Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-01-07 / 1. szám

badon elmondhatom nézeteimet anélkül, hogy a gyakorlati politika mezején ka­lózkodjam. Mert nekem is vannak ál­maim az emberek egyenlőségéről, áb­rándjaim a polgári szabadságról, meg­győződésem is arról, hogy a demo­kratia, demokratikus előrehaladás nálunk országosan, a társadalmi szervezetünk mai gazdasági alapján f az utópiák or­szágába tartozik. A városokat nem amiatt illeti meg a demekratia zászlótartóinak kitüntető jelzője, a mi a múltban őket virágzásra emelte, hanem csak amiatt, mert ben­nük sok ember él együtt. Városaink jelentőségüket a múlt­ban annak köszönték, hogy —fallal voltak bekerítve, vagy, mint Pápa, viz­zel körülfoglalva, lehetetlenné tették el­lenséges haderőnek behatolását; a vá­roson, belül biztonságban voltak a pol­gárok. Ezt a biztonságot nem nyújt­hatták a hegyen fekvő várak, vagy csak korlátolt számú embereknek ; ez volt a tatárjárás tanulsága a 13. században, a honvédelemre nézve. Királyaink tehát civitást, polgári kiváltságot adományoznak mindannak a községnek, mely magát kőfallal Övezi; igy emelkednek a városok a 14—15. század alatt, virágzásuk tetőpontjára s jutnak politikai szerephez is, Zsigmond óta, királyi pártfogással. Nyolc város­nak volt követküldési joga. (L. Beksics G. „Ademokr. Magyarországon" 1881. Bpest.) Ámde a királyi pártfogásból, idők folytán, szolgaság fakadt; a vá­rosok a királynak adóztak ; hatóságaik a kamarának számoltak ; a követeket nem a polgárság választotta, hanem a hatóság szemelte ki; más szóval a vá­rosi követek a király emberei voltak az alsótáblán és csak egy hajszálon műit akárhányszor, hogy a királyi em­berek nem majorizálták az alsótáblát, vagyis hogy a törvényekből nem lettek királyi rendeletek, pátensek, ordonnan­ceok, mint a korlátlan francia király­ságban, vagy az abszolút német-római császárságban. Az alsó tábla elnöke u. is, meg a jegyzői, kinevezett királyi emberek voltak, a királyi tábla elnöke t. i. (a personalis) és birái. Ök állapították meg a tárgysorozatot, szövegezték a törvé­nyeket, királyi emberek voltak még a káptalanok küldöttei és a távollevő mág­nások, kik magukat az alsótáblán he­lyettesekkel képviseltették (ilyen követ volt pl. Kossuth Lajos az 1852—36. reformországgyülésen). 1840-ig még a tárgysorozatot sem volt szabad nyil­vánosságra hozni, nemhogy a határo zatot, vagy épen a tárgyalást. A káptalan tagjait, a kanonokokat t. i. a király nevezi ki. A mágnások valamennyien született törvényhozói jo­got gyakoroltak a felső táblán; ezen­kívül, mint megyei birtokosok, befolytak a megyei gyűléseken, a követi utasí­tások szerkesztésébe, tehát az alsótábla határozataira s harmadszor, ha távol voltak, helyetteseket küldtek az alsó táblára. Szoroiigattatásukban a vármegyei követek, ha a király emberei nélkül akartak tanácskozni, kerületi táblákon ér tekeztek s igy beszélték meg követendő eljárásukat; a négy kerület (Tiszán­innen, Tiszántúl, Dunáninnen, Dunán­tul — mert Erdélynek külön törvény­hozása volt az unióig) két táblán ta nácskozott felváltva viselvén az elnöki és jegyzői teendőket ; 52 vármegyéből két-két követ, 104 szavazata volt a me­gyéknek ; ezek képviselték a nemzet törvényhozó akaratát, a többi egy sem; nem adhattak tehát a 40 es ország­gyűléseken 48 városnak követküldési jogot, mert az 96 szavazat s a király embereinek túlsúlyát, abszolutizmust je­lentett volna. A demokratiát pedig, 60 év előtt a %megyei követek csinálták meg, saját érdekük ellenére, nem egészen 6 hét alatt (Kossuth 1848. március 3 i beszédétől a törvények szentesítéséig, április 11 ig, 39 nap telt el.) Ez az alkotmány nálunk a demo­kratia vázlata, melyet 60 év óta elmu­lasztottunk élő tartalommal megtölteni. Ma már nem fallal kerített város ad az embereknek biztonságot, hanem város, értelmiség, munka, haladás jár a nyomán mindenütt annak, ha sok ember van szük területhez kötve ; emberek száma, tehetsége, munkája által lehetséges | csak mindennemű haladás. A mire ez alkalommal csak egy közel eső példára hivatkozom. Tatának 20 év előtt nem egészen 7000 lakosa volt s ma a mióta megnyílt a szénbánya, 20.000 körül levőnek mondják. Érdemes ott megnézni a kulturális intézménye­ket, milyen amerikai méretekben fej­lődnek. Sarudy György. Elbucsuztattuk az ó évet és sok re­ménnyel köszöntjük az uj-évet. Ez alkalom­mal — mint a közérdek képviselői — bizo­nyos aktualitást vélünk látni abban, ha a sajtó a városi közélet fórumán szereplő fér­fiaknak a