Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-03-16 / 11. szám

A műveltség és a vagyonosodás beyonulását, terjeszkedését jelenti a város és a városi élet. Az mit sem tesz, hogy ezzel kapcsolatosan az igények is folyton emelkednek, mert hiszen az igények nyomán támadó szükség érzet ujabb szellemi és anyagi javak termelésének soha ki nem apadó forrása és mótora egyaránt. A műveltség és vagyonosság után való szüntelen vágy és törekvés szüli meg a városi élet keretében az egészségnek, mint minden haladás alapvető tényezőjének nagyfokú megbecsülését és válik alapjává a hygenikus és hu manisztikus berendezések ama sokszerüségének, amely a tömeges együttlakás veszedelmeit, káros hatásait nemcsak paralizálja, hanem a városi életet még azokra is vonzóvá és kellemessé teszi, akik életük nagy részétfalun, a természet ölében töltötték, A városi élet az igazi'Ö-n kor m á n y z a t i szellemnek is legerősebb fejlesztője. A vármegyei ön kormányzat, már csak a sok különféle vidék, nagyszámú község összetartásának laza volta miatt sem fog soha olyan tartalmassá és életerőssé fejlődni, amilyenné a városban fejlődhetik az önkormányzati szellem. — Aránylag kis területen együtt lakó, közös érdekek által sokszorosan egybekapcsolt, népesség a dolog természeténél fogva sokkal közvetlenebbül, sokkal melegebben érdeklődik a helyi közügyek iránt. Ennek a hatványozottabb érdeklődésnek a folyománya azután a városi lakosságnak az a közszelleme, mely a város polgárait a közügyek vitelében és ellenőrzésében való aktiv részvételre serkenti és a közügyek érdekében való áldozatokra is hajlamosakká és belátókká teszi. A helyes szociálpolitikai érzéknek és ebből folyólag a szociális alkotásoknak is a városi élet az igazi kifejlesztője. Egészen természetes, hogy ott, ahol a legv ikitóbb fény és a legsötétebb árny, a nagy gazdagság és a koldus szegénység, az erő és az elhagyató!tság egymás mellett a legtarkább sokféleségben váltakozik, tehát az ellentétek a legkirivóbban, a legkiáltóbban nyilvánulnak meg : a városban merül fel a legintenzívebben a szüksége annak, hogy az erőtlent, a gyengét, az elhagyatottat intézményesen támogassuk és segítsük oly mértékben és a végből, hogy felvehesse az élet nagy versenyében a küzdelmet. De nem folytatjuk a város és a városi élet természetének, fontosságának fejtegetését, csak konstatáljuk, hogy napról-napra erőteljesebb az élet, lobogóbb a haladás vágya és a szelleme városainkban. Ám nagyban akadálya a szabad fejlődésnek, az erőteljes lendületnek a városok elavult szervezeti rendje, mely inkább csak közigazgatási alakulatokat lát a városokban, nem pedig lüktető nemzeti életet, melyet szabályozni kell ugyan, de aprólékos bureaucraticus formák nyűgébe szorítani legfontosabb közérdekeink sérelmével egyértelmű. A városok lázas érdeklődését, odaadó munkaképességét felhasználatlanul hagynunk nem szabad. Kötelessége tehát kormánynak, törvényhatóságnak, sajtónak, a közélet minden munkásának hathatósan közreműködni, annak a célnak elérésére, hogy a magyar városok egészséges szervezeti reform képében mielőbb megkapják azt a keretet, amelyben fejlődésük és fellendülésük minden biztositékát feltalálják. Ezért sürgős a városi reform, annyira sürgős, hogy a választójog reformja után mindjárt ennek kell következnie. Válasz Gy. Gy.-nak. A „Pápai Hirlap" rault vasárnapi számában Gy. Gy. aláii ássál egy ' közlemény jelent meg, melyben a cikkíró az általam munkásházak céljaira felajánlott telek megvételét ellenzi és teljesen értéktelennek minősiti. Nem vonom kétségbe senkinek a kritika jogát, mert hisz az jóakaratú is Iehet

