Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.

1916-10-01 / 40. szám

leg Karchesz János töltötte be e tisztet. E nap estélyén a faluban még senkisem sejthette a másnapi szörnyű drámát, hisz a három uradalmi tiszt együtt töltötte el egy ottani vendéglőben az estét közös vacsora mellett. Este 11 óráig voltak együtt barátságosan beszélgetve. Másnap, kedden reggel az igazgató a grófi kastélyban levő irodában találkozott az intézővel és a segédtiszttel. Hogy ekkor mi történt köztük, nem tudhatni. Csak annyi tény, hogy az igazgató kiment a kastély udvarára kocsit rendelni, hogy rajta az uradalmat megtekintse, s mig kint tartózkodott, bent a tiszti segéd lakásában lövés dörrent el. Ekkor lőtte le browningjával Pozsgay Karcheszt, a segédtisztet. A golyó a szerencsétlen ember tarkójába fúródott s rögtön megölte. A lövés zajára az igazgató a tiszti lakásba sietett, ámde vesztére, mert alighogy belépett az előszoba ajtaján, kettős lövés találta szembe arcán és csakhamar ő is kiszenvedett. A gyilkos ugyanis, midőn browningjából a golyót első áldozatára kilőtte, azonnal leakasztotta a segédtiszt lakása falán lógó kétcsövű, söréttel töltött fegyvert s ezzel várta a nyitott szoba ajtajában a belépő igazgatót, akire egyszerre lőtt mind a két csőből. Pozsgay ezután a fegyvert s a browningot megtöltvén, magához vette s a vér látásától felbőszülve a község utján át a kastéllyal szemben levő lakására sietett, ahol Marosy Jenőné, az ő pesti vendégök, egy fiatal asszony és a házban alkalmazott ifjú nevelőnő, Birslinger Ella állt szemben. Marosyné jajveszékelve kiáltott a feldúlt lelkű emberhez: „Mit tettél?" „Két kutya már meghalt" — felelt az — s e szavak közt: „Ne neked, detektív" az asszonyra is rásütötte fegyverét, amely azonban nem az aszszonyt, hanem a mögötte álló nevelőnő jobb karját sebezte meg. A két nő rémülve menekült a nevelőnő szobájába, a gyilkos utánnok. Marosyné az ott lévő ágy párnái közé dugta fejét, a nevelőnő az ágy alá bujt. A csakhamar betoppanó gyilkos, mivel csupán Marosynét látta meg, rálőtte fegyverét, veséjén találta s a szánalomra méltó hölgy ott a padlón heverve vérzett el. Most Pozsgay kiment a szobából, hogy a nevelőnőt keresse halálra. Először is a pincébe tartott s ott vaktában lőtt a sötétbe. Ezalatt a nevelőnő a padlásra rohant fel s mivel tudta, hogy a felbőszült ember oda is felmegy őt keresni, kitépte a háztető egy részét s onnan levetette magát az udvarra és szerencséjére bokrok közé esett, amelyek karcolásokon kivül egyéb bajt nem okoztak neki. így megvérezve átfutott jó ismerősükhöz, Glatz vendéglősékhez s ott rejtőzött el. Jó volt idejében menekülnie, mert Pozsgay a pincéből feljövet a padlást is összejárta s mikor látta, hogy nincs ott, lejött onnan. Ezután atyja és anyja képét s fegyvereit magával vive kiment az utcára és az utca egyik oldalán levő kereszt mellett megállt és neki pirosodott arccal és gesztusokkal magát igazolni akaró beszédet intézett a körülötte és az esemény színhelye körül csoportosult közönségnek. Közelébe senki sem mert lépni, mert lelövéssel fenyegetett mindenkit, ki hozzá közelít. Csak a kisbirót hivta magához, akinek oda adott öt lezárt levelet. Egyik a hatóságnak, a másik a jegyzőnek, a harmadik Sirokynénak, a negyedik Marosynak, az