Pápai Közlöny – XXV. évfolyam – 1915.

1915-06-13 / 24. szám

okolatlan dus készleteinknek nem megfelelő horribilis áremeléssel szembenézzünk. Januárban még lehetett tartani az árakat, nem tudhattuk, milyen lesz a tavaszi idő, nem fagy-e el a gyümölcs, a vetemények java, milyen lesz a termés, változó hadiszerencse révén nem mennek-e veszendőbe bizonyos fölhalmozott készletek, nem akad-e el hamarosan végképen a sovány olaszországi behozatal: — és igy tovább. Ezek mind az élelmezés bőségét olyan oldalról fenyegető károk, a melyek ellen alig lehet védekezni, s igy elfogható volt bizonyos tartózkodás és áremelés az élelmiszerpiacon. De most már juniusban vagyunk. !Nagy katonai készleteket zsákmányoltunk, nem hogy elvesztettünk volna. Fagy semmiben kárt nem tett, a fákon roskadásig mindenféle gyümölcs. Zöldségre, termésre pompás eső, mindenből bőven van, bőven lesz akár őszig is, pedig már egy hónap múlva aratnak. Bátran abba lehetne hagyni a hadikenyeret is, annyi a búzaliszt tartalékunk, holott leégett vagy tiz jól megtömött nagy malom. Mi vágyunk a középeurópai szövetség Kánaánja, a tej jel-mézzel folyó gyönyörű ország, melynek annyi jutott ki minden jóból, hogy roskadásig juttathat barátainak. Mégis mi vagyunk azok, a kik az egész szövetségben legdrágábban élünk. Hogyan lehetséges, hogy a mig Berlinben, aránylag még Bécsben sem változtak az árak, mi itt, a bőség földjén, minden kapzsiság és telhetetlenség kész zsákmányai vagyunk ? Csakugyan ne lenne semmi orvoslás az ellen az elviselhetetlen élelmiszeruzsora ellen, a mely minden nappal merészebben avatkozik az életünkbe? Hol a hatóság? Hol a rendőrség? Kihez forduljunk védelemért olyan visszaélésekkel szemben, a melyek ellen ma már normálisan védekezni nem is lehet? Eleinte még megtehettük, hogy a növekvő húsárak miatt kevesebb hust ettünk és abból is olcsóbb minőséget. Finomabb főzelékek helyett ki-ki vásárolta az olcsóbbat és kevesebbet. De ma már ott vagyunk, hogy minden megfizethetetlen, és miután éhen nem halhatunk, részben eladósodásban sodródnak a családok, részben olcsóbb liamisitott dolgokkal teszik tönkre egészségüket, hogy aztán majd évekig fizethessék az orvost, patikát. Csak egy kis összehasonlítást kell tenünk a mai és a tavalyi árak között. Azelőtt a legfinomabb tisztított vesepecsenye kilója nem haladta meg a négy koronát. Ma 8 korona egy kiló egészen közepes hus, csonttal, faggyúval, legyen az marha vagy borjú, és hét koronán alul csak nagyban adják még a leveshust is. Már pedig egy három négy gyermekes család, ha csak levest és főtt hust enged is meg magának ebédre, egy kilónál kevesebbet tűzre nem tehet, mert akkor nincs min megosztozniok. Miért ezek a lehetetlen húsárak? Hiszen teljességgel nincs hiányunk marhában. Statisztikai kimutatás van róla, — az itthon adott számokat csak emlékezetből citálom, de az arányszámért kezeskedem, — hogy más években körülbelül másfélmillió marhát exportáltunk külföldre. Most ez mind itthonmarad. A katonaság körülbelül egy millió kétszázezer darabot emészt föl belőle, marhafölöslegünk tehát még mindig évi háromszázezer darab, a mi azelőtt, normális árak mellett nem állott rendelkezésünkre. Ez még semmi. Bőven vau mindenfelé a falukban malac, liba, kacsa, csirke, tojás. Teljességgel semmi ok, rá, hogy fölverjék az árát, mert nincs olyan paraszt, a ki most vett. tehát drága árpával, kukoricával tartaná az efféle háziállatot. Mind kijár a füre, ott is lehetőleg a máséra, de azért nincs az a menyecske, a ki tizenkét koronán alul odaadna egy öklömnyi szopós malacot, vagy idei libát Máskor ilyenkor egypár rántani való csirkéért két koronát kértek a kofák, faluhelyen egy koronáért hozták. Ma hét-nyolc korona egy pár verébnyi csirke, melyből két ember sem lakhatik jól. S ha a szükerszényü vásárló fel kiált erre az árra, vigan vág vissza a termetes koíaasszonyság: lesz az lelkem drágább is . . .! Zöldségfélében salátát és sóskát esznek ma az emberek, mert a bőven termett zöldborsót, és bőnek Ígérkező zöldbabot teljességgel nem lehet megfizetni. De sóskán ós salátán nem lehet megélni, mikor a tojásnak darabja tizenöt fillér, a krumpli pedig, ha olcsóbb, romlott, ha jó: harminc fillér. Miért nem ellenőrizteti a város a kofák manövéreit, a kik ennek az egész bajnak egyedül való felelős okozói? ha a nagy eladók árait kemény kéz dirigálná, ő sem fizethetne falun tizenkét koronát egy fiatal libáért és b—9 fillér egy tojásért. Ha -ezeknek az élelmiszeruzsorásoknak itt körmére néznének a hatóságok, redukálódnának nyomban az ő őrületes áraik is, és hamarosan minden visszatérne a normális mederbe. Az nagyon bölcs fölfogás, hogy ezek mellett az árak mellett a termelők legalább megfedik magukat, de egészen bizonyos, hogy a dolgok főhasznát mégsem ők fogják húzni, mert a ki ma elad, az holnap vásárol, és a mit nyert a réven, elveszti a vámon. Egész társadalmi osztályok anyagi ós erkölcsi összeroppanása felé vezet az a felületesség, melylyel ezt a kérdést az illetékes faktorok kezelik. És ha nem jön mielőbbi energikus segitség, egyes vásárcsarnoki fezőrök tehetetlenségéből igen súlyos belső bajok születhetnek. Nem lehetne egyszer már nálunk is idejekorán orvosolni egy veszedelmesen elharapódzott járványt ? KARCZOLAT a mult hétről. Hová jutunk ? Ufcoii-utfóleii ezt kérdezik egymástól az emberek, asszonyok, hölgyek, urak, sőt talán a gondolkodni tudó gyermekek is. Nem a háborúra vonatkozik mostanában ez a kérdés, hanem az elviselhetetlen drágaságra. Olyan horribilis árakat kérnek — eltekintve a husnemliektől — a piacon az élelmiszerek dolgában, hogy valóban maholnap alig lesz egy középosztályu család, ahol rendes polgári étkezést lehet majd fenntartani. Az már nem is feltűnő, hogy egy családnál, ahol rendes körülmények között naponta hus került az asztalra, jelenleg csak vasárnap vagy esetleg ünnepnapra tartják fenn ezt a luxust. Mert hát hust enni mai napság nincs megadva minden halandónak. Enynyire jutottuuk! De nemcsak a husdrágasággal jutottunk ennyire, hanem a baromfi és minden élelmicikk, zöldség, főzelék,^sőt még a rendes körülmények között ráadáskép adott hónapos reteknek is tőzsdei ára van. Ma libapecsenyét enni annyit jelent, mint máskor ha eldicsekedett valaki, hogy Bécsben a Saclier szállóban lakott családjával és ott étkezett egy héten keresztül. Mesélhetünk még sok epizódot erről a hihetetleu drágaságról, de félek, hogy irásközben nekem is megjön az étvágyam ós jó magam is ugy vagyok ezzel a drágasággal, hogy evés közben nem szabad megjönni az étvágynak. Ennyire jutottuuk! A liadikenyórrel is ugy voltunk, de most hozzászoktunk, azaz, hogy csak az

9k,