Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-01-28 / 4. szám

Jeleztük ezt pedig előzőleg azért, mert azt tapasztaljuk, hogy a jövő képviselőválasztásokra már erősen folynak a kapacitálások. Ez az érdek lődés helyén való ugyan, de nem oly alakban, amint ez nálunk divik. A választók érdekcsoportokra szakadva pártokat alakítanak és Ösmeretlen jelölteket állítanak. Egyes választók csodálkozássalszemlélik ezt a küíönben természetes mozgolódást és daczára ennek kérdőjelként találgatják, hogy miért N. N.-t és miért X. Y.-t jelölik ebben vagy abban a kerületben ? Egyik másik jelöltet nyelvökre vesznek és megmossák, megszapulják annak rendje és módja szerint, egyet egyet egészen elejtenek, hogy annál biztosabban keresztül csúsztathassák a protezsáltjaikat. Egy-egy ilyen megalakult pártcsoport paktumot ajánl, de csak azért, hogy titokban egyeseket kibuktathassanak. Nem kivánunk most ezekkel a stiklikkel részletesen foglalkozni, de csak azért emii tjük, hogy a választó polgárságunk figyelmét ezekre a ku lissza mögötti dolgokra felhívjuk. Városunkra szép jövő vár, de van tenni való, még pedig halasztást nem tűrő tenni való ; a haladó kor meg nem állapodik és napról-napra uj igényekkel áll elő s nem állapod hatnak meg a városok, sőt egyesek sem a korszellem követő, még áldozatot is kell hozni. Ott van az utcák rendezése stb. Ezek mind oly dolgok, melyek a városi képviselők figyelmét magukra irányítják s melyeket első sorban ajánlunk figyelmes gondozásba. Ezen feladatokat csak egy intel ligens, széles látkörü és mindenekelőtt a közügyekért munkálkodni képes önzetlen képviselőtestület teljesítheti. Már pedig hála Isten vau városunknak elég polgára, ki e tiszthez megkívántató qualifikátióvai bír s kik méltóan betölthetnék ez állást. Itt az alkalom, tegye meg a polgárság kötelességét. Matassa meg, hogy a közügyek iránt náluuk divó közönyt perhorreskáija s phalanxont képez az erőszak és magánérdek előtt. Szerdán lesz a választás napjaTömörüljenek jelöltjeik mellett s ne hallgassák meg a mézesszáju körte seket, kik szavazólapjaikkal kezükben iparkodnak dédelgetettjeiket a tanácsterembe ültetni. Adják szavazatukat oly egy étiekre, kik nemcsak névleg, de tettleg kívánnak résztvenni a közügyek terén, kik a városi közgyűlésekben részt vesznek, ott, a város érdekében szót emelnek s nem pedig olyanokra, kik a kép viselői mandátumot arra használják, hogy az önérdek létráját hozzá támaszthassák. Ne aljasitsuk magunkat szavazó géppé, sem pedig tormás virstli fogyasztóvá, hanem a szabadakarat s független gondolkozás vezessen bennünket az urnához. Válasszák meg azokat, kik ez állásra méltók s kik hivatásuknak meg tudnak felelni. Válasszák meg őket, hogy azoknak is legyen döntő szavuk a város érdekei előmozditá sában. Ezt kívántuk megmondani miheztartás végett a tizenkettedik órában választó polgárainknak. Szívleljék meg sorainkat és amidőn annak idején az urnához lépnek és szavazólapjaikat leadják, gondoljanak az elmondottakra. Városi takarékpénztár, i. A január 11-i városi közgyűlés nevezetes határozatot hozott, mikor elvben kimondotta, hogy városi takarékpénztár alakítását szükségesnek tartja s a szervezésre bizottságot küldött ki. Ennek a bizottságnak hivatása javaslatot készíteni arról, hogy milyen legyen s milyen ne legyen a takarékpénztár ? Ugy hallom, hogy mikor Molnár Imre ügyvéd ur beadta indítványát a városhoz, nem igen biztatták sikerrel ; élesen ki kellett tüntetni, hogy ha a városi közönség egi/es csoportjainak joga volt eddig különféle pénzintézeteket alapítani, nem lehet ezt a jogot elvitatni az egész közönségtől; így legalább a haszon, a nyereség többeknek válik javára s nem szúr szemet azoknak, a kik az eddigi pénzintézetekkel legföllebb adósságaik révén voltak nexusban. Ez a szociális gondolat ragadta meg eleitől fogva az én érdeklődésemet is ; bizom benne, hogy ha a vezetést hozzáértő szakemberekre bizzák, fog is az intézet prosperálni. Kizártnak tartom, hogy ezzel a határozattal is olyan csúfságot