Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-12-14 / 50. szám

össze ne essenek a győri vásárokkal, mert, hogy ez mily hátrány a forgalomra, szükségtelen bővebben magyarázgatni és ennek levét csakis termelőink isszák meg. Erre az anomáliára már több izben felhívtuk az intéző körök figyelmét, de nem láttunk semmi intézkedést ez érdemben, holott ez országos vásárforgalmunk nagy kárára van. Nagyon is üdvös eszmének tartanék és fősúlyt kellene fektetni a hónapos marhavásárok fejlesztésére, mert ennek eredménye az lenne, hogy a fogyasztó, aki eddigi szükségleteinek legnagyobb részét közvetítőktől szerezte, saját érdekében felkeresné azon helyeket, ahol alkalma nyilnék a vásárlásokat közvetlen a termelőtől eszközölni. Ezek elörebocsájtása után volna még egy komoly szavunk városi hatóságunkhoz, főleg pedig a rendőrkapitányhoz, mely szorosan összefügg vásárforgalmunk hanyatlásával. Álta lános a panasz ugyanis a vidéki Ja kosság részéről, kik kocsin jönnek be városunkba szükségletük beszerzésére, hogy a rendőrség részéről folyton a legcsekélyebb dolog miatt zaklatásnak vannak kitéve és pénzbüntetéssel sújtatnak. Nem mondjuk, hogy a rendőrség ne teljesítse a kötelességét ellenőrzési szolgálatában, de a mindeuáron való szekatúrával és pénzbüntetésekkel a vidéki lakosságot elriasztja városunktól. Számos adatokkal illusztrálhatnók ezen rendőri tulszigort, melyet nem okvetlen pénzbüntetéssel, hanem figyelmeztetéssel, vagy rendreutasitással lehetne elintézni és ami nagyban befolyásolja vidéki lakosságunknak Pápára való bejövetelét. Be kell látnunk, hogy a vidéki lakosság nem szorul Pápára, de Pápa rászorul a vidékre. Végül még egyet, ami nemcsak piacunk hanyatlását, de drágaságát is idézi elő. Városunkban a baromfit, zöldséget és más élelmi cikkeket csak harmadkézből vehetjük meg, mert a kofák szabadon garázdálkodnak a piacon és akik a kora reggeli órákban már a város végén, de a piacon is a lakosság elöl mindent összevásárolnak, hogy azután tetszésük szerint szabják meg az élelmezési cikkek árát. Sokszor volt már szó lapunkban ezen viszás állapotokról, volt szó róla, hogy kellő ellenőrzéssel lesznek ezen elővásárlás ellen, de azért a panaszok még mindig arra vallanak, hogy maradt minden a réginél. Nincs több mondani valóak. Ha felszólalásunkat intéző köreink meg szívlelik, hisszük és reméljük, hogy városunk forgalmát nagyban lesznek hivatva előmozditani. A cselédügy rendezése. Meg kell oldani ezt a kérdést. A sürgős elintézésre szoruló ügyek egyik legsürgösebbike ez. Nem társadalmi, nem is politikai, hanem családi kérdés. Ami talán még többet jelent. A családi élet nyugtalanságát és az ilyen cseléd mizériákkal s egyéb hasonló nyavalyákkal való belepödését megérzi és megsínyli a családok összesége : a társadalom is. Meg kell oldani hát ezt a problémát. Fel kell szabadítani a cseléd mizéria kinos hatása alól a családi életet. De hogyan ? Ez most a nagy kérdés. Amelyre megfelelni, elismerjük, nem éppen könnyű. De nem is lehetetlen. E dolog megjavításához, illetőleg a cselédügy célszerű és megnyugtató rendezéséhez a hatóságnak és a cselédtartóknak a közreműködése egyaránt megkívántatik. A cselédtartók ne legyenek túlságosan nagylelkűek a cselédbizonyitványok kiállításában. Ne vezessen bennünket e nagylelkűség gyakorlásában az a cseppet sem altonisztikus szellemű felfogás, hogy hát hiszen mi már amugyis megszabadulunk a rossz cselédtől, más meg boldoguljon vele ugy, ahogy tud . . . Helytelen és önző felfogás ez, a melyben a cselédinizeria egyik föoka gyökeredzik. A törvény értelmében rossz bizonyítványt az elbocsátott alkalmazott részére kiállítani nem szabad. Helyes, ennek a törvényes intézkedésnek van valamelyes morális és szociális alapja. Annak azonban már semmi néven nevezendő okszerű alapja nincs, hogy a másik szélsőségben : a jó bizonyítvány