Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-07-01 / 26. szám

vannak, melyekben a zene művelése is a tantervhez tartozik. Városunkban a magánúton való zeneoktatásnak is számos liive és képviselője van. A tanintézetekben azonban csak az annak kebelébe tartozók részesül hetnek zeneoktatásban. A magánúton való zenetanulás tán költséges és egyéb okokból is sokszor nem min denki által elérhető. Feltétlenül szükséges tehát, hogy egy olyan kaliberű város mint Pápa város, rendelkezzék egy olyan zenetanintézettel, melyben mindenki könnyűszerrel elérhetné muzsikális vágyait és nyerhetne hajlamaihoz, tehetségéhez és képességéhez képest elméleti és gyakorlati elemi és magasabb kiképzést. Nekünk van egy ilyen zeneisko Iánk, melynek életképességéről meggyőződtünk a legutóbbi vizsgálati hangversenyen, jobban moudva meg győződtünk már nemcsak a vizsgálat parádés alkalmával, hanem egyes próbák műhelyszertí lefolyásakor, lát tuk azt a hajszálhasogatásig pedáns szigorúságot, mellyel a tanári kar a növendékek játékának precizirozását, minden irányban való kiművelését, fejlesztését és tökéletesítését célozza és ennek folyamányakép meggyőződ tünk arról a nagyfokú fegyelmezettségről, mely a növendékek -— bár mely szakhoz tartozzanak is azok -— játékában és előadásában még a leggyengébbekében is megnyilvánul. Azt mondtuk fentebb, hogy azért is szükséges valamely városban a zeneiskola, hogy a zenetudomány el sajátifcása mindenki által hozzáférhető legyen. Hány szegény szülő van, ki nek gyermekében zenetalentum rejlik, azonban nincs módjában azt a tehetséget növelni, fejleszteni. Ámde, ha a lakóhelyén zeneiskola vau, melyben esetleg díj- és költségmentesen nyerhet a tehetséges gyermek zenés kiképeztetést, igen sok intellektuális erőt menthetünk meg az elkallódástól. Ahhoz azonban, hogy a zene iskola ilyen teherpróbára képes legyen, a hatóság részéről anyagi támogatásra, a nagyközönség részéről a legmelegebb érdeklődésre szorul, mert minaddig, mig egy ilyen kultur intézmény a saját erejére van utalva, mig a fennállhatását, fenntarthatását minden pillanatban kétségessé tevő anyagi gondokkal kell küzdenie, csak a saját megélhetésére lehet törekednie és nem gondolhat a hatóság tá mogatása és a közönség érdeklődése hiányában arra, hogy vagyonilag tehetetlen, de szellemileg tehetséges egyéneket díj- és költségmentesen neveljen a zenei életnek és ilyeneknek a zenei tudás utján való megélhetés alapfeltételeinek megszerzésére módot és alkalmat nyújtsanak.• Pedig hát a zenei tudás a kenyéradó pályák között is nagy számot teszen már manapság. Elismerés és dicséret illeti meg azokat az egyéneket, akik nagyfokú más elfoglaltságuk mellett, önszántuk ból, saját erejükre utalva, tartanak fenn városunkban nyilvános zeneiskolát és ebben oly fényes eredményt és nagy sikert tudnak elérni növendékeikkel, amilyen az utóbbi vizsgá lati hangverseny volt. Csak előre a megkezdett uton ! Higyjék, hogy még tudatára ébredünk egy városi zeneiskola voltának. Ne csüggedjenek a vezetők ! . . . Még jönni fog, mert jönni kell ... A mi részünkről itt az — elismerés, a jövendő dolga leszen a — felismerés. — 1912. junius 23. — A Pápai Önkéntes Tűzoltótestület mult vasárnap tartotta 41 évi rendes közgyűlését a városháza nagytermében. Dr. Csoknyay János elnök üdvözölvén a szép számban megjelenteket, az ülést megnyitja, megválasztatja a jkv. hitelesítőket s felhívja Viz Ferenc parancsnokot az évi jelentés megtételére, ki a következő jelentést terjesztette elő: Tekintetes közgyűlés! Mint minden évben, ugy az elmúltról is panasszal kell kezdenünk beszámolónkat. E panaszunk sajnos, éppen azokról szól, kiknek önzetlen munkájukért e helyen kellene köszönetet mondanunk. Működő tagjaink nagyrésze — tisztelet a kivételnek — nemtörődömség vagy egyébb okok miatt nem veszik komolyan a tartani szokott gyakorlatokat és iskolázásokat, melynek illusztrálásakép megemlíthetjük, hogy volt gyakorlat, melyen a 72 önkéntes tűzoltóból csak 20, iskola pedig, melyen csak 5 jelent meg. Elismerjük, hogy működő tagjaink nagyrósze í a mindennapi megélhetésért napról-napra küzdve, önfenntartásának veszélye nélkül nem teljesíthetné a becsületszóval megerősített fogadalmat