Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-01-07 / 1. szám

badon elmondhatom nézeteimet anélkül, hogy a gyakorlati politika mezején kalózkodjam. Mert nekem is vannak álmaim az emberek egyenlőségéről, ábrándjaim a polgári szabadságról, meggyőződésem is arról, hogy a demokratia, demokratikus előrehaladás nálunk országosan, a társadalmi szervezetünk mai gazdasági alapján

f az utópiák országába tartozik. A városokat nem amiatt illeti meg a demekratia zászlótartóinak kitüntető jelzője, a mi a múltban őket virágzásra emelte, hanem csak amiatt, mert bennük sok ember él együtt. Városaink jelentőségüket a múltban annak köszönték, hogy —fallal voltak bekerítve, vagy, mint Pápa, vizzel körülfoglalva, lehetetlenné tették ellenséges haderőnek behatolását; a városon, belül biztonságban voltak a polgárok. Ezt a biztonságot nem nyújthatták a hegyen fekvő várak, vagy csak korlátolt számú embereknek ; ez volt a tatárjárás tanulsága a 13. században, a honvédelemre nézve. Királyaink tehát civitást, polgári kiváltságot adományoznak mindannak a községnek, mely magát kőfallal Övezi; igy emelkednek a városok a 14—15. század alatt, virágzásuk tetőpontjára s jutnak politikai szerephez is, Zsigmond óta, királyi pártfogással. Nyolc városnak volt követküldési joga. (L. Beksics G. „Ademokr. Magyarországon" 1881. Bpest.) Ámde a királyi pártfogásból, idők folytán, szolgaság fakadt; a városok a királynak adóztak ; hatóságaik a kamarának számoltak ; a követeket nem a polgárság választotta, hanem a hatóság szemelte ki; más szóval a városi követek a király emberei voltak az alsótáblán és csak egy hajszálon műit akárhányszor, hogy a királyi emberek nem majorizálták az alsótáblát, vagyis hogy a törvényekből nem lettek királyi rendeletek, pátensek, ordonnanceok, mint a korlátlan francia királyságban, vagy az abszolút német-római császárságban. Az alsó tábla elnöke u. is, meg a jegyzői, kinevezett királyi emberek voltak, a királyi tábla elnöke t. i. (a personalis) és birái. Ök állapították meg a tárgysorozatot, szövegezték a törvényeket, királyi emberek voltak még a káptalanok küldöttei és a távollevő mágnások, kik magukat az alsótáblán helyettesekkel képviseltették (ilyen követ volt pl. Kossuth Lajos az 1852—36. reformországgyülésen). 1840-ig még a tárgysorozatot sem volt szabad nyilvánosságra hozni, nemhogy a határo zatot, vagy épen a tárgyalást. A káptalan tagjait, a kanonokokat t. i. a király nevezi ki. A mágnások valamennyien született törvényhozói jogot gyakoroltak a felső táblán; ezenkívül, mint megyei birtokosok, befolytak a megyei gyűléseken, a követi utasítások szerkesztésébe, tehát az alsótábla határozataira s harmadszor, ha távol voltak, helyetteseket küldtek az alsó táblára. Szoroiigattatásukban a vármegyei követek, ha a király emberei nélkül akartak tanácskozni, kerületi táblákon ér tekeztek s igy beszélték meg követendő eljárásukat; a négy kerület (Tiszáninnen, Tiszántúl, Dunáninnen, Dunántul — mert Erdélynek külön törvényhozása volt az unióig) két táblán ta nácskozott felváltva viselvén az elnöki és jegyzői teendőket ; 52 vármegyéből két-két követ, 104 szavazata volt a megyéknek ; ezek képviselték a nemzet törvényhozó akaratát, a többi egy sem; nem adhattak tehát a 40 es országgyűléseken 48 városnak követküldési jogot, mert az 96 szavazat s a király embereinek túlsúlyát, abszolutizmust jelentett volna. A demokratiát pedig, 60 év előtt a %megyei követek csinálták meg, saját érdekük ellenére, nem egészen 6 hét alatt (Kossuth 1848. március 3 i beszédétől a törvények szentesítéséig, április 11 ig, 39 nap telt el.) Ez az alkotmány nálunk a demokratia vázlata, melyet 60 év óta elmulasztottunk élő tartalommal megtölteni. Ma már nem fallal kerített város ad az embereknek biztonságot, hanem város, értelmiség, munka, haladás jár a nyomán mindenütt annak, ha sok ember van szük területhez kötve ; emberek száma, tehetsége, munkája által lehetséges | csak mindennemű haladás. A mire ez alkalommal csak egy közel eső példára hivatkozom. Tatának 20 év előtt nem egészen 7000 lakosa volt s ma a mióta megnyílt a szénbánya, 20.000 körül levőnek mondják. Érdemes ott megnézni a kulturális intézményeket, milyen amerikai méretekben fejlődnek. Sarudy György. Elbucsuztattuk az ó évet és sok reménnyel köszöntjük az uj-évet. Ez alkalommal — mint a közérdek képviselői — bizonyos aktualitást vélünk látni abban, ha a sajtó a városi közélet fórumán szereplő férfiaknak