Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-09-22 / 38. szám

hogy egyes nagyobb városokban ipariskolák is szerveztetnek. Az iparfejlesztés leghathatósabb eszköze, tehát mintegy mellékkérdés gyanánt kezeltetett, pedig e nélkül lényeges iparfejlesztés hazánkban nem is képzelhető, miért is az az aggodalom tornyosul elénk, hogy az iparfejlesztésre szánt milliók jó részben a kellő eredményt nem fogják meghozni. Gyáriparunk és iparunk fejlődésének ugyanis nemcsak az az egyedüli gátja, hogy a munkáskezek ezrei kivándorolnak, hanem az is, hogy a meglevő munkásanyag nem bir kellő intelligenciával és kellő szakértelem mel, még pedig azért, mert nincs alkalma a kellő szakképzettséget elsajátítani. Más oldalról pedig azt látjuk, hogy az értelmiségi osztály, sőt a vagyonos iparos osztály is idegenkedik attól, hogy gyermekeit ipari pályákra nevelje. Pedig nagyfokú rövidlátásra mutat az, ki nem látja, hogy az értelmiségi osztály szép napjai tünőfélben vannak, ellenben előre látásra vall, ki a gazdasági életünk átmeneti korszakának előnyeit az ipari pályára való lépéssel kezdi meg ! Ha az értelmiségi osztály mai gyermeknevelési rendszerét a különböző más-más varmegyékben, városokban vizsgáljuk — ha a dolog nem volna elég komoly — szinte nevetséges eredményeket mutat. Nézzünk csak körül Pápán. Rinwurt kisasszonnyal, akivel egy ideig a legboldogabb házasságban élt, de később igaztalan féltékenységében elvált nejétől. A kétségbeesett asszony hiába igyekezett férjét rendületlen hűségéről meggyőzni, a márki nem tágított rögeszméjétől és durván visszautasította a békéltetési kísérleteket. Brégy márkiné, aki imádta férjét, vigasztalhatatlan volt, a bánat megőrölte egészségét és Villelonge, akit a nagybeteg asszony magához kéretett, szomorúan kinyilatkoztatta, hogy állapota válságos. Amig ezekkel a visszaemlékezésekkel foglalkoztam, már'közeledtünk Brainvillehez és nem akartam elhinni, hogy a márki csakugyan meghalt; inkább azt sejtettem, hogy hirtelen ájulási roh ur i, annyire megijesztette környezetét, hogy értem küldtek. Mikor a kocsi a kastély széles lépcső jénél megállt, szinte szokatlan nyugalommal haladtam végig a folyosón a könyviárszo bába, ahol borzalmas látvány tárult elém. A márki kiterpesztett karokkal, hátán feküdt a padló szőnyegén. Gyorsan lehajoltam hozzá. Szive már nem dobogott. Egy szolga gyertyával vüá gitolta ineg a márki halálsápadt arczát . . Tágranjilt, megiiyegeíiedett szemeiből a rémület kifejezése meredt felém. A márki halott volt, de eltorzult arcának minden vonásán ott ült valami rendkívüli rémületnek iszonyú nyoma, mely a halál vajódi okát még nem volt képes el árulni. Én már sok halottat láttam életemben, de egyiken sem találtam a tragikus A városunkban élő hivatalnoki, tisztviselői és honoratior osztály gyermekei tömegesen öntik el a jogászi pályát, anélkül, hogy mai jogéletünk ezen tömeges jogász-produktiót elbírná. Helybeli fiatalemberek a közigazgatás és a bíróságok legalacso nyabb rangosztályában mint díjtalan jog és egyéb gyakornokok töltik fiatal éveiket — egy, de már-már elérhetetlen jobb jövő reményében, anélkül, hogy hajlamaik vagy tehetségük vezérelné e pályára, sőt legtöbb esetben hajlamuk ellenére sodortatnak a hivatalnokoskodás talajára. Miért? Mert Pápán van főgimnázium, tanítóképezde és polgári iskola, me lyek könnyű lehetőségét nyújtják annak; hogy nagyobb anyagi eszközök nélkül is átbőjtölhesse tanuló éveit. Egész más és egészségesebb fordulatot vehetne azonban társadalmi tagoltságunk, ha a gimnázium, tanítóképzők és polgári iskolák mellett, a nagyobb czentralisokban és igy Pápán is az állam által ipariskolát álliitatnának fel, ahol az értelmiségi osztály gyermekei kellő szakképzést nyerhetnének. Egy oly városban pl. minő Pápa ahol átlag mintegy 1500—2000 közép iskolai tanuló nyer évenkint oktatást, oly fényes ipariskolai anyagot szolgálhatna, mely a jövő gazdasági éle tünk fellendülésének leghathatósabb tényezője lehetne. Ezen