Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-08-16 / 33. szám

Ezekben vázoltuk a főbb kötelességeket. De van sok és fontos olyan teendő, aminek teljesítésénél az a gondolat kell, hogy vezesse a városok hatóságait, miszerint most mindenki a magyar nemzeti állam végleges kiépítésének munkájában fáradozik, aki lelkesedéssel teljesiti szivének parancsait és a hadsereg győzelmét önkéntes áldozataival, kötelességén felöli buzgósá gával előmozdítja. Most minden perc hosszú évszá-. zadokra kiható jelentőséggel bír. Nincs helye a papirosközigazgatásnak. Ajánljuk tehát a bizottságoknak, a hatóságoknak, hogy ne követeljék a kérelmek írásbeli beadását, hanem igyekezzenek mindent élőszóval, személyesen és azonnal elintézni. Ha ez megtörtént, akkor az aktaszerü elintézés két, három szóval írásba foglalható, ha éppen szükséges. Most rendkivüli időket élünk, most el kell készülnünk arra, hogy a magyar nemzet az Európát és Ázsiát fojtogató iégkolosszust szemben találja magával, tehát a turáni népek szövetségével örökre megsemmisíthetjük a világbékének hatalmas ellenségét és betetőzhetjük honalapító Árpád államépületét. Megvalósíthatjuk a középeurópai és turáni népek szövetségével, a világbékét. Ebben a szent, ebben a világtörténeti munkában a magyar városoknak elképzelhetetlenül fontos szerepük, nagy hivatásuk, hazafias kötelességeik vannak. Bízunk abban, hogy a magyar városok példátlan lelkesedéssel fogják betölteni nagy hivatásukat s ugy fognak kimagaslani ebben a sötét, löporfüst felhőkben, ebben a küzdelemben, mint az ezeréves államépület legerősebb védbástyái, legfönségesebb oszlopai, legfényesebb világító tornyai. íkóczi-u. 12. A pápai nők. Ha költő volnék, harsogó és lágyan csendülő, lángoló és balzsamos szavakat egymáshoz ftizve ódát írnék a pápai nőkhöz. Ha a világ minden kertje enyém volna, letarolnék minden virágot, hogy homlokukra koszorút fűzzek. Ha gazdag volnék mindabban, amit az emberek értékesnek tartanak, összeszednék minden kincset, amit a i föld méhe, a tenger mélysége, a gyémántmezők síkja magukban reji tenek, hogy arannyal, gyémánttal és drágakövekkel ékesítsem őket, összevásárolnék minden puha, vastag szőnyeget, odaraknám, ahol mennek, hogy lábuk sohase érintse a föld kemény rögét. Nem szemük tüzével, nem arcuk bájával, nem mosolygásuk édességével, nem testük nőiességével illették meg ennyire lelkemet, hanem minden bájnál, minden szépségnél, minden testi varázsnál jobban lebilincselő jó ságukkal. Alig van köztük valaki, kinek férje, testvére, vagy apja ne vonult volna a harctérre, de ők elfojtva a könnyeiket, elhallgattatva szivük szaggató fájdalmát, mosolygó képpel jelentek meg minden katonavonatnál, hogy bucsut mondjanak és virágot szórjanak a háborúba induló ismeretlen és mégis annyira ismerős vitézeinknek. A nap perzselő hevében, mikor más időkben árnyékos fák lombsátora alatt sétáltak, kora reggel, késő este, amidőn boldogabb, nyugodtabb időben fehér, puha ágyukban szoktak pihenni, megjelentek a vasútnál, hogy feledtessék a vitézekkel, kik nemzeti becsületünkért mennek harcolni, ha kell, életüket, vérüket feláldozni, a pillanat fölséges komolyságát és veszélyét. A gazdag, a módos elhozta fölöslegét, a szegény munkásnő utolsó filléreit, hogy mindent, amit szem és száj kiván : tápláló ételt, üdítő italt, gondűző szivart nyújtson azoknak, kik oda indulnak, ahol már bömböl az ágyú, gépfegyverek szórják a halált, huszáraink lovai vadul száguldanak ellenségeink holttestei felett. Es mindezt a legnagyobb rendben, a legnagyobb szervezettséggel tették, anélkül, hogy egy rendező ós j szervező kéz nyoma látszott volna, tették spontán lelkesedésből, szivük jóságából, lelkűkből önként előtörő szeretetből, anélkül, hogy valaki őket erre fölhívta, fölkérte volna, adományukat megédesítve kezük melegségével, szeaiük, arckifejezésük barát— Feleségem van, de barátom egyetlen egy sincs. — Nem