Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-01-18 / 3. szám

a többi jövödelmek után pedig 3 és fél százalékban lett megállapítva. Azidőben a cukor, sör és szeszforgalmi adók megváltásáért városunk egy magas összegű bérösszeget fizetett az államkincstárnak, ezekután befolyt tiszta jövödelemből a kezelöség összszemélyzete osztalékban részesült. 1898-ban az államkincstár ezen jöv. ágakat kivette a városok kezeléséből és ezen jöv. ágak utáni jövödelemért kártalanitásképen a bor, hus és szesz után városi pótadó szedésére adott engedélyt, a város tehát a megvont jövödelmekért recompen záltatott, mi azonban a sör, cukor és szeszforgalmi adó jövödelmeiből élvezett osztalékainktól elestünk és a recompenzációképen kapott bor, hus és szeszfogyasztási pótlék után egész 1911. évig osztalékban nem részesültünk. Tartózkodva bár, de a kényszerűség visz rá bennünket jogos és méltánylást érdemlő kérelmünkkel a tek. jöv. bizottság előtt alkalmatlankodni, mely kérelmünk kedvező elintézéséért ismételten tisztelettel esedeznek a tek. jöv. bizottságnak". Eddig a kérvény. Ha tekintetbe vesszük, hogy a fogyasztási adókezelőség tisztviselői, kiknek tudvalevőleg inkább a jutalék, mint a rendes havi fizetés képezi jövödelmük nagyrészét, a kérvényben felhozott és okadatolt érvekből kitűnik, hogy a tisztviselők súlyos veszteséget szenvedtek. Ezen körülményből kifolyólag nincs okunk kétkedni, hogy a regále bizottság, mely hivatva lesz ezen kérvény felett dönteni, a kezelőség tisztviselőinek méltányos kérelmét megszivleli és teljesíteni fogja. Az adóreform problémái. „Inter arma silent musae" adóról lévén szó, poetikusan hangzik. De valóság az, hogy az elmúlt évben lezajlott adóreformos háború alatt tudományos szempontból alig bírálták az uj adótörvényeket. Sőt tovább megyek, még azzal sem igen foglalkoztak, hogy az életbelépésük az adóigazgatás terén milyen hatást gyakorol. A bírálatok nagyrésze csak oda irányult, hogy kinek vagy mely foglalkozási ághoz tartozóknak adóterhe emelkedik leginkább, kiknek kedvez : szóval leginkább azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy az uj törvények egyenletessebbé, igazságossabbá teszik-e az adóztatást és megvalósul-e az adózási utópia, senki se érezze az adózás terhét súlyosabban, mint más állampolgár. Most, hogy az adóreformot hoszszabb időre félretették és sem a pártpolitika, sem a különböző termelési osztály érdekek nem izgatják a kedélyeket, most lehet és most kellene a kérdéssel alaposan foglalkozni a pénz ügyi tudomány és gyakorlat embereinek és most áll módjukban előkészíteni az uj reformot. Az adótörvények rendesen egy általános meghatározással megállapítják az adóalanyokat, az adó tárgyát és adó alapját. Azután következik a lehetséges esetek felsorolása, a kivitelek és végül belevezet a kazuisztika tömkelegébe. Itt van az adótörvények pőréje ; csak egy hiányozzék a felsorolt esetekből, egy olyan, melyet az általános meghatározás révén jogosan, vagy legalább okszerűen sorozunk oda, feltámad a pénzügyi igazságok régi betegeskedése : a kétkedés. Ez az oka, hogy az adószabályok a gyakorlatban uj formát vesznek fel és végre a gyakorlat végzi el a kodifikálás igazi munkáját. Az uj törvényeknek már sarkában van a novella, a rendeletnek a pótrendelet, döntvény és elvi jelentőségű határozat. Természetesnek tartom, mert ennek oka az adótörvények természetében rejlik. E részben hasonlít a harcászati tudományhoz, mely végeredményben a gyakorló mezőkön alakul ki. Épen ezen hasonlatból kiindulva, vetem fel a kérdést: nem volna-e helyes az adóreformot életbeléptetés, sőt talán a törvényhozási munka előtt gyakorlatilag kipróbálni? Ugy értem, hogy a törvény vagy a végrehajtási utasítás tervezeteit az ország különböző helyein kisérletképen végre kellene