Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-08-11 / 32. szám

iskolát elvégző tanulók a tanoncokat, ha nem olyanoknak tudják, akiket csak elrettentő például szokás odaál litani, ha az inast nem utcagyereknek nézik majd, hanem ha az emiitett értelmi és erkölcsi csiszolás révén tanoncainak és segédeinek és ezzel összefüggésben kereskedőink és ipa rosaink megfelelő műveltségre tesznek szert, akkor meg fog változni ezen tanulóknak sokaktól lenézett társadalmi helyzete és akkor nemcsak büntetésből fogják adni inasnak a szü'up az ő gyermekeiket és nem is csupán azokat fogják odaadni, akiket már semmi másra nem használhatnak. Igy az intelligens, jó családok is szivesebben adják az iparos és keres kedő pályára gyermekeiket, tudván, hogy azok jövőjét igy is jól és biztosan megalapozzák. Ami az iparostanoncok iskolai oktatását illeti, az lb84. évi 27. t. cikkel s annak eléggé pontos végre hajtásával mi magyarok megelőztük Európa összes több onzágait. S az elmúlt évben 583 tanonciskoláját 113 ezer mesterrnűhelyből látogatták a tanulók. Itt tehát csak haladni kell a megkezdett uton. Hiába van azonban a hiányos előképzettség dolgában. Ha pontosan megtartanák a törvény azon rendelkezését, hogy a gyermek 12 éves koráig járja szorgalmasan a mindennapi iskolái ; ha nem volna e téren annyi mulasztás szülők és elöljáróságok részéről, ha nem válnék végrehajthatatlanná a törvény sok esetben a tanitószemélyzet és iskola hiányáéban, akkor az előképzettség szempontjából sem kellene panaszkodni. De igy tanoncaink igen nagy részének további rendes előhaladásábau nagy akadálya a fogyatékos előkészület. E téren még sokat kell tenni. Ugy az értelmi kiképzés szem pontjából, mint az erkölcsi nevelés tekintetéből az utóbbi időben nagy szolgálatot tehetnek a tanoncotlhonok. Az eszmének hazája Anglia; onnan elterjedt, már az egész világon. S ha a íanoncotthonon kivül élő ifjak mintákat látnak az otthon tagjaiban, ha a jóban utánozzák őket és versenyeznek velük, az ottliou közvetlenül a tagok révén, közvetve a külsőkre gyakorolt lelkesítő hatás alapján kitűnő szolgálatokat tehet. Sokat remélnek a minden évben tartandó tanoncmunkakiállitástól is, mely nemcsak a tanoncok munkaked vét fokozná, de kedvet adna a munkaadóknak, a gazdáknak is a tanoncok nevelésére. Minden gazda büszke lesz arra,, hogy az ő neveltje dijat, jutalmat nyer. Ő s az ő munkálkodása lesz megtisztelve az ilyen jutalmazással. A kultusz és kereskedelmi minisztérium most foglalkozik ezen kiállítások rendezésének tervével. Nem csekély mértékben tartja i vissza a tanulókat a tanonckodástól az a körülmény is, hogy bizonyos iparágakban még manapság is tandíj fizetését követelik a tanonctól. Ettől I végkép el kellene állni. Ezek azok az utak-módok, amelyekkel a Kamara a tanonc hiányon segíteni kíván. Természetesen igen fontos, hogy e tekintetben a kereskedők és iparosok hajlandók legyenek együttműködniazou reformokkal, amelyeket az ügy, a hazai ipar és kereskedelem fejlesztése szempontjából az intéző körök végrehajtani akarnak. Az iparostanoncok kérdése olyan kicsiny dolognak látszik. De ha Magyarország helyes nemzetgazdászati elveket kiván követni a jövőben, ha a földmivelésen kivül kellő gondot fordit az iparra és ha ezt a nálunk most fellendülő ágát a nemzeti haladásnak és boldogulásnak lelkiismeretesen óhajtja kezelni, az ipari pálya leendő pangását előre jelző tényt, a tanonc hiányt nem szabad olyan jelentéktelennek tekintenie s a kellő orvosszerekhez hozzá kell nyúlnia. Iskolai értesitők. IV. A dunántúli ref. egyházkerület pápai leánynevelő intézetének értesítőjét dr. Kőrös Eridre tanitóképző-intézeti igazgató állította össze, aki mint a Pápai Hirlap szerkesztője ! itt is rátermettségét igazolja. A megnyitó cikkben Sebestyén Károly „Hit és haza" cimü drámájáról értekezik, alapossággal kimutatván, hogy a protestantizmus mindig bőséges anyagot szolgáltatott a költészetnek. Az iskola történetéből nevezetes mozzanat az, hogy a mult évben lett az intézet teljes nyolc osztályú, négy polgári és négy tanítónőképző osztállyal, mellette egy gyakorló elemi iskolával. Az intézetet ezért 150.000 korona költséggel kibővítik, illetve átépítik. A tanári kar szaporodott, Bölöni Jolán és Závory Teréz rendes, Sándor Pál, Pongrácz József, Tar Gyula, Kodolányi Árpád óra adó tanárokkal. A tanév az építkezés miatt rövidebb volt a rendesnél, azonfelül vörhenyjárvány miatt is négy hétig szünetelt a tanítás. Mint rendkívüli