értelek. Hiszen te mindig udvarias, szolgálatkész fiu voltál a gimnázium ban, hol mindenki szeretett, mert sohasem tagadtad meg a tőled kért szívességet. Az ilyen ember mindig talál barátot. Az ember pedig alapjellemét nem változtatja meg. — Az enyém megváltozott. — Ki változtatta meg? — Feleségem. Külömben is elmondom életem egész folyását, ezzel minden kérdésre feleletet kapsz. Amint tudod, tizennégy éves koromban már teljesen magamra voltam hagyatva. Arra már akkor büszke voltam, hogy valakitől kértem volna valamit. A gimnáziumi éveket hihetetlen kínlódásban töltöttem el. Az Úristen a megmondhatója, hány százszor kongatták a delet anélkül, hogy számomra valahol teritettek volna. Nincs már annyi hajam szála, mint ahány téli éjszakát aludtam fűtetlen szobában. Mig ti többiek az ifjúság örömei után szaladtatok, szeretkeztetek, színházba, orfeumba jártatok, ifjúkori csínyeiteken mulattatok, én vásott nebulókkal mérgelődtem, koplaltam, áztam, fáztam és ezer megaláztatást türt az én büszke lelkem. Azért, léptem a kereskedelmi akadémiába, hogy e nyomorúságnak hamar vége szakadjon. A kereskedelmi akadémiából a bardócvölgyi takarékpénztárhoz jutottam, ahonnan nem is tudtam tovább jutni. Mint fiatal takarékpénztári tisztviselő hozzászoktam a mérsékelt poharazáshoz, kártyázáshoz, szívarozáshoz. Mit csináljon a vidéki ember? Mivel szórakozzék? Szinház nincs, nagy, tartalmas könyvtár nincs, felolvasás nincs, valódi társadalmi élet nincs. Az irodalmi élet hulláraveréseinek legutolsó habjai jutnak el falura, vagy egy kis mezővárosba. A falusi vagy mezővárosi embert nem szabad elitélni, ha egy parázs alsósban, vidám poharazásban és olcsó szeretkezésben keres szórakozást. Én sem voltam külömb társaimnál. Mindennek véget vetett nősülésem. Mi ért nősültem ? Mert egész életemben idegenek közt hányódtam-vetődtem. Vágyódtam egy kis szeretetre, vágyódtam meleg családi tűzhelyre, vágyódtam nyugalmas otthonra, ahol nyájas szavú nőm csókra kész ajakkal vár minden nap és gondoskodik minden testi kényelmemről. Nos, ezen reményekből, a testi kényelmet kivéve, semmi sem valósult meg. Feleségem szeret ugyan a maga módján, de ez a szeretet engem nem elé gitett ki. Én imádom a gyermekeket, nőm is szereti őket, de csak — messziről. Kimondhatatlanul boldognak éreztem volna magamat, ha két-három gyermekünk lármája élénkítette volna csendes, egyhangú otthonunkat. De a sors megtagadta tőlem a gyermekáldást. Ámbár nem annyira a sorsot okolhatom ezzel, mint nőmet, kiről erős a gyanúm, hogy holmi praktikákkal távol tartotta a gólyát hajlékunktól. De nem elég, hogy nincsenek gyermekeim, még barátaimat is eltávolította tő lem. Igaz, hogy némi váltókezesség révén néhányszor megég&ttem a kezemet. Ez már elég ok volt neki, hogy senkinek se higyjen. „Minek az olyan barát, ki tőkét ková csol a barátságból és kihasználja az era bert ?

a ismételte állandóan. Nem tűrte, hogy látogatásaikat viszonozzam, hogy vendéglőbe, kaszinóba járjak, igy aztán a barátok végképen elmaradtak. Én pedig a családi békesség kedvéért mindent eltűrtem és minden kívánságát teljesítettem. Csakhamar félteni kezdte egészségemet, amely pedig kifogástalan volt. „Lám, milyen sovány és gyenge vagy. Neked árt a szivarozás, az alkohol". Addig ismételte ezt, mig leszoktam a szivarozásról és a szeszes italok élvezetéről. Ehelyett belém diktált naponkint két liter tejet, amit akarva, nem akarva, le kellett nyelnem. Hozzá szoktatott, hogy jó időben, rossz időben naponkint a szabadban két órát sétáljak, naponkint hideg fürdőt vegyek, tornásszak, nyáron már négy órakor a kertben dolgozzam. Ennek az élet- és táplálkozási módnak köszönhetem erős testi szervezetemet. Később megtudtam, miért ápolla olyan gondosan az én testemet. Kedves nőm őnagysága rendkívül aggodalmas természetű. Mindig azon töprengett, hogy fog ő megélni, ha én esetleg korán itt hagyom ezt a siralomvölgyet. Bizto-