hajtani. Ekkor nemcsak az tűnnék ki, hogy vannak-e a törvénynek magyarázatra szoruló hiányai, hanem az is, hogy egyes rendelkezéseknek végrehajtás során mi a hatásuk, mert nem egy esetben más az eredmény, mint az intenció. De ennek az adóügyi nagygyakorlatnak más haszna is volna ; kitudódlókezett rá, hogy ez az a Martics, aki a mult évben két hétig nála dolgozott. Szelid hangon szólt Marticshoz, mintha ki akarta volna engesztelni. — Nem ismerem ? —• mondta elne vetve magát. — Már hogyne ismerném, hisz még egy éve sem mulfc, hogy nálam dolgozott. Martics most jobban felnyitotta álmos szemeit ós mereven nézett rá. — Én? — Igen, igen! — Martics gondolkozni kezdett, de sehogysem emlékezett rá, hogy honnan ismerné ezt az embert és hogy valaha dolgozott volna, tehát megkérdezte: — Hol? — Marosvásárhelyen. Martics kissé magához tért és eszébe jutott, hogy egy munkaadóját sértette meg, tehát igy szólt: — Ugy ? Akkor bocsánatot kérek. Kezet nyújtott neki s az megelégedetten mondta: — Kérem. Martics még mindig nem emlékezett rá, hogy ki is lehet ez az ember, hát azt is megkérdezte, de előbb ivott egyet a borából. — Hogy is hivják önt, ha szabadna kérdeznem ? Annyi mesternéi dolgoztam én már Marosvásárhelyen, hogy az ön nevére már igazán nem emlékszem. — Simon János vagyok, — mondta, mert arra gondolt, hogy legjobb lesz, ha el nem titkolja. Martics ekkor felnézett, mert eszébe ! jutott valami és dacos tekintetet vetett Simonra. Kelletlenül érintette ennek a névnek i a hallása és felugrott : — Simon János ! ? — Igen! — felelte Simon. Martics szemei megvillantak és az j asztalra csapott. — Ugy?! Ajkába harapott és jóformán azt sem tudta, hogy mit mond, csak hirtelen odavágta : — Hát te voltál az a gazember, aki megtagadta a fizetésemelést, amikor mi sztrájkba leptünk ! Nem bírt tovább magával és teljes hangon kiabálni kezdett: — Igen! Ahelyett, hogy javítottál volna, elbocsát,otfál bennünket. No, csakhogy a kezem közé kerültél! Hirtelen, mintha egy csöpp bor sem lett. volna benne, odaugrott Simonhoz ós torkon ragadta. — Az anyád hót szent. . . Hemző, aki eddig nyugodtan nézte őket, most odaugrott Marticshoz, megfogta a kezét és megszabadította tőle Simont. — Lassabban, Péter,— mondta Hemző. Martics kiszabadította magát Hemző kezeiből és ordítani kezdett: — Mit lassabban ! ? Még ma ennek a gazembernek a vérét akarom látni! Újra nekitámadt Simonnak ós torkon ragadta. — Meghalsz most gazember! Simon védekezett, de közben megbotlott egy széknek a lábában, ami a vesztét okozta, mert elesett és Martics a hasára térdelt és egyik kezével a zsebeit kutatta. Hemző látva, hogy Simon veszélyben van és az ő segítsége is hiábavaló lenne, az ajtóhoz szaladt és kikiabált a sötét éjszakába : — Rendőr! Rendőr ! Martics azalatt, amig Hemző az ajtóban kiabált, megtalálta zsebében a kést, előrántotta és teljes erejével Simonba szúrta, ami egész a nyeléig belement annak a testébe . és a szivén hatolt keresztül, mert Simon rögtön hátrahanyatlott és csak anynyit tudott hörögve mondani: — Gyilkos! Utoljára még nagy erőfeszítéssel felnyitotta a szemét ós mereven bámult gyilkosára, aki vérben forgó szemekkel nézett rá és még mindig ott térdepelt a mellén. Egy nagyot sóhajtott még, szemei lezárultak és kilehelte lelkét. Hemző látta, hogy Simon már nem mozdul, uem mert az ajtóból bejönni, mert félt, hogy neki is olyan halált kell halni, mint Simonnak. A következő percben megjelent az ajtóban két csendőr és az egyik mindjárt azt kérdezte : — Mi az? Mi történik itt?! Hemző most már tudta azt, hogy az élete biztosítva van, bátran igy szólt a csendőrökhöz : — Ez az ember gyilkos ! Marticsra mutatott, aki már akkorra odament az asztalhoz és ugy, mintha semmi sem történt volna, kiitta poharából az utolsó korty bort is.