kiállításában derüre-borura, okkal és ok nélkül a szertelen gavallérosság álláspontjára helyezkedjünk. Ezzel csak ártunk magunknak, ártunk embertársainknak és növeljük a cselédmizériának nevezett bajt. Naegy csókkal, hanem aztán még többet kívánna ? — Nos aztán, mi van azon ? Azért a szád éppen olyan szép maradna, ha tízszer, vagy százszor megcsókolnál is, mintha kegyetlenül megtagadod tőlem e kegyet! — De aztán nagyságos ur nem elégednék meg,a csókkal, hanem, még többet követelne. Értsen meg jól 1 Én már nem vagyok fiatal 18 éves csitri leány, aki egy társadalmi tekintetben magasan íölötte álló eléggé csinos uri ember hízelgő szavaitól, saját izzó szenvedélyeitől és vérének lángolásától elkábulva, egy idegen férfi karjaiba dobja magát. Aztán vegye még fontolóra, hogy már nem vagyok kasznárjának fele sége, akinek félni kell, hogy ura kezéből kiütik a darab kenyeret, ha nem mosolyog barátságosan férje gazdájára. Ezzel a szép menyecske távozni készült. — Kérlek'Magda egy komoly szóra, — kérlelte őt ismét a földesúr. — Mit parancsol ? — Nincs már jogom parancsolni, csak kérni akarlak. Ne légy olyan kemény hozzám. Hiszen tudod, hogy szenvedélyem nem fellobbanó szalmaláng, hanem tartósan égő parázs, mely soha ki nem alszik. Hiszen tudod, hogy már évek óta szeretlek, esküszöm, hogy örökké hű maradok hozzád 1 ' — Ismerem a férfi eskü értékét. Tudom, meddig tart hűsége ; amíg a rózsák arcomon el nem hervadnak, amig ajkaim pirossága el nem halványul. Vagy addig sem 1 Amig vérének lángolása el nem alszik és amig uj láng nem gyuladt fel szivében. — No azért nem szabad az egész férfinemet felelőssé tenni, mert a te férjed elég szamár volt, mikor nem tudta megbecsülni, hogy milyen kincset bír benned és tenyeres-talpas szolgálók után mászkált, a mikor a legszebb, legkívánatosabb asszony törvényes szerelme boldogíthatta volna. — De hát maguknak férfiaknak csak az kedves, ami tilos. Ha én szavára hallgattam volna, vagy ha felesége lennék, az óta már féltucat szeretót faképnél hagyott volna. — Te nem tudod, mennyire szeretlek, azért beszélsz igy. Hisz elvennélek, de ha nem lehet 1 Hát tehetek én róla, hogy a mi papjaink elvált asszonnyal nem adnak össze? Csak nem kívánod, hogy miattad hitemet is elhagyjam ? Hát annyira szükséges a boldogsághoz a pap áldása ? Nem elég erre, ha mi szeretjük egymást ? Ha megesküszöm, hogy utolsó leheletemig hű maradok hozzád? Ha a törvény előtt biztosítom jövődet? — Már megmondtam: a férfi eskü érvényessége csak addig tart, mig vérének lángolása. Szerelmem pedig nem eladó. Különben is csak azzal kötöm össze sorsomat, akivel tisztességben együtt élhetek. Ez az utolsó szavam. Isten áldja meg 1 Ezzel a szép asszony ott hagyta udi varlóját. II. — Főtisztelendő ur, ugy-e bár a mi templomunkra ráférne egy kis tatarozás? — kérdé Kártalanffy falujának plébánosát egy délután quaterkázás alkalmával. — Bizony erősen ráférne egy kis restaurálás. — No hát én hajlandó volnék templomunkat jókarba helyezni, sőt belsejét szépen kifestetni, a főoltárt egy szép művészi értékű szent képpel díszíteni. — Oh nagyságos ur, mily nagylelkű I — No no, ne dicsérje előre nagylelkűségemet 1 Ennyi áldozatért én is kívánok valamit. Aztán ha az árt nem tartja drágának, akkor dicsérje nagylelkűségemet í — Parancsoljon, nagyságos ur, én készségesen szolgálatára állok. — Nem parancsolok, hanem kérek. — Nagy uram valóban kíváncsivá tesz ! — Egy kis diszpenzáció kieszközlését kérném. — Nagyon szívesen kijárom, ha lehet. Talán a böjt alól fölmentés? — Ugyan, ugyan főúr, csak nem gondol arra, hogy ezért hoznék akkora áldozatot? Megeszem én nagypénteken a malacpecsenyét dispenzáció nélkül is. Másról van itt szó : egy házassági dispenzáció. — Talán nagyságod valamelyik unokatestvérét akarja elvenni ? Nehezen fog menni a dolog, de ón minden rendelkezésemre