Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-05-25 / 21. szám

szerint túlzsúfolt vasúti kocsijainkban lehetséges, hanem abban is, hogy egy külsőleg elhelyezett, messziről is látható vasúti óra nyugtassa meg az időbeli tájékozatlanság következtében alaptalanul rohanó utas idegeit vagy siettesse ugyan ilyen oknál fogva csak lassú tempóban vasútra tartó utas lépteit. Az időbeli tájékozódhatásnak már oly nagy távolságból való leketövé té tele, mint az fekvésénél fogva a pápai állomás indóházánál lehetséges, nagyon is számbavehetö kényelmi momentum, amelynek negligálása igazán mondom, bocsánat a kifejezésért, nem kis mértékű szükkeblüségre vall. Mi pápaiak, értem a benszülötfc és a pápai röghöz szivesen ragaszkodó pápaikat, csak meg volnánk valahogy az óra nélkül és bár ugyan nem könnyű szivvel, de mégis elhallgatnók egy vasúti külső órának hiányát, de azok a pápaik, akik idegenben is megszoktak fordulni és má sutt is körül szoktak tekinteni, máinehezebben nyugtathatók meg, aztán meg az idegenek, no ezeket elhallgattatni egyáltalán nem is lehet, ezek sokszor olyanokat mondanak ez állapotról, hogy jobb volna nem hallani és ba mégis kénytelenek vagyunk meghallani, minden egyes hajunk szála égnek mered vagy — kitör és eget, pardon, bocsánatot kér a máv. fukarságáért. Tudjuk, hogy folytak már ez óra ügyben a máv. és a város között is purparlék, de eredményre nem vezettek. Nem is purparlé kell ehhez, hanem egy kis jóindulat, nem is a város, ha nem a máv.-ra szoruló utazó közönség irányában, jobban mondva egy kis megbecsülése a nagyközönségnek vagy egy adag hajlandóság a publikum rokonszenvének megnyereséhez, a közönség igényei és érdekeivel való csekély tö rödömség. Amiként a legbájosabb női arc sem nyújt tökéletes szépséget, ha az ajak derűs mosolyra nem termett, ép ugy a legmonumentálisabb művészeti stilus is csütörtököt mond, ha abból, aminek az alkotásnak megfelelnie kell, csak egy parányi része is hiányzik. A mű csak akkor lehet tökéletes, ha alkotásának minemüsége rendeltetésének mineműségével összhangban van ; minden csekélység, ami ezt az összhangot megzavarniképes, a mű tökéletességének rovására megyen. A mi indóházunk szép és impozáns, de hogy ez a szépsége és impozáns volta rendeltetésének mineműségével quadráljon, ahhoz még egy, bár nagyon csekélynek látszó kellék hiányzik és pedig hiányzik a homlokzatról — egy óra. Hisszük és reméljük azonban, hogy hamarosan jövend még a máv. intéző ségének — egy jő órája és akkor az tán leszen a mi indóházunk homlokzatának is — egy jó órája! Csak minél előbb ! A falvak betegei. Nincs siralmasabb látvány, mint mikor a falvakból a városba vezető hepe-hupá3 uton találkozunk egy-egy döcögő szekérrel, amelyről a dunyhák közül egy-egy sápadt, fájdalomtól eltorzított arc mered felénk. Ezek a falvak betegei, akiket visznek be a városba, mert a magyar falvak túlnyomó nagy részében nincs sem orvos, sem gyógyszertár. A falu szám talan bajai között bizonyára nem az utolsók közé tartozik a mostoha közegészségügy is. Igaz ugyan, hogy a faluról ugy szoktunk beszélni, mint az egészség forrásáról. Van is benne valami. A falusi ember foglalkozása és életmódja határozottan egészségesebb, mint a városi emberé. De csak általánosságban van ez igy, a részletek bizony nagyon sok elszomorító dolgot mutatnak fel. A városi embernek lépten-nyomon prédikálnak a higiéniáról, de azzal, hogy a falusi ember higiénikusán éljen, édes keveset törődnek. Tekintsünk csak be egy falusi ember udvarára. A kut ott van közvetlenül a trágyagödör mellett, ugy, hogy a falvak népe csak akkor iszik egészséges italt, ha szódavizet hozat magának. Pedig milyen könnyű dolog volna a községet rákényszeríteni arra, hogy az egészségügy követelményeinek megfelelő helyen és módon