Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-03-01 / 9. szám

Esterházy-utca és a Sörház-utca felöl, tehát két oldalról közelíthető meg, a másik két oldalt használhatatlanná te­szi a Tapolca s a talaj mély, az Es­terházy úthoz képest legalább öt mé­tert meghaladó esése. A Tizes inalom előtt megszükül az úttest, a leégett épü. let helyét ki kell a városnak sajátítani s az életveszedelemmel járó közlekedés megjavítására az úttesthez csatolni. Lakatlan utcába, a hol épület is alig emelkedik, színházat nem szokás építeni; előbb emelkedjenek lakóházak s előbb emeljünk színházat, a már la­kott, nem az ezután emelendő házak utcájában. A városi színházat, meg ennek tel­két pedig senki se adta, senki se fo gadta el ajándékba, hanem a színház épületét értékelték, gondolom, 60.000 koronára s ezt a ref. egyház a város­nak vagy már kifizette, vagy bármely percben kifizetni hajlandó ; ez legális üzlet, melyben a város vezetőségét az az előzékenység vezette, hogy a refor­mátus egyház óhajának útját állni nem akarta : legyen a ref. templom a ref. főiskola szomszédságában ; színház he­lyére templom, az iskola mellé. Köz­épületeket cseréltek csak ki s én előt­tem a templom még ma is hasznosabb, értékesebb kultúrintézmény, minta szín­ház, mert több ember kulturszükség­letét elégíti ki — s a használata is be­léptidij mentes. Az uj színháznak pedig annak ide­jén igen jó helye lesz az Árok utca és Tűzoltó utca szabályozott telkein s a kitelepített városmajorén, ahová elfér majd a Petőfi-Jókai szobor is, — ez az én meggyőződésem. Hagyjon nekem —i —ó ur békét a rosszhiszeműség, figyelmetlenség hany­torgatásával, különösen pedig ne keverje kettőnk közé tanítványaim seregét, mert ez a kérdés reájuk nem tartozik; leg föllebb nevetnének rajta, ha tudatnám velük, hogy —i —ó ur hova s hogyan tervezi a színházat, —- mert a gyerekek míg kicsinyek, érdeklödnek a kakas­lábon forgó csudás várkastélyok iránt, de ha kinyílik a szemük, mosolyognak az ilyen kitalált furcsaságokon. Akkor inkább épüljön a színház az elhagyott uradalmi sörház kéménye tetején, — Amerikában a felhőkarcolók emeleteire helyezik el a színházakat — s legalább akkor minden különösebb decoratio nélkül szemléletesen elő lehet benne adni Aristophanes „Felhőit" — Sokrates, az újító szellem, ég és fold között, egy kosárban, mely helyzetet azért tartotta irigylésre méltónak egy jóravaló athéni polgár, mert — oda nem juthatnak el a hitelezők. Ezt a szinelöadást majd én is meg­nézem annak idején. Sarudy György. ílgyelmeiUtéa! Tisztelettel tudatjuk a n. é. kö­zönséggel, hogy a valódi Müncheni or sör csakis Zámolyi Dénes ur sörödéjében kerül csapolásra. MEZEY ÉS TÁRSA a Mün­cheni Paulanerbráu Salvator­Sörgyár magyarországi kizáró­lagos vezérképviselői, Budapest. A telefon nagy reformja. — A zsebtelefon életbeléptetése. — Hogy a modern életnek mily nél­külözhetetlen szervévé vált a távbeszélő, azt minden szónál fényesebben igazolja az a hatalmas fejlődés, amely a tele­font a világ legrejtettebb zugaiba is el | juttatta. Ez a nagyarányú fejlődés ter­| mészetesen magával vonja a kezelés uj módozatainak szükségét s első fel­tétele a telefon lehető legolcsóbbá való | tétele. A magyar telefonnak ezt az euró­pai reformját már régen tervbe vették s évek óta folynak a tanulmányok, hogy mi módon lehetne a telefont igazi ren­deltetésének legmegfelelőbbé tenni, mi­Farkas még meggondolja magát, azután játszania kelljen. — Tehát, ha nem játszunk, üljünk le a kályha mellé és amig a viz felforr, pi­pázgassunk és beszélgessünk. Mindenki beleegyezett az indítványba. Megtömték pipájukat, a gyertya lángjánál rágyújtottak, székeiket odahuzták a kályha mellé, leültek és irtózatosan