Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-08-17 / 33. szám

a tervek megvalósításán. Igen, magában a városi tanácsban számos oly férfiú van, aki a maga részéről mindent megtenne s akinek elegendő erélye és akarata lenne ezen reformokat végrehajtani, melyek városunknak vitális ér dekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egy kis életet is kölcsönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik adakta vétetnek és ha immel-ámmal tudomásul is veszik azokat, érdemleges tárgyalás alá nem veszik s a „feledés fátyola" fedi öKet. A szomszédos városok folyton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés, akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újításoknak megtestesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolonddá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és azzal tele beszéljük a publikum fejét. Legfőbb ideje volna, ha a városi képviselők tökb érdeklődést tanúsítanának a város költségelőirányzatával szemben. Nem a levegőbe pingált kü lönféle szép és nálunk rendesen szalmatüzzé vált intézményekkel kell vesződni, hanem teremtsünk elsősorban a városházi állapotokon egészséges reformokat. A gazdálkodási rendszer hibáit javítsuk ki s ezáltal igyekezzünk a polgárság terhén könnyíteni, mert csakis igy érhetünk célt. Ne csak adósságcsinálásra, hanem legyen gondja a városatyáknak arra is, hogy a városnak uj jövedelmi forrásokat kutasson és nyisson. Vessen fel közhasznú eszméket s létesítsen oly intézményeket, melyek hasznot hoznak. Nem ér az semmit sem, hogy hi bázhatjuk a költségvetést és a pótadó emelést, hanem tessék a költségvetés tárgyalása és vitatása alkalmával ér vekkel elöállani, mely a rendszertelen gazdálkodásra vezethető vissza. Igenis, tessék a dolog bibijére rámutatni, tessék a hibákra ráolvasni, mert a hallgatással azt érjük el, amit eddig elértünk. A néma hallgatás miatt pang nálunk min den. Amit egy két egyén jónak lát, azt elfogadják szó nélkül és még ellenvé leinényt is ritkán mernek kockáztatni. Ha nem akarnak felszólalni, akkor meg ne is sopánkodjanak és ne csodálkozzanak, hogy lényegtelen kellékké deg redálja őket az álprófétákból alakult ferde közvélemény. Ezen segítsenek ! Vegyék komoly megszivlelésül felszólalásunkat, érdeklődjenek a költségvetés iránt, lássanak hozzá, tegyenek a város érdekében mindent, mert csakis akkor mondhatjuk majd, hogy : Pápa nem volt, de lesz! Éhben a reményben nézünk a költségvetés tárgyalása elé és hinni véljük, hogy felszólalásunk megszivlelést nyer azoknál, akiket ez illet. Jobb jövő érdekében. — Gazdasági és ipar fejlesztésére. — Azon közömbösség miatt, ami fennáll manapság is, habár nem oly nagy mértékben mint évekkel ezelőtt, hazai iparunk érdekében, társadalmi mozgalmat kell inditauunk hazánk iparának megvédelmezésére, mert csak ott tud a nemzet gazdaggá lenni, ahol fejlett ipara v&n. Kereskedőink, akiket szeretünk hazafiatlansággal vádolni, többnyire osztrák hitelre szorulnak, a vagyonosabb Ausztria könnyebben hitelez nekik. Ahol a hitelt élvezik, ott kell nekik vásárolni, mi pedig [ilyen kereskedőktől szerezzük be szükségleteinket. Ha kereskedelmünket felszabadítani lehetséges lesz az osztrák hitel alól és a mi pénzforrásaink sietnek kereskedelmünk támogatására, megváltozik majd a helyzet. Ámde nem összetett kezekkel kell várni a felszabadulást, hanem kitartást és önfeláldozó készséggel minden hazáukfia célul kell hogy kitűzze maga elé azt az elvet, hogy ami iparcikket hazánkban készítenek, oly iparcikkből külföldi gyártmányt nem vásárolnak. kezve, zajos tapsokkal fogadták a kicsike első színpadi kísérletét, az intendáns pedig kisebb szólószerepekre szerződtette és egy évvel később, — miután elődje a sok adós ság miatt kénytelen volt megszökni, — az összes naiv szerepeket is ő örökölte. Fizetéséből már szép kis összegecskét megtakarított, mert üde