t de, hogy valaki bírálatot mondjon valamiről amit nem ismer, nem látott, sőt annyira tájékozatlan ebben az ügyben, hogy még csak nem is informáltatta magát, mert ha tényleg szerzett volna információt, ugy nem állithatná a tényeknek az ellenkezőjét. Ezért érzem magamat kényszerítve arra, hogy egy kis felvilágosítással szolgáljak. Először is kijelentem, hogy a kérdéses telek tulajdonosa nem a mátyusházi bérlő, hanem Heller József városmajori bérlő, rnáMeg is irta haza: — No, édes szülén), lassan készülődből ik kelmed, mert megvan már a húszezer fovint. Szegény öreg anyóka el is készült; megölte az öröm, hogy újra a magáéban lakhátik. Miska is hónapokig nyomta a kórházi ágyat. Neki nem az öröm ártott meg, hanem a sok hagyma. Mikor lábbadozott, a főorvos eltiltotta-az üléstől. -- 'Válasszon más,.mesterséget, különben-'visszakerül ide s akkor baj lesz. Operálni kell. Szörnyen elbusulta magát. Más mesterséget Könnyű azt mondani. Mintha bi zony valaki máról holnapra suszterből asz-, tálbs lehetne. Hiszen ha már kezében yolna a 20,000 forint. De szegény méltóságos urat annyi baj éri. Csak nem nyúzhatja le a bőrét a jóságáért ? Mikor neki köszönheti a fele vagyonát! Vizsgálni kezdte a tanácsos ur standard of life-ját. Abban megnyugodott, hogy a pezsgő életfeltétel egy urnák, de a ko mornyik-tételbe nem bírt beletörődni. Egy 1600 forintos komornyik hallatlan teher ennyi gazdasági csapás mellett. Elhatározta, hogy megkéri a tanácsos urat, bocsássa el a komornyikot s fogadja meg őt. Majdnem ingyenbe elvégzi s egyedül a megtakarított komornyilifizetésből kikerül a 20.000 forint. A tanácsos kedvetlenül fogadta: — No. mi az? Már ismét kamat? Miska előadta az ügyet. — Hát csak ez ? Szívesen, barátom. Miska hát átvette a háztartást s lassanként egy uj standard of life-ot vitt abba: pezsgőből, havannából lecsipegetefrf.' A tanscsos ur eleinte morgott, de később nem bánta. Most felényivel megúszták a háztartást, mint azelőtt. S ennek fontos gyakorlati hasznát látta: Miska óta nem kellett többé prolongálnia a kártyaadósságait, pontosan fizethette, bár Miska a komornyik fizetésen kívül még ennek a háztartási megtakarításnak a felerészét is a maga részére foglalta le s minden hó végén lelkére kötötte a tanácsos urnák, hogy tegye be a takarókba. Immár biztos volt, hogy öt év múlva, még ha örökös birkahalál lesz is: bevonulhat a pátriájába. Egyszer egy karakán elvtárs még merte tőle kérdezni: — Aztán komám, hol is van az $ kendtek elátkozott birtoka ? — A Bánátban., A Karikás puszta. — Nem elátkozott az. Áldott, zsiros föld. Sz épp az a bnj;i. A kövérségtől rohad benne a buza. — Karikás ? Hm 1 Olyan nincs is. Ugy ismerem a Bánátot, mint a tenyeremet. Miska kiverte a rágalmazót. Ámde szivéből a fekete gyanút nem verhette ki. Istenem, bocsásd meg bűnöm, hátha csakugyan nincs Karikás? Nem birt nyugodni. Drága pénzen mappát vásárolt s a mappa-boltossal kikerestette, hogy van-e hát Karikás puszta a világon? A boltos hármat is talált hamarosan, Miska boldogan lélegzett fel s tovább is fanatikusan hitt a Karikásban. Hogy minél több mehessen a takarékba, utolsó időben a szenet is maga hordta fel a pinczéből. Ez volt a veszte. Megerőltette, magát s kiujult a régi baja. Az operációnára főorvos megcsúszott s bevágta a kezét. Az asszitensek őt vették ápolás alá. Miskát, mert már különben is „nyitva" volt; rábízták egy ambiciózus segédorvosra. Ez egy kissé mellé vágott, de megnyugtatá magát: — Az a pár milliméter nem teszi ki. Másnap a főorvos az ép kezével megyeregette a segédorvos vállát. — No, ezt megoperáltad. Passz 1 Miskának csakugyan passz volt már. Mikor magához tért, végrendelkezett: — ... nincs senkim, azért a húszezer forintomat az én jóságos gazdámra hagyom, akit annyi csapás ért. Azzal visszaesett az önkivületbe. — Pedig a közjegyző még kíváncsi volt arra, hogy hol és merre van a húszezer forint ? De az orvos hiába adott injekciókat. Miska már ott pipázott az apai ház tornáczán és teletüdővel szívta magába a milliónyi akácvirággal felbokrétázott szérűskert szerteözönlő illatát.