füstölni kezdtek. Holló, mikor már jó kifüstölte magát, kinyitotta a kályha ajtaját (pedig nem az ő kötelessége volt) és megpiszkálta a tüzek — Ég-e, Aladár ? — kérdezte tőle Németh. — Még egy ökröt is meg lehetne rajta sütni, — dicsekedett Holló, aki büszke volt, hogy neki köszönhetik azt, hogy ma teát ihatnak. — Legalább hamar felforr a viz ? kérdezte Németh, aki már alig várta ezt, mert olyan álmos volt, hogy félig már le is ragadt a szeme. — Én ugy hallom, mintha már forrna is, — felelte Farkas, aki már szintén türel­metlenül várta a jó, forró teát. Horváth odament a kályhához ós fre­netikus szakértelemmel tekintett bele a víz­zel telt fazékba. — Mindjárt forr,— mondta Horváth. — Talán le kellene takarni valamivel, akkor talán előbb felforrna, — indítványozta Németh. Odament az ablakhoz, levette róla a függönyt helyettesítő kabátot s azután el­fújta a még el nem égett kis gyertyácskát, arra gondolván, hátha még nagyobb szükség is lehet rá, mint most. — Igen ám, de nincs mivel letakarni a fazekat, — felelte Holló. — Nincs mivel ? — kérdezte Farkas, aki bizony, mintha nem is ludfa volna, hogy tényleg nincs. — Dehogy nincs ! — felelte Horváth a naposi tudományát összeszedve. — Majd meglátjátok, hogy van. Odament az ablak melletti kis szek­rényhez, kihúzta a fiókját és egy ujságpa pirt vett ki belőle, amivel egészen letakarta a fazekat. -- Ugy-e, hogy van, mivel letakarni. Most látták csak, hogy milyen hasznos kis bútor ez a kis szekrényke. Már most másodszor segítette ki őket olyan bajból, amire igazán nem is számítottak. — Élelmes fiu vagy te, János, — mondta Németh nevetve Horváthnak — Nekem mondod ?! — felelte büsz­kén Horváth. Azután az asztalhoz ment és elosztotta a cukrot a csészékbe. (Ez is a napos köte­lessége.) — Az enyémbe sokat tegyél. Tudod, hogy én édesen szeretem, — szólt paran­csolólag Holló, aki ismét azzal a joggal élt, hogy neki köszönhetik, hogy teát ihatnak. — Sokat ? —- felelte a mellette ülő Németh. — Amennyi majd jut. Csak nem gondolod, hogy ez a vén banya talán annyit hozott, hogy több jusson ? — A fene egye meg a vén fejét, — szidta Jónásnét Holló — majd ugy fizetünk neki. Hány szemet hozott ? — kérdezte kíváncsian Horváthtól. — Tizenkettőt, — felelte Horváth. — Hiszen öt krajcárért tizenöt jár, — kezdte fejtegetni Holló. Akkor is csak tizenkettő van ! — fa­kadt ki mérgesen Horváth. — Na, nem is adunk neki négy kraj­cárnál többet érte, — mondta Holló. Ezen azután mindannyian jóizüen ka­cagtak. Mikor a kacagás véget ért, Németh dorgáló hangon igy szólt Hollóhoz : — Ugyan ne beszólj mindig olyan hiábavalóságokat. Örülj, hogy nem árul el bennünket a falopásért. — Igaz ! — bólintott helyeslőleg Far­kas. — Hallgass, mert hátha most is hall­gatódzik. Ezt már olyan lassan mondta, hogy még a mellette ülő Németh is alig hallotta meg. Azután egyszerre hangosan, szinte kiabálva számlálni kezdett: — Tiz krajcárért rum, öt krajcárért cukor . . . — Ne kiabálj annyira, te állat! — szakította félbe a számitgatást Horváth. Azután felvette az asztalról a teát, teleöntött vele egy kávéskanalat s beleszórta a fazékba. A többiek még a lélegzetüket is visszafojtották, mert azt hitték, hogy akkor előbb elkészül a tea. Horváth a csendet arra használta fel, hogy levette a fazekat a kály­háról és odavitte az asztalra. Persze, mire odaért vele, addigra a papirosfedő beleesett és jól elázott benne. Tehát papir és nyomda­festékkel vegyitett tea lett belőle. Igaz, hogy egy kanállal kihalászta belőle a pa­pirost, de az ize mégis csak bent maradt, pláne jó zsiros volt, mert Horváth ugy em­lékezett, hogy tegnap abba volt bepakkolva az u sonna szalonnájuk. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents