Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-12-07 / 49. szám

ségek erejét általában gyengének tartja takarékpénztár fenntartására, igazolja egy ilyen községi takarékpénztárt fentartő jásznagykunszolnokmegyei község, a 2000-nyi lelket számláló Tiszaszentimre, amelynek 16.000 korona alaptőkével mintegy másfél évtized előtt alapított községi takarékpénztára ma már az alaptökét kétszeresen meghaladó tartalékalap pal bir és évről-évre 8—10.000 koronával járul a csöpp község közterheinek apasztásához. És másutt és mindenütt, ahol községi takarékpénztár üzemben van, megkapják a községek a maguk tisztességes nyereségét alapitásukból. Teljességgel érthetetlen tehát, mi szándéka van a belügyminiszternek a községi takarékpénztárak ügyének pihentetésével akkor, amikor a külföldi példa is határozottan azt tanítja, hogy a kommunális takarékpénztárak létesítésének, illetőleg a működésükből befolyó nyereségnek óriási szerepe van a községek modern irányú fejlesztésében. Ámde, ami érhetetlen akkor, ha csupán közigazgatási szem pontok és a közérdeket vesszük figyelembe, nyomban érthetővé válik, ha a kormányoknak a nagybankokhoz való viszonyát is tekintjük. Akkor tisztán áll előttünk, hogy miért igyekszik a belügyminiszter a községi takarékpénztárak útjába állani. Dehogy is a községek, dehogy is a köz érdekében, bizony csakis és egyedül a nagybankok érdekében . . . Aki elegáns fazonú cipőt akar (amerikai, francia, vagy magyar divat szerint), aki érzékeny lábaira kényelmes cipőt akar — mielőtt téli szükségletét fedezné, saját érdekében cselekszik, ha mérték szerinti rendelést tesz Dancs Györg'y katonai, polgári és ortopéd-cipésznél Pápán Fő-utca. Iparosok nevelése. Akik ipari kérdésekkel s általában iparosságunk ügyeivel nem ötletszerüleg, hanem komoly tárgyilagossággal, őszinte jóakarattal huzamosabb idő óta foglalkoznak és igy állandó figyelemmel is kisérik ipari viszonyainkat, sajnálattal kénytelenek tapasztalni, hogy iparunk nem fejlődik oly mértékben, amint annak fejlődnie kellene és részben éppen innen magyarázható, hogy iparunk általában még nem áll azon a nivón, amelyen állhatna. A legtöbben ezt kizárólag a mostoha viszonyoknak akarják tulajdonítani, mellőzve minden más, szintén figyelembe veendő körülményt. Tagadhatatlan, hogy a sanyarú viszonyok bénitólag. hatottak mindig és még ma is iparunk egészséges és üdvös fejlődésére, de az e téren való hátramaradásunknak okát egyedül a mostoha viszonyok rovására irni, mindenesetre nagy tájékozatlanságra mutat. Iparunk nehézkes fellendülésének és az iparosságnak ebből származott szomorú helyzetének lényeges oka, az uralkodó mostoha viszonyokon kívül, elvitázhatatlanul főképpen az iparos nemzedék ki nem elégítő nevelésében keresendő. Sokat tettünk és fáradoztunk az iparos nemzedék nevelése és igy a magyar ipar fejlesztése, felvirágoztatása és nagygyá tétele érdekében, de mégsem annyit és ugy, mint amennyit és ahogyan tennünk kellett volna. Tagadhatatlan igazság pedig, hogy az ipar felvirágoztatásának és az iparosok jó létének legfőbb feltétele az ifjú iparos nemzedék helyes nevelése. Összehasonlítva az iparos nemzedék képzése tekintetében a multat a jelennel, két végletet észlelhetünk. A múltban, még néhány évtized előtt is, az iparos ifjú képzése kizárólag gyakorlati irányú volt. Hogy ez irányzat egyoldalú voltával ki nem elégíthetett, az nem szorul bővebb magyarázatra. Ujabban azonban egy másik végletbe jutottunk, amennyiben most meg túlnyomóan az általános műveltség elnyerésére fektetik a fősúlyt az iparos nemzedék nevelésénél. Ez sem helyes, mert ez sokszor, az iparosnak okvetlenül szükséges gyakorlati ügyesség tekintetében boszulja meg magát. A két irányzat eredményeit mértitkolódzania annak a bácsinak, mert most már ón is tudom. Hát bizony azért a legbátrabbak a zsidónők, különösen a pápaiak, mert ők még az év utolsó előtti hónapjának utolsó előtti napján is mernek Dominó estélyt rendezni. De nemcsak bátrak, hanem semmit sem babonásak is ezek a mi asszonyaink, mert ők nekimentek a Dominó estély rendezésének a sok 13 as szám dacára is, mely dátumukban megnyilvánul, pedig megtalál hatták volna az ominozus 13 ast, ha kissé utána néznek. Az évszám ugyanis 19—13, itt az első 13, most ha szédszedték volna a hónap számtagjait, meg a napéit és aztán összeadták volna, mint a mellékelt példa mutatja: (november a 11-ik hónap, a nap pedig 29. volt) 1 + 1+-2 + 9=13. Nos hát nincs igazam ? Hát még ha azt tudnád, hány leányka volt. Megmondjam ? 