ötödik apjának szólt. E pozícióban, a néppel farkas szemet nézve, állt d. e. fél 11 óráig, amikor is rá kiáltott a kath. plébános: „Mit csinál, intéző úr ? A keresztet ne csúfítsa 1" Erre magához vette anyja képét, fogta magát s bement a gazdasági irodába s bezárkózott. Innen aztán az ablakból beszélt ki ő is és beszélt be hozzá a közönség is. Szűcs csendőrőrmester, Józsi Béla s a gyömörei állomásfőnök, a plébános, a községi bíró, a segédjegyző s más jó ismerősei hiába kérték, hogy adja ki a fegyverét, mindig azt felelte: „Nem adom, elébb meg kell halnom. De most nincs elég erőm magammal végezni". Délután ura, a gróf és grófné is eljöttek a faluba s a gróf is kérte a pisztoly kiadására. Azonban neki sem engedelmeskedett. így telt el az egész nap. Pozsgayt megádásra rávenni nem lehetett, sem elfogni, mert elég karhatalom nem volt hozzá. Az este és egész éjszakán át két csendőr s négy községbeli polgár őrizte a házat. Mondják, hogy reggelre kelve hangosan felsóhajtott az intéző: „Mit tettem ? Ennek oka nem én vagyok". Megható volt, midőn feleségétől elbúcsúzott az ablakon át mondott szavakkal. A szegény, elájult nőt maga a gróf emelte fel a földről. Midőn pedig négy kis gyermekét (a legidősebb 9 éves) mutatták meg neki messziről, elhalványodott, megtántorodott és sirt. Szerdán, tehát másnap délelőtt magához hivatta (természetesen az ablakhoz) Leiner Ignác s.-jegyzőt s azt mondta neki: „Bele kergettek a halálba. Meg kell halnom. Rettenetes dolog!" De a pisztolyt még az ő kérésére sem adta oda. A puskát már előbb kidobta az ablakon, de a pisztolytól megválni nem akart. Ezt a maga kivégzésére tartotta meg. Délután 4 órakor megjött Pápáról a vizsgálóbíró Füredi Gyula a hatósági boncoló orvosokkal, dr. Kövi Józseffel és dr. Kreisler Károllyal, Novitzky Pál jegyzőkönyvvezetővel s minthogy a gyilkos intéző a hatósági felszólításra sem adta ki a revolvert, sem nem adta meg magát, a biró elrendelte elfogatását s hozzáfogtak a holttestek felboncolásához. Alig végezték el az első hulla felboncolását, dörrenés hangzott el, Pozsgay lőtte magát agyon. A csendőrök ugyanis a boncolás ideje alatt a biró szavának engedelmeskedve, benyitották a gyilkos szobájának ajtaját s a csendőrőrmester az előirt felszólításba fogott bele, de csak ennyit mondhatott: „Intéző úr, a törvény..." e pillanatban eldördült a pisztoly, Pozsgay halántékon lőtte magát s azonnal meghalt. Halálával az egész birói eljárást és boncolást abbanhagyták. Az ő holtteste még pénteken is Lovászpatonán maradt. Siroky igazgató tetemét a gróf kívánságára Rédén temették el, Karchesz hulláját Dunaszerdahelyre vitték, Marosyné holttestét férje Budapestre viteti. * Hogy mi lehetett e szörnyű vérengzés oka, többféle hir kering róla. Legvalószínűbb a kenyerét féltő aggodalom s a belőle származó idegesség s az ebből eredő kétségbeesett, feldúlt lelki állapot, mely mindenkiben ellenségét látja, még jó ismerőseiben is, és hirtelen támadt őrültségében még ezeket sem kiméli meg gyilkoló fegyverétől. Pozsgay különben 35 éves volt. A katonaságnál mint tartalékos tizedes szolgált, de ez év tavaszától novemberig mezőgazdasági szabadságot kapott. KARCOLAT a mult hétről. Mi nem lett drágább? Csak vissza kell gondolni, micsoda szemeket meresztettünk ezelőtt két