsemmisüléstől oltalmazóját, jövendője megalapozóját s az életpályára készülő ifjú emberpalánták mind nagyobb lelkesedéssel tekintenek e hivatás felé, mely a történelmi korszakban minden más pályánál ragyogóbb perspektívákat, elismerést, dicsőséget és eredményeket igér annak, aki zászlójára esküszik. A frontokon testileg és lelkileg megacélozódott és a magyarságot a reá