követnek el, mint a húsvágóval, a melyet felállítottak s miután benne egy néhai sertés tetemét kimérték, be is szüntettek, mondván, hogy nincsen már szükség városi mészárszékre. Csak egy triviális emlék maradt utánna, t. i. hogy városunk érdemes polgármestere legalább két hétig valósággal is mészáros és hentesiparos volt, — még alig akart neki a huszár engedelmeskedni, — elveszi tőle nagynehezen a je lentést, kezdi sillabízálni, nézni, hogy vájjon kitől jöhetett ez a fontos jelentés, nem tudván az aláírást semmiképpen se kibukstabirozni. Végtére is odamegy az altábornagyhoz és jelenti, hogy mi van a jelentésben, de nem képes az aláiró nevét elolvasni. Hild elveszi tőle a jelentést, czvikkerét fölteszi, de nem tudja ő sem elolvasni, illetve kiolvasni a nevet. — Hol van az a huszár ? kérdi Hild, s már megy is a huszár felé, persze, vele együtt az egész szvitt, amikor, mint a cö vek, magát kihúzva, bátran szembe nézve, magasra emelt fővel, állott vele szemközt, ezt a jelentést hozó, pompás kis magyar huszárgyerek. — Kitől hozta ezt a jelentést? rivall rá az altábornagy. — Egy boka-kopitánytul! — volt rá a rövid, hideg válasz. — Mi... mi... micsoda? Ki... ki... kitől, fiam ? kérdi önmagánkivül hüledezve az altábornagy. — Egy boka-kopitánytul! — ismételte a kis huszár. No erre már elöntötte a méreg Hild egész lényét, — hát még a körülötte állók hogy bámultak, a sok öreg, magasrangu törzstiszt, ki gyalogos, ki huszár, majd megszakadtak, ki n dühtől, ki a nevetéstől — s Hild odafordul, rámordulva a kis huszárra; — Wa-a-a-ass?... Boka-kopitánytól?... No tessék, meine Herren ! Tekintete éppen az akkori honvéd lovassági felügyelőével találkozik s a legindignáltabb hangon — németül persze, — kifakad s elkeseredve méltatlankodik, hogy ez már csak még sem járja, hogy igy merjen egy gyalogsági századosról beszélni egy hitvány közember, „per boka kopitány" és éppen Klobucsárnak, a lovassági felügyelőnek magyaráz, hogy ime, ilyen a lovasságnál az oktatási szellem és a tisztelet egyik fegyvernemben a másik iránt. Persze, Klobucsárnak tetszett ez az eset és jókat mosolygott magában. Ámde ez a dolog lényegén mit sem változtatott, mert azért meg sem tudták meg, hogy ki hát az a jelentést küldő tiszt, ami még jobban fokozta a Hild dühét s már-már kéket zöldet játszott az arcszine, a szeme csakúgy szikrázott a dühtől, amikor önmagából kikelve, a huszárhoz fordul: — Disznó! Vaddisznó ! Marha! Hát az az ur magának Boka kapitány ?! Hát ugy tanították magát, gazember? ! Jegyezze meg magának, hogy az az ur százados ur és nem Boka kapitány! Megértette ? — 8 nyilván a kiszabandó büntetés miatt azt kérdezi az altábornagy. — Kinek a századjából való maga ? — A Genere de Kuli vitéz kapitány urébul, mondja nagybüszkén a kis huszár. — Na ja ! Hát persze vitéz kapitány I ur! Na igen, a huszáréknál persze hogy vitéz, — jegyzi meg Hild. De még mindig rettenetesen izgatta őt, hogy ki hát a jelentést iró tiszt s egy árnyalattal szelídebb hangon kérdezi: — Hallja-e fiam, hogy hívták azt a százados urat, aki önt ezzel a jelentéssel hozzám küldte ? — Nöm tudom, volt a rövid válasz. — Hát nézze, édes gyermekem, legalább azt megtudná mondani, hogy hogyan nézett ki a százados ur? — Nöm néztem a pofáját! Micsoda? Szent Isten milyen kavarodás támadt erre hirtelen. Azt hittük, hogy a föld azonnal megnyílik alattunk. Hild belevágta mérgiben mindkét sarkantyúját lova oldalába s a helyszínről elvágtatott, fogai között csak ezt mormolva : — „Schweinerei" !! Kulikámat harmincz napra becsukták, egyéb nagyobb dolog nem történt. * Kedves öregem, mondja nekem Kuli, ha leültem ezt a kis pihenőt, semmi sem zárja tán ki, hogy a pozsonyi lóversenyeken részt vegyünk, —• nemde ? Hosszú, de nagyon hosszú idő telt el, amig a pozsonyi lóversenyre való együttes elmenetelünk megvalósulhatott. — Annyira hosszú és sok idő, hogy már Kuli is, én is nyugalomba vonultunk s tele tüdővel szivtuk már a polgári élet minden addig is szivünkben élő jogait és szabadságát, araikor jött a