akkor- ha a gyakorlat vagy iskolázás oly időben tartatnék, a mikor az bérveszteséggel járna, de azt figyelembe vettük akkor, a mikor a parancsnokság a gyakorlatok idejét vasárnap reggelre, az iskolázásokét szombaton este 7—8 óra közé tűzte ki, mikor is minden működő tag munkáját azon napra már befejezte. Bár gyakorlatokon és iskolázásokon sokan nem jelentek meg, a riadó hangjára azonban dicséretes számban ott voltak a vész helyén s kivették részüket az általános munkából. És éppen itt kell rámutatnunk arra, hogy a kiképzés hiánya a vész helyén tűnik ki legjobban, mikor a nem gyakorolt tűzoltó nem ismerve taktikát, nem hallgatva utasi— És komolyan szereti ? — 0, az ő szelleme, szilfid termete, elbűvölő "egyénisége kisér álmaimban és erősít meg az élet nehéz küzdelmeiben. Hozzá imádkozom, ha szenvedek. Mért rengeteget szenvedek. Erről részletesebben még önnek, testvéries bizodalmam osztályosának sem nyilatkozhatora, de igy van. Akkor egy szeles mozdulatommal csakugyan kiégettem a ruhámat. Ez a tény megdöbbenéssel járt s (alán a megdöbbenés ugratta ki belőlem a további szavakat. — Én csak egyet tanácsolhatok, ha már megtisztelt a bizalmával. Vallja be az illető egyénnek az érzelmeit. Ismerem jól a világot, sok regényt olvastam és erős meggyőződésem, hogy a nagy szerelmek nem maradhatnak viszonzás nélkül. — Azt hiszi ? — Igen, hiszem. Férfi sorsa a nő s a bölcs természet ugy rendezkedett be, hogy a gyönge asszony legyen mint repkény az erős tölgy támasza és talpköve. Maga kezdett lelkendezni. — Tehát, ha jól értettem, igen tisztelt Erzsike kisasszony, azt a tanácsot méltóztatik adni, hogy szakítsak a bátortalansággal, jelentsem ki, hogy rendelkezzék az életemmel. Az asszonyka elhallgatott . . . Olyan gyorsan szakadt meg ajkán a szó, amekkora lendülettel belelovalta magát a beszédbe. A haja kibomlott s mint aranykéve verdeste az izgalmasan gömbölyű vállát, lekívánkozott a lányos karjaira, kerülgette a derekát. Az arcza pedig biborbiros lett, ajka kic3in>ég legörbült, mintha közel állana az elpityeredéshez. Az ura akkor már ott állt mellette ós átfogta a vállát. — Majd én mondom tovább. Jó ? Erzsike asszony támasztékot keresett előbb a fejének — nem kellett érte egy lépést sem tennie — s bólintott: — Jó. Hát ugy volt az, kis aranyom, hogy azt kérdeztem : szakítsak a bátortalanságommal ? Mondjam neki az illető egyénnek, hogy imádom ? —• Mondja, mondja ! — biztatott maga s dehogy is mert volna a szemembe nézni. Egyre a ruhával babrált, a kiégetett részt tapogatta, tágította, — jaj, mi volt ez a kis pörkölés ahhoz a lánghoz képest, ami a szivemet fenyegette ! A jó Isten ne büntessen meg érte, de azt hiszem sokszor, | hogy sohasem leszek olyan boldog, amilyen akkor vollam. Egyre közelebb merészkedtem. Senki sem volt az egész házban, ide egyéb ként sem lehetett ellátni, már bekönyököltem az ablakon s a világ legnagyobb bátorságával megcsókoltam a kezét. A jeget megtörtem ezzel, mert abban a pillanatban született meg az összekötte tésünk. — Bandi, — mondta maga — a kezeraet nem hagyom megcsókolni. Hanem azért nem húzta vissza. Mert ha akkor visszahúzza, talán világgá megyek. — Bandi, ne csókolja a kezemet! — figyelmeztetett maga újból. Akkor benne voltam már a kérdésekben. — Mondja, drága mindenség, aranyhajú Böske, ha bevallom a szerelmemét, szeretni fog ö is ? Aranyhajú Böske a keblemre borult — épp ugy, mint most — s azt mondta: — Nagyon fogja szeretni. Mindig is szerette ..." ... Az ember elhallgatott, fölösleges is lett volna most beszélni, mikor átélték az első csók bűbájos emlékét. Erzsike asszony csodálatos módon megfeledkezett arról a rejtelmes idegenről, aki esetleg a sűrűből figyelheti őket; nem törődött a erdő dalos madaraival, pedig tele volt velük minden ág, előbújtak a lombok mögül és kíváncsian fordítgatták oldalt a | fejecskéjüket, (épp ugy, a hogy ő tekintett most az ura szemébe) — csak a szemét hunyta le később és az ajkát nyújtotta újra oda a párjának. — Nem lehet azt soha elfelejteni! — sóhajtott a férj. Az asszony halálos komolysággal bólintott rá: — Soha. Csönd. — Nagyon szeretnék azért valamit megtudni, — mondta aztán Erzsike. — Bevallhatja, hiszen a feleség előtt nincs