tárgyat tanítottak francia nyelvet, gyors- és gépírást. Iskolai ünnepélyt négyszer tartottak nagy közönség jelenlétében. Sikerült kirándulást rendeztek Városlődre és Ajká i a az üveggyárba és megtekintették a helybeli szövőgyárat és Wittmann Ignác borsosgyőri téglagyárát. Az internátusban 120 leány volt elhej lyezve gondos felügyelet alatt. A szorgalmas I növendékeket szép összegekkel jutalmazták. Az intézet alapitványai mintegy 30.000 koronával gyarapodtak, jelenleg 82 alapítványa helyen láttam önt meg először, ahol most most a gyermekek játszadoznak. Vézines kisasszony meglepetten nézett rá: Ugyanazon a helyen ? És ön erre még emlékszik ? Sajátságos megindultság rezgett át az öreg nő hangján, mikor eszébe jutott, hogy ő is volt fiatal és ő is épített magának valaha aranyos légvárakat. Promílhanes tekintete hirtelen egy kék harangvirágokkal szegélyezett virágágyra tévedt és egy pillanatra akaratlanul lehunyta szemeit. Egész testében megremegett. Honnan kerültek ide ezek a gyönge, szép, kék virágok, amelyek egyébként csak a hegyek aljában szoktak virítani ? Vézines kisasszony a jegyző izgatottságából megértette a néma kérdést. — Ezek a virágok kedves emlékhez fűznek engemet! Evenkint, mindig ebben az időszakban megnyitják bársonyos, kék kelyheiket. Szép történet fűződik e kedves virágokhoz és azt hiszem, a mai szép esténk éppen alkalmas arra, hogy önnek a törté netet elmondhassam. Ne türelmetlenkedjék, a történet rövid lesz, mert fájdalmas rám nézve. Tizennyolc éves voltam, mikor egy idősebb, férjnél levő unokatestvéremhez, Parisba küldtek, hogy ott a nagyváros tár dalrai szokásait elsajátítsam, de azt hiszem, hogy inkább azért, mert férjhez akartak adni. Mikor kocsinkon a millaui uton haladtunk, érdekes kalandom akadt. Éppen ilyen szép napon történt, mint a mai. Nehéz szívvel indultam útnak, mert rajongással csüggtem szülőföldemen és szemeim megteltek könnyekkel, mikor a kétes jövőre gondoltam. Merengésemből egy csokor harangvirág ébresztett fel, amelyet ismeretlen kéz dobott a kocsimba, ugy hogy egyenesen az ölembe esett. A bátyám, a ki a telivér lovak fékezésével volt elfoglalva, nem vett észre semmit. Mikor szétnéztem és szemeimmel az ismeretlen ajándékozót kerestem, már csak a bucsut integető, fölemelt kezet láthattam. Szent ereklyeként őrzöm a csokrot most is, mert gyanítottam, hogy kitől eredt és azt a pillanatot sohase fogom elfelejteni. Parisban nem mentem férjhez, mint hajadon tértem ide vissza és itt maradtam e házban, amelyet azóta sem hagytam el soha. Nem is keresett fel soha senki és igy vénültem meg elhagyott, bus magányomban. Vézines kisasszony remegő hangon fejezte be elbeszélését, kezei idegesen rángatództak és hiába igyekezett megindultságát leküzdeni. Promillianes sápadt arcczal, összeszorított ajkakkal leste az öreg leány minden szavát, azután halkan, tompitott hangon kérdezte :

r — És tudja, hogy ki dobta bucsuzásul Ölébe a harangvirágot ? — Egy szegény jegyzői irnok, aki elég bátor volt szemeit Vézines kisasszonyhoz fölemelni, de még a kellő időben észre tért és belátta, hogy ostobaságot akar elkövetni. Azzal a csokorral búcsúzkodott legszebb, legédesebb álmától és ifjúkora mélységes szerelmétől. — Szegény barátom ... tudtam, hogy maga volt. Tudta? — hebegte a jegyző és lesütötte szemeit. Azután elhallgattak. Az alkonyat beállt és szürke árnyak borultak a tájra. A két öreg akaratlanul a kék harangvirágok felé fordította tekintetét, amelyek most éppen olyan frissen virágoztak és illatoztak, mint az eltűnt, régi, szép időkben, mintha a multól zengedeznének mélabús dalokat és tovább fűznék az ifjúság megszakított, szép álmát. Az öregek azután hirtelen egymás szemeibe néztek és a lelkük mélyéből felvergődő, fájdalmas sóhajjal siratgatták elvesztett boldogságukat. Végre Vézines kisasszony erőt vett érzelmein és félbeszakította a kinos hallgatást: — Hol maradnak oly sokáig a gyermekek : Felállottak és egymás oldalán hallgatagon ballagtak a tenniszpálya felé. A játéktér üres volt. — Hová tűnhettek a szemeink elől? — dörmögte halkan a jegyző. A hold fényes korongja éppen akkor tűnt fel a sziklacsúcsok mögal és bevonta ezüstös sugaraival a völgyet és a kis kertet, ahol Marguerite és André szorosan egymáshoz simulva, boldog jövőjükről ábrándoztak. — Lássa, kedves jó barátom, — mondta gyöngéden Vézines kisasszony — a mi álmunk még sem volt olyan nagy bolondság, mint gondoltuk, mert gyermekeink most tovább szövik és végig is álmodják.