Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-03-24 / 12. szám

léknak : természetes a növekvő forgalom. Mert pénzintézeteinkhez még nem jutott el az a praktikus keres kedelmi elv : kevé^ haszon, nagy for galom Nálunk még a régi elv- uralkodik : nagy forgalom — nagy haszon. Sok ok szól tehát emellett, hogy a pénzintézetek a betétek kamatainak leszállításával a kölcsönadott összegek százalékát is leszállítsák, különben közel a gyanú, hogy a pénzintézetek a két félnek, t. i. a betevőknek és hitelezőknek rovására a boldog harmadiknak : a részvényes tagoknak, tehát az intézetek önmaguknak kivánnak busás előnyt biztositaui. Ami azután eme máskülönben hasonczélu intézetek létjogosultságát helyezné kétes világításba. Kívánatos tehát, hogy a betétek kamatainak leszállításával a hitelezett tőkék obligát és szokásos 8—7—6 százalékait is arányosan alászállitsák. Annál könnyebben tehetik ezt, mert a részvényesek : a részvény összegen kivül semminemű munkával sem működnek közre a tőke ily nagyfokú és arányú gyümölcsöztetésén. A szegény hitelezők dolga ez. Nekik kell behozni. És kik szolgáltatják rendesen ezt a kisebb-nagyobb, de mindig szép összegre rugó osztalékot? Megszorult ügyes bajos feleink. Ilyenek pedig manapság sokan vannak. Pedig a szegény ember kölcsöne a mai viszonyok között a legkedvezőbb esetben sem olcsó, hanem drága ' pénz. Eklatáns példa erre a mai szo- i kásos hitelezési eljárás, melyet megfigyelve tényként áll előttünk a va lóság, hogy minél szegényebb ember szorul hitelre, annál drágábban jut j hozzá. Jóhiszeműség vezérel bennünket ezen felszólalásunknál és reméljük is, hogy ily minőségben lesz is az intézeteket vezető férfiai által fogadva. Ezen kamat leszállítással nemcsak az egyes felek, de a közügy érdekét is volnának hivatva előmozdítani. Már több izben hangoztattuk, hogy takarékpénztárainktól vállalkozási szellemet várunk és épp ezen pénzbőség, ugyszinte ezzel kapcsolatosan a kamatláb leszállításával elérhető volna sok intézmény megva lósitása, mely a pénz drágasága és ennek nagy jövedelmezősége remé nyében nem volt kivihető. Sok terv volna megvalósítható, ha pénzintézeteink ily irányban tá mogatnák nemcsak az egyes vállalkozókat, hanem magát a városi ha tóságot is. Itt van a városház kér dése, mely terv aktuálitását senki sem vitatja el és ami csakis a pápai takarékpénztár döntésére vár. Ezzel a tervvel egy csapásra két cél volna elérve. Egy modern városháza és egy monumentális takarékpénztári épület. Ott van a csatornázás, tessék csak a kamatokkal nem bővelkedni, akkor ebben is megtalálják számításaikat. Ezen felsorolt okok eléggé igazolják felszólalásunkat, hogy a kamatláb leszállitassék. És mikor e humánus tettet megcselekszik, kettős célt szolgálnak. Elviselhetőbbé teszik a kölcsönre szorult szegény emberek nagy tömegének helyzetét, de egyszersmind impulzust adnak a vállalkozóbb, a gyakorlatiasabb szellemüeknek, hogy olcsóbb kölcsönökkel hasznos alkotásokba fogni. Ebben a reményben várjuk az intézkedéseket. Részleges tisztújító — 1912. március 21. — Városunkban hetek óta nem beszéltek másról, mint a csütörtökre kitűzött részleges tisztújító közgyűlésről. Heves küzdelmeket jósoltak és végeredménykép az történt, hogy az egész választás folyamán a legnagyobb rend uralkodott, sőt mondhatni, zajtalanul folyt le. A közgyűlésen Koller Sándor vármegyénk alispánja elnökölt, amelyen 154 képviselő jelent meg és választójogát gyakorolta. A közigazgatási aljegyzői állást Szokoly Viktor szótöbbséggel, az adójegyzői állást Rédeij József egyhangúlag, az alszámvevői állást Cseke Zoltán egyhangúlag, a számtiszti állást Schlosszer Ernő szótöbbséggel, az egyik írnoki állást Horváth Kálmán egyhangúlag, a másodikat Török Mihály szótöbbséggel, a harmadikat Wohimuth Lajos szinte szótöbbséggel nyerte el. A közgyűlés délelőtt 10 órakor vette kezdetét és déli 1 órakor ért véget, melynek lefolyásáról a következőkben számolunk be : Koller Sándor elnöklő alispán üdvözölve a megjelent városi képviselőket utal a betöltendő fontos