fiatalsága, közvetlen, gyermekes kacagása, vakítóan fehér fogai, a legegyszerűbb ruhácskában sem tévesztették el hatásukat. A ruháit mind maga készítette, rokonainál pedig a teljes ellátásért csak nagyon keveset fizetett. — Erényeiről csakhamar a hercegné is tudomást szerzett, aki talán éppen azért, mert nagyot hallott, a kis város minden eseménye iránt melegen érdeklődött és a kis naivat is megajándékozta kiselejtezett ruháival ugy, hogy Milli most már selyemben járhatott. A véletlen azonban belejátszott a fiatal leány szépen kezdődött művészi karriérjébe egy fiatal, becsületes, kékszemű, szőks göndörhaju és gyerekes arcú ifjúban, akit, mint lírai szerelmest most szerződtettek az ud vari színházhoz. Alig volt még huszonkét éves, de rendkívüli színészi tehetséggel és lágyan csengő, behízelgő hanggal áldotta meg a természet. És a véletlenül találkozott két fiatal lélek, a színpadon olyan összjátékot produkált a páros szerelmi jelenetekben, hogy az intendáns elragadtatva kiáltotta : — Fiatalember, magára nagy jövő vár; maga nem játsza, hanam valósággal átéli a szerepeit! A fiatalok azonban nemcsak a szinpa don, hanem az életben is összeszoktak ; az UÍOJI a színházig és vissza mindig együtt jártak és az emberek már mindenfelé suttogták, hogy nemcsak a művészi érdekek fűzik a fiatalokat egymáshoz. A derék Barthéné, a nevelőanya pedig igyekezett az emberek gyanúját enyhíteni : — AZ utcán nem történhetik semmi, a háznál én őrködöm és a fiatal ember eddig még sohase lépte át küszöbömet. A nyári szünet véget vetett néhány hétre az idillnek, de mikor az őszi szezon kezdetét vette, az öntudatra ébredt kis Milli azt mondotta, hogy rokonainál nincs meg a kellő egyéni szabadsága, a szük lakás is egészségtelen, felhasználta tehát színészi tehetségét az életben is és olyan ügyes perpatvart rögtönzött a háznál, hogy nevelőanyja majdnem kidobta. A kis ravasz elérte czélját és külön kis lakást bérelt magának, elvitte rokonaitól a holmiját és megtakarított pénzecskéjével szépen berendezkedett. — Mi kell még a boldogsághoz ? — Semmi 1 — ezt dúdolgatta magában, mikor a rokoni szigor bilincsei alól fölszabadult. És valóban olyan boldogok voltak, mint a napsugárban játszadozó gyermekek. Róbert minden reggel elment hozzá, hogy a próbára elkísérje, este hazakísérte és megitta ott a jó, meleg, gőzölgő teát, ame lyet Milli kitűnően tudott elkészíteni, azután kapuzárás előtt mindig barátságos bucsut vettek egymástól. A titokban leskelődő szom szédnő is csak annyit tudott róluk mondani, hogy gyakran hangosan tanulják együtt a szerepeiket, de mindig nyitott ajtó mellett. Azután bekövetkeztek a hosszú, téli esték és mikor a színháznál nem volt foglalkozásuk, Róbert órákat töltött a leány lakásán, ahol már egészen otthonosnak érezte magát és erről a gonosz nyelvek már többet suttoghattak. Különösen arról az esetről, amikor a fiatalok Milli születésnapját ünnepelték, jó vacsora, és egy palack finom vörösbor mellett. Észre sem vették, hogy az idő eljár és mikor végre Róbert távozni akart, a kapuajtó már régen be volt zárva. — Istenem, ha maga most lefelé megy a csikorgó lépcsőkön, az egész ház felébred a zajra és holnap tele lesz a város gyanúsító pletykákkal! — mondta aggódva a leány. — Adja ide a kapukulcsáf, Milli, én levetem a cipőmet, és harisnyában megyek le a lépcsőn, ugy, hogy senki se hallhassa ! — bátorította Róbert. És ugy történt. De nem számítottak a szomszédok kíváncsiságára és mikor Róbert, cipőjével a kezében, a lépcsőkön lefelé haladt és az első emeletig szerencsésen eljutott, jobbról és balról hirtelen megnyílt az ajtó és mindegyik ajtóban gyertyával a kezében megjelent egy-egy kárörvendő, gúnyosan kacagó, vén szomszédnő. Róbert ijedtében kiejtette kezéből a cipőket és azok olyan dübörgéssel gurultak végig a többi lépcsőkön, hogy az egész ház felébredt és a különös zajra a folyosóra sietett.