ipariskolákból kikerülő fiatalemberek nemcsak az által lendítenének fejlődő iparuukon, mert mint szakképzett egyének tökéletesbitenék az egyes iparágakat, hanem intelligentiájuk folytán mint a gyári és ipari vállalatok vezetői rendű munkásosztályra, igy mintegy társadalmi kiegyenlítő szerepet vinnének a szocziálisták és munkaadók között is. De ami a fő dolog, ha különösen a módosabb értelmiségi osztály gyermekei alkalmat találnának a magasabb ipari képesítés elnyerésére, nemcsak hatalmas szellemi tőke, hanem pénzbeli tőke is vonulna be az iparfejlesztés actiójába, mert amely jobb módú értelmiségi családban a fiuk ipari pályára neveltetnek, ott bizonyára nem marad el a pénzbeli segélyezés sem és ha egyszerre nem is változnék át Pápa gyárvárossá, néhány évtized alatt hazánk szűkebb földjén számos — állami szubvenció nélkül is, alapított — iparvállalat létesülne. Irányadó városi atyáink, tehát legyenek résen, ha pápai iparosainknak nem is tudnának állami szubven eiót szerezni, de legalább hassanak oda, hogy Pápa egy több szakosztályból álló felsőbb ipariskolát kapjon az államtól — cserébe azon nagy áldozotokért, melyet városunk anyagi erején tul is kulturális czélokra fordit már évek óta. Színészet Pápán. Örömmel konstatáljuk, hogy a közönségünk és a színtársulat között a rokonszenv napról napra fokozódik. A lefolyt hét fényeborzalomnak ezt a rémes kifejezését, mely bizonyossá tetle előttem, hogy Brégy márkit valami megrendítő látomány teritette le. Miután minden éleszlési kísérletem hiábavalónak bizonyult, kikérdeztem a cselédséget a haláleset részleteire nézve. De ezek vallomása sem nyújtott elfogadható támpontot. Mindössze annyit tudtak mondani, hogy a márki előbb madarakra lövöldözött a parkban, azután a rendes időben elfogyasz totta vacsoiájáL Visszavonult a könyvtárszobába és onnan hallatszott később a rémes kiáltás, mely az egész kastély személyzetét megriasztotta. Mikor hozzásiettek, a márki már hanyatt feküdt a szőnyegen holtan. Az egész éjszakát átvirrasztottam, mert nem jött álom szemeimre. Táviratot küldtem Villelonge tanárnak, hogy kíméletesen értesítse Brégy márkinét a szomorú esetről. Végre megvirradt és én kimerülten a parkba siettem a friss levegőre, hogy nyugtalanságomat lecsillapíthassam. Lehajtott fővel, izgatottan futottam át az elmúlt éj rendkívüli eseményeit, amikor egy fordulatnál, a fasorból valaki felém kiáltotta: — Jó reggelt, doktor ur í Mit keres ilyen korán a kastélyban '? Talán beteg van a háznál ? A levélhordó volt, akinek nagyjából elmondlam a történteket. Megdöbbenve hallgatta a szomorú esetet, miközben az oldaltáskájában kotorászott és egy levelet nyújtott feléru. — Inogja meg, doktor ur, ez a levél a megboldogult márki urnák szól. Tudja, mi levélhordók már előre megsejtjük a rossz hireket és szinte gondoltam, hogy ez a levél sem tartalmaz semmi jót! De most sietnem kell. Isten önnel, doktor ur! Ezzel a jó Pivon gyorsan eltávozott. A levélen nizzai postajelzés volt és a czim után feltűnő helyen a „sürgős" szó. Ez arra inditott, hogy rövid habozás után a levelet felbontsam. Bizonytalan, reszkető kézzel írva, a következő sorokat tartalmazta „Egyetlen, jó barátom ! Érzem, hogy távol tőled tovább nem élhetek. Igyekeztem a multat elfeledni, téged meggyülölni, de szerelmem legyőzte gyűlöletemet! Szeretlek kíméletlenséged és igaztahuiságod ellenére is. Mikor e sorokat olvasod, én már befejeztem szomorú életemet! Megöl az utánad epesztő vágyakozás ! Egy parányi mozdulat és mindennek vége lesz. De ha kegyetlen voltál az élővel, légy könyörületes a halottal szemben. Engedd, hogy hűséges aszszoíiyod szelleme, mint őrangyal lebeghessen fölötted". Kezeim reszkettek és mikor a levél végén a „Madelaine de Brégy" aláírást olvastam, ismét magam előtt láttam a márki rémülettől eltorzult, vértelen arcát és azt a megborzadt tekintetet, mely talán az elköltözött hitves képzelt szellemével találkozott és a hatalmas, erőteljes ember hirtelen halálát okozta.