állásokra, a higgadt választási aktusra, a részleges tisztújító közgyűlést megnyitottnak nyilvánítja és a választás folyamára bizalmi férfiakul dr. Teli Anasztáz, négykézláb vonszolta magát tovább egy pár lépéssel. A gyomra émelygett, a szeme előtt fényfoltok úsztak, a marások helye égett. Teljes erajéből elordította magát: — William ! William ! Előkapta revolverét és végső erejéből elsütötte egypárszor. Messziről elnyújtott kiáltás és puskalövés volt a válasz. Azaz, hogy csak Bryand érezte ezt ilyen távolról jövőnek. Pár perc múlva futva tört át a bozóton a vezető mérnök egy pár benszülött munkással, akik hosszú bambuszrudakon lámpákat vittek. Bryand nagy kinnal felállott, de nyomban megtántorodott és egyeneseu Trude karjaiba zuhant. — Mi történt, mi a baj ? kérdezte a mérnök. — Talán ... Nem folytathatta tovább. Bryand gör esősen kapaszkodott bele karjába és hányni kezdett — Kobra... — nyögte később. — Két helyen kapott meg. Azt hiszem, csak egy pár órám van hátra. Beszélni akarok veled, William, mielőtt. .. A mérnök nem felelt. Felvágta a nadrágját a seb fölött és rávilágított a harapásra. Megvizsgálta a kezefejét is. — Figyelj, Róbert, — mondotta nyugodtan. — Honnan tudod, hogy kobra volt? Bizonyos vagy benne ? Bryandot. újra görcsök fogták el. Trud^ intett az egyik hindunak s az elszaladt a bokrok felé. A többiek felvitték a sebesültet a töltésre. Trude gyorsan, de hidegvérrel szedte elő a műszereit, csak a szeme alatt mutatta két piros folt, hogy izgatott. — Nem tart már sokáig, — nyögte Bryand — de most rettenetesen fáj. A hindu visszajött a kígyóval a kezében. — Két ujjával a feje mögött fogva, a mérnök elé tartotta: — Ez az, sahib. Még volt benne élet, amikor rábukkantam. Trude bólintott és erős zsineget csavart a megsebzett testrészek fölé, ami mélyen belevágott a húsba. Már kezébe vette a kését, mikor Bryand felnyitotta a szemét. — Várj, William -- suttogta. — Meg kell mondanom, mielőtt meghalnék, vagy megmentenél . . . Érzem, hogy tompul az agyam. Ez nem véletlen, ami velem történt, ez a büntetés. A gyógyszered sem használ, mert elárultalak, William. Lázban beszél, gondolta Trude és erélyesen rászólt: — Ostobaságokat beszélsz, fiam. Árulók vére, vagy nem árulóké, ez mindegy a Calmette szérumnak. Most maradj veszteg. Bryand kábuló fejjel, halálfélelmek között vallani akart mindenáron. — A feleségedről van szó, William, — nyöszörögte — Alice szeret engem. Trude kezében megreszketett a tühegyü fecskendő. Mereven bámult a másik nak sápadt arcába s egy pillanatra megremegett a kezében a finom műszer. — Miért ? — kérdezte és megrázta Bryand karját. — Tudod, hogy mit beszélsz, Róbert? Megcsaltatok ? Bryand bágyadtan ingatta a fejét: — Nem. Még nem. És most már soha többé... A soványarcu, szótalan ember nem hitt neki. Folytatta a munkát. Megnagyította a sebeket, befecskendezte a Calmette szérumot és bekötötte a karját meg a lábát. Azután óvatosan fölemelte és három benszülöttel elvitte haza, a saját házába, ahonnan egy félórával előbb erős léptekkel ment el, a felesége csókjával az arczán. A modern szamaritánus pedig, miután elhelyezték az egyik szobában a beteget, kiült a terraszra és csöndesen elmélázott, hallgatva nézett az éjszakába, csak ugy, mint máskor. Vagy két hét múlva — már kint sétált a kertben — egy este megszólalt Bryand : — Már elég erősnek érzem magam, hogy ne legyek tovább a terhükre. Holnap szeretnék elutazni, ha mr. Trude elbocsátana a szolgálatból. Most már nincs is szükség rám ... A mérnök bólintott: — Ali right. Csak amikor az asszony bement a házba, akkor vetette oda: — Most már tudora, hogy akkor nem lázban beszéltél. De szamárságokat mondtál, amiket férfi nem mond, még ha a legjobb barátja feleségéről van is szó. Azt hiszed, nem láttam a fürtöt köztetek? De az aszszonyt nem féltettem. — Tőled, fiacskám, annyira nem féltettem, akár ettől a félszemű hindutói. Különben good bye ... Gúnyosan elmosolyodott. Mire az aszszony visszaért, már megint a régi, komoly, csöndes ember volt a szamaritánus.