a városi ügyek iránt tanúsított érdeklődéséről megemlékezik. Illustrálva ezzel, Két mechanikust látok, akik egy testet visznek, a jól ismert ruházatban. Csak a test törzse látszik, a fej hiányzik ! Azt hittem, hogy összesem az izgalomtól, mikor az összeroncsolt test mellett a hűtelen propeller által széttépett bőrsisakot és a szétzúzott koponyát is megpillantottam. Ehhez képest a másik holttest szinte megnyugtató érzést .keltett azzal a vigasztalással, hogy nem roncsolta szét a gép és halálában is épségben maradt. Őrült vagyok, vagy látományok gyötörnek ? A két asszony mintegy bénultan még most is mellettem áll! Milyen csodálatos; titokzatos .erő tartja.; őket ebben a mozdulatlan egyenes állásban ? Azt vártam, hogy átkarolják egymást és közösen elsiratják özvegységüket! De nemi Az egyik test még lélegzik ! Látom karja mozgááát JMera halt meg, vagy még nem végzett egészen. Mintha susogna, mintha-figyelnék halk szavait, kétségtelenül lát is,még. Barátja szétroncsolt testére takarót dobnak... A másik fölemelkedik, jár, alig sebesült' meg! Már gyakran láttam ezen a téren léghajók lezuhanását: A léghajós mindigvsértetlenül került elő a romokból De ma mintha újjászületett volna. A halálából feltámadt ember utat tör magának, a tömegén át, 'keresi a feleségét, hogy karjaiban elsírhassa' könnyeit. A két nő még mindig ugyanazon a helyen áll megdermedve: Egy arcizmuk se rándul meg. Görcsösen egymásba fűzve tartják kezeiket, mintha egyenlő szerencsétlenség sújtotta volna őket. A férfiak egyike él, de melyik ? És Müllerné, mintha kisérte volna gyors gondolatmenetemet, halkun, egészen susogta: — Melyik ? Azután szinte kihívóan, fenyegetően, összeszorított fogai közül, hangosan rám rivalt : — Menjen azonnal és hivja ide ! Egy autó robog felénk, mindjárt megtudjuk a nevet! Vájjon megtudjuk e? A jó barátok kiszállnak a kocsiból és el akarják egymástól választani az asszo nyokat, akiknek torkából rekedt hangon, egyidejűleg kitör a kétségbeesett kérdés: — Melyik ? Még mindig kéznél fogva tartják egymást, mintha még egybe akarnának forrni néhány pillanatra a bánatban és reményben ! Féllázadnak a valóság ellen ! A jó barátok igyekeznek csillapitgatni, magyarázgatni, feltételezik, hogy a nagy távolságban nem látlak meg a valódi halottat! Nem —r nem — minek ez a sok kerülgetés ? Mindent láttak, tudják, hogy közülük az egyik özvegy lett, de melyik? A. jó barátok hallgatnak. A kocsiba akarják őket emelni, de a nők ellenkeznek, mindent tudni akarnak kímélet nélkül. Mondtam már, hogy mindez rövid néhány perc alatt játszódott le és mégis ugy éreztem, mintha rám nézve egy egész örökkévalóság lett volna. Ekkor hirtelen váratlan esemény történt. A megmentett léghajós a tér túlsó vé gén kibontakozik az embertömegből, autóba lép és felénk robog. Levette fejéről a bőr álarcot és egyenesen, nyílegyenest n felénk tart, nem kerülve az útjában levő vi/tócsákat és járatlan utakat. A nők lázasan lihegve figyelnek, de nem ismerik fel. Mikor a férfi az autóból kiszáll, mindkét nő ugyanazt a mozdulatot teszi. Talán mind a kettő felismerte benne a férjét'? A férfi megérti bizonytalanságukat és ingadozó léptekkel közeledik feléjük. —Majd megáll, hogy álarczát eltávolítsa. Felejthetetlen, tragikus pillanat!... Egy szij ellentáll és kezei reszketnek. A némaság fojtó. A két nő hangtalanul áll. Gyűlölséges tekintettel mérik végig egymást. Mindegyikük felelős a másik fájdalmáért. Nyílt szemmel néztem végig a drámát, amelynek minden mozzanatát élénken emlékezetembe véstem. A férfi ledobja magáról fövegét, most szabadon látható halálsápadt arca. Brégáné örömben úszva átöleli, magához szorítja férjét és keservesen zokog nagy boldogságában. És gyöngéden megfogtam Müllerné karját és el akartam vezetni a szomorú helyről. Elájul e, vagy megőrül fájdalmában? Eltaszít magától Félelmetes láng lobog szemeiben. Mintha életének legboldogabb pillanatát élné át, kiszakítja magát kezeimből, az ölelkező párra rohan, dühösen szétválasztja egymástól és

r önfeledten Bréga nyakába borul. És látnom kellett, hogy a férfi karjaiba szorítja a remegő nőt és mindnyájunk előtt forró csókjaival halmozza el. Brégáné egy pillanatig némán, dermedten állt, azután magához térve, szólásra nyíltak reszkető ajkai. De Müllerné megelőzte vetélytársát és az egész embertömegnek ós a véráztatott föld feleit lebegő halálnak diadalmasan, vad lelkesültséggel kiáltotta oda : — Szeretem ! Szeretem ! Szeretem I