létesítsenek kutakat s fedjék be, hogy a belé hulló szemét meg ne fertőzze. Ez tisztán a nevelés kérdése. Épp igy nevelni kellene a falvak népét arra is, hogy házain ablak helyett ne apró lyukakat hagyjon, haA nagybácsi kezébe vette az ivet és gyorsan végigfutotta. — Helyes, — szólt, — elég jónak látszik. Gyere el egy óra múlva érte. Akkorra alá lesz irva számodra. Szeretném figyelmesen átolvasni, de most a városba kell mennem, mert konferencziám van. — Köszönöm, felelte Drd. Bonnesen Oage. — Ugy-e, nem feledkeztél meg arról, hogy két tanú is szükséges az aláirás hitelesítéséhez. — Majd gondolni fogok rá, — ígérte a nagybácsi. — Most különben egy darabig együtt mehetünk. Egy jó félóra múlva a nagykereskedő ismét az irodájában volt. Az ablaknál állt és egészen elmerült annak a sekknek a vizsgálásába, amelyet a kezében tartott. A sekknek 9771 volt a száma és 5400 koronáról volt kiállítva, tegnapi kelettel és az aláirás Bonnesen Emil volt rajta. Es ez az aláirás olyan csodálatosan ügyes utánzata volt az ő aláírásának, hogy ha nem tudta volna, hogy ezt a sekket nem ő irta alá, ugy meg mert volna esküdni, hogy az a sajátkezű aláírása, nem pedig hamisítvány. Minden vonás, minden pont, minden kacskaringó egyezett. Bonnesen szemei egy pillanatra elfordultak a sekkről. Tépelődve, elgondolkozva siklott végig tekintete a szobán, mig végre megpihent az Íróasztalon azon az okmányon, amelyet az előbb az unokaöccse hagyott nála. És eszébe jutott, hogy megígérte az unokaöccsének az okmány aláírását. Elrejtette a sekket az Íróasztal fiókjába és leült, hogy újból átolvassa az okmányt. Azután aláirta a nevét, az ajtóhoz lépett, kinyitotta és kiszólt az irodába : —• Knudsen ! Knudsen, az öreg, őszbegyült prokurista belépett és megállt az ajtóban. — Nézze csak, Knudsen, irja alá ide a nevét! Ott a toll, meg a tinta. A nagykereskedő átadta neki az okmányt és a szoba közepén álló asztalra mutatott, amelyen toll és tinta volt. Knud sen aláirta a nevét, a nagykereskedő pedig ismét leült az Íróasztalához. — Most pedig küldje be Nielsent, — pardon, — Wampthont, két tanú aláírására van szükségem. — Igenis, — felelte Knudsen és eltávozott. Utána nyomban bejött mr. Wampthon. — Nézze csak, maga ángilus, irja ide alá a nevét. Ide, Knudsené alá. Tanuként kell csak aláiinia, ne féljen ! — Well ! — felelte Wampthon, aztán aláirta ő is az okmányt és újból eltűnt. A nagykereskedő egyedül maradt és ismét a hamis sekkre gondolt. Rövid idő múlva a könyvelő ismét belépett és a fiatal Bonnesent jelentette be újból. — Bejöhet! — felelte a főnök. — Please ! — udvariaskodott Wampthon ismét és a diák belépett. — Rendben van a dolog, — szólt a nagykereskedő. — Ott fekszik a papiros az asztalon. — Köszönöm, bácsi, — felelte a fiu, aki szétnyitotta az okmányt és megnézte az aláírásokat. Az arcza egyszerre csodálkozó kifejezést öltött. — Mi az ? Talán nincs jól valami ? [ — kérdezte a bácsi, aki észrevette öccse arczának hirtelen változását. Ifjabb Bonnesen átnyújtotta az írást az öregebbnek. -- Szórakozott voltál, bácsi. Két helyen irtad alá a nevedet. Saját maga pedig nem hitelesítheti senki az aláírását. A bácsi átvette az okmányt és a csodálkozástól elámulva olvasta el a három aláírást. Nem akart hinni a szemének. Az okmány aláírásai igy hangzottak : Bonnesen Emil. Előttünk, mint tanuk előtt: A. Knudsen. Bonnesen Emil. A nagykereskedő azonnal a hamisított sekkre gondolt és megelégedett füttyentés szaladt ki az ajkán. — Az Öccse bámulva nézte, ugy hogy el kellett mondani a hamisított sekk történetét, melyet igy fejezett be: — Az utolsó napokban persze a gnzficzkó nem tett egyebet, mint az aláírásomat próbálgatta és utánozta és végül sikerült is neki, még pedig meglepő ügyesen. De annyira benne van már a tollában, a