éve, amikor már benne voltunk javában a háborúban, amikor kezdtek az élelmicikkek rohamosan drágulni. Akkor lamentáltunk és panaszkodtunk, hogy mi lesz belőlünk? Hová leszünk? Megöl a drágaság. Azóta nem is tudjuk hamarjában kiszámítani, hogy hány fokozattal emelkedett minden lehető és gondolható élelmicikk és más szükséges cikk. Ami kell az élethez, minden drágább lett — szertelenül drágább. Nem lehet olyas valamit kigondolni, aminek az ára nem emelkedett — mesemódra. Még a pap is drágább lett, az esküvő, a születés, a temetkezés, sőt még a betegség is drágább lett. És végeredménykép mit lehet jelenteni a drágasági frontról. Két éven át panaszkodtunk, most már mindenre csak azt mondjuk, hogy „annál több baj ne legyen". Megcsappant a panasz, az üzletek virágoznak, nincs annyi áru, ami vevőre nem találna, kávéházakban, vendéglőkben azt fizetik az áruért, amit kérnek, semmi sem drága, az a fődolog, hogy még lehet kapni azt, amit az ember megkíván, vagy mondjuk, amire szüksége van. Nem nehéz megoldani a problémát, hogy hol van tulajdonkép ennek a beletörődésnek a nyitja és zárja. Igen egyszerű a dolog. Közfogalom az egész. Az élet hajtó és mozgató kerekei úgy egymásba vannak kapcsolva, akaszkodva, hogy a gépezet nem tud megállani, egymást hajtják a kerekek. Magyarán mondva, a dolog ekkép áll. Nekem drágábban adják a sört, én drágábban mérem a vásznat, emez drágábban adja az iparcikket, a másik többre tartja az élelmicikkeket. Az egyik kéz mossa a másikat, vagy irodalmi nyelven kifejezve' ezt a hasonlatot: „a sasok csak sast nemzenek, a drágaság is csak drágaságot szül". Szóval, a mostani drágaság csak illúzió! Senkinek se árt, senkinek se használ. Csak két osztály érzi. Az egyik a súlyát, a másik a hasznát. A fixfizetéses ember tönkre megy rajta, a vállalkozó szellem és a nagytőke pedig a zsírtalan és hústalan napokon is jóllakik tőle. Régi nóta, még pedig a legújabb kiadásban. Ez ellen nem lehet appellálni, azaz pardon, egy fórum van még ahová lehet apellálni és pedig egy legfelsőbb fórumhoz — a sóházhoz. Ott azután elintézik az ember ügyét sótalanul. Hát hol lehet most már ezeken az állapotokon segíteni? Ebben a háborús világban aligha. Németekben nagy a bizodalmunk, a német közmondás pedig azt tartja, hogy „mit den Wölfen muss man heulen". Ordítsunk tehát a drágasággal addig, mig el nem rekedünk. Ha elrekedtünk, úgy sem tudunk ordítani, így hát nem marad más hátra, mint várjuk be a fejleményeket. Úgy hirlik, hogy már nem tart sokáig. Még a tél beállta előtt elhuzzuk az ellenségeinknek a nótáját, amúgy Isten igazában — még pedig rövid időközben. Ha ezt a nótát elhuzzuk nekik, akkor vége lesz a háborúnak, vége lesz mindenféle gondolható problémának. Ha az Isten is úgy akarja és ha az izraelitáknak a mostani újévi ünnepükön elhangzott fohászkodásukat az Úristen jóakarólag meghallgatta, akkor: A probléma meg van oldva! Frici. Az hirlik . . . Az hirlik, hogy Pápa városa a közélelmezést állóharcokkal biztosítja. Az hirlik, hogy Pápa városa a hus- és zsirfrontot erősen tartja. Az hirlik, hogy dr. Antal Géza orsz. képviselőnk városunkban a jótékonyság hadosztályát vezeti. Az hirlik, hogy a polgármester a közügyeket egyelőre a tartalékfrontba helyezte és jelenleg csak az élelmezési frontot védi.