13, sage : tizenhárom leány jelent meg az estélyen. Én sem vagyok babonás, de fogadni mernék, hogy e 13 leány közül valamelyik egy éven belül férjhez megy. Tehát igenis, 13 leány közül tiz bársony álarcot viselt, a többi hölgy csak a maga eredeti selymes álarcával gyönyörködtetett. Érdekes, az ilyen álarc nélküli álarcos sokadalmaknál, hogy az egyesek egymást — igen jól (! ?!) ismerik, de igen sok akad olyan, aki — magát nem ösmeri. Az estélyt nem előzte meg valami lázas lelkesedés és ezért az utolsó értekezletre meghívott hölgyek biztosra vették, hogy a nagy erőfeszítéssel felfujt Dominó estélyt le fújják, de tévedtek. Egy százas bizottságról is hallottam beszélni, de ez csak képzeletben volt meg. Érdekes volt, mint szabadkozott, mint tiltakozott a hölgyek mindenike az ellen, hogy a novemberi Dominó-estély ideája tőle származik. Az estély kezdetén, ugy 9 óra tájban ideges, mozgolódás, sürgölődés. — Vájjon mit sürög-forog oly idegesen az az egy-két asszonyság ? —• kérdezi tőlem valaki. A hölgyek bizonyára keresnek valamit, még pedig valószínűleg apagyilkosokat, akiknek ineg lehetne bocsátani, mivelhogy „oly kevesen vagyunk, hogy az apagyilkosoknak is meg kellene bocsátani." De hát egy Dominó-estélynek épugy, mint mindenféle szerelemnek, nemcsak vége szokott lenni, hanem meg is kell kezdődnie, kiadódott a jelszó : kezdjük. Ekkor a terem felső részéni jobboldali ajtó kinyitódott és tiz igazán bájos dominó vonult fel, mindenki egy fess ifjú karján. De alighogy a terem alsó részére jutottak, a cigány rázendített a csárdásra és megkezdő dött a táncnak nevezett nemtudom micsoda. Istenkém, azt mondták az öregebbek, az öreg Griff fehér mázzal és aranyozott szegéllyel felújítva négy falai, ha szólni tudnának, de le szólnák ezt, a modern tébolyt, hogy a csárdást végig boszlonozzák és a terem oly képet ölt, mintha egy zsák megvadult egeret eresztettek volna széjjel. A terem padlója olyan volt, mint a tükör — hátlapja. — No már engedelmet kérek, ha bált rendezünk és belépő dijat szedünk, akkor csak tartozó kötelesség, hogy a báli közönség sima, fényes parketten lejt hessen. De ám másként volt hajdan és másként van ma. Hajdanában vikszelték a termet, 1 ma — termelik a vikszet és mi szegény bálra ítéltek pedig szidjuk a sort, leszóljuk a kort, keriilvcn a bort, nyelhetjük a port. Azt kérdi tőlem egy fiatal ur: Ugyan kérem, nem tudná megmondani, miért hívják ezt a mulatságot Dominó estélynek ? — Nem én, — mondom én. — Hát azért, — mond a tréfás ifjú — mert dominó mindig skatulyával jár. — Hallja barátom, ez igazi kataszterminológia, tudja, ha én ezt itt tovább adnám, ugy felmérnék magát a hölgyek, hogy felügyelőség se maradna magából. Igy kedélyeskedtek egymással az egymásba gyűlöletesen szerelmes, valamint egymást szerelmesen gyűlölő jó barátok és ismerősök. Mire csakhamar beköszöntött a szünóra ; nohát szebbet, előkelőbbet és rangosabbat, mint a szünóra volt, elképzelni sem lehet. Hál' Istennek van még bennünk élet és közülünk sokan, ha egy tömegben találkoznak, tudnak olyan bábeli zűrzavart és zsivajt csinálni hanggal és cigánnyal, hogy egy kiállitásbeli indiánus tábor díszelőadásának legmagasabb pontja ehhez képest madárcsevegés. Jó, jó, az u. n. múlatás szép dolog, mulasson mindenki a maga módja, a maga izlése, a maga stílusa, a maga kedve szerint, de mindig tekintettel a miljőre. Hát bizony egy kicsit nagyon is hangosak szeretünk lenni. Node nem baj. Akinek nem tetszik, ne menjen máskor bálba. Szerettem volna egypár szellemes aperszűt, egynéhány ellesett kedélyes ötletet, évődési témát, vidám élcelődést, úgynevezett álarc alatt elmondott aranyigazságot hallani és veled közölni, de sajna, ilyet nem produ kált a Dominó estély, mert a dominókban való gyönyörködés, az u. n. szemle teljesen