városi ügyek iránt tanúsított ér­deklődéséről megemlékezik. Illustrálva ezzel, Két mechanikust látok, akik egy testet visz­nek, a jól ismert ruházatban. Csak a test törzse látszik, a fej hiányzik ! Azt hittem, hogy összesem az izgalomtól, mikor az összeroncsolt test mellett a hűtelen propeller által széttépett bőrsisakot és a szétzúzott koponyát is megpillantottam. Ehhez képest a másik holttest szinte megnyugtató érzést .keltett azzal a vigasz­talással, hogy nem roncsolta szét a gép és halálában is épségben maradt. Őrült vagyok, vagy látományok gyö­törnek ? A két asszony mintegy bénultan még most is mellettem áll! Milyen csodá­latos; titokzatos .erő tartja.; őket ebben a mozdulatlan egyenes állásban ? Azt vártam, hogy átkarolják egymást és közösen elsirat­ják özvegységüket! De nemi Az egyik test még lélegzik ! Látom karja mozgááát JMera halt meg, vagy még nem végzett egészen. Mintha susogna, mintha-figyelnék halk sza­vait, kétségtelenül lát is,még. Barátja szét­roncsolt testére takarót dobnak... A másik fölemelkedik, jár, alig sebesült' meg! Már gyakran láttam ezen a téren léghajók lezu­hanását: A léghajós mindigvsértetlenül került elő a romokból De ma mintha újjászületett volna. A halálából feltámadt ember utat tör magának, a tömegén át, 'keresi a feleségét, hogy karjaiban elsírhassa' könnyeit. A két nő még mindig ugyanazon a helyen áll megdermedve: Egy arcizmuk se rándul meg. Görcsösen egymásba fűzve tartják kezeiket, mintha egyenlő szerencsétlenség sújtotta volna őket. A férfiak egyike él, de melyik ? És Müllerné, mintha kisérte volna gyors gondolatmenetemet, halkun, egészen susogta: — Melyik ? Azután szinte kihívóan, fenyegetően, összeszorított fogai közül, hangosan rám rivalt : — Menjen azonnal és hivja ide ! Egy autó robog felénk, mindjárt meg­tudjuk a nevet! Vájjon megtudjuk e? A jó barátok kiszállnak a kocsiból és el akarják egymástól választani az asszo nyokat, akiknek torkából rekedt hangon, egyidejűleg kitör a kétségbeesett kérdés: — Melyik ? Még mindig kéznél fogva tartják egy­mást, mintha még egybe akarnának forrni néhány pillanatra a bánatban és reményben ! Féllázadnak a valóság ellen ! A jó barátok igyekeznek csillapitgatni, magyarázgatni, fel­tételezik, hogy a nagy távolságban nem lát­lak meg a valódi halottat! Nem —r nem — minek ez a sok ke­rülgetés ? Mindent láttak, tudják, hogy közülük az egyik özvegy lett, de melyik? A. jó barátok hallgatnak. A kocsiba akarják őket emelni, de a nők ellenkeznek, mindent tudni akarnak kímélet nélkül. Mondtam már, hogy mindez rövid né­hány perc alatt játszódott le és mégis ugy éreztem, mintha rám nézve egy egész örökké­valóság lett volna. Ekkor hirtelen váratlan esemény tör­tént. A megmentett léghajós a tér túlsó vé gén kibontakozik az embertömegből, autóba lép és felénk robog. Levette fejéről a bőr álarcot és egyenesen, nyílegyenest n felénk tart, nem kerülve az útjában levő vi/tócsákat és járatlan utakat. A nők lázasan lihegve figyelnek, de nem ismerik fel. Mikor a férfi az autóból kiszáll, mindkét nő ugyanazt a mozdulatot teszi. Talán mind a kettő felismerte benne a férjét'? A férfi megérti bizonytalanságukat és ingadozó léptekkel közeledik feléjük. —­Majd megáll, hogy álarczát eltávolítsa. Fe­lejthetetlen, tragikus pillanat!... Egy szij ellentáll és kezei reszketnek. A némaság fojtó. A két nő hangtalanul áll. Gyűlölséges tekintettel mérik végig egymást. Mindegyikük felelős a másik fájdalmáért. Nyílt szemmel néztem végig a drámát, amelynek minden mozzanatát élénken em­lékezetembe véstem. A férfi ledobja magáról fövegét, most szabadon látható halálsápadt arca. Brégáné örömben úszva átöleli, ma­gához szorítja férjét és keservesen zokog nagy boldogságában. És gyöngéden megfogtam Müllerné kar­ját és el akartam vezetni a szomorú helyről. Elájul e, vagy megőrül fájdalmában? Eltaszít magától Félelmetes láng lobog szemeiben. Mintha életének legboldogabb pillanatát élné át, kiszakítja magát kezeimből, az ölelkező párra rohan, dühösen szétválasztja egymás­tól és r önfeledten Bréga nyakába borul. És látnom kellett, hogy a férfi karjaiba szorítja a remegő nőt és mindnyájunk előtt forró csókjaival halmozza el. Brégáné egy pillanatig némán, der­medten állt, azután magához térve, szólásra nyíltak reszkető ajkai. De Müllerné megelőzte vetélytársát és az egész embertömegnek ós a véráztatott föld feleit lebegő halálnak diadalmasan, vad lelkesültséggel kiáltotta oda : — Szeretem ! Szeretem ! Szeretem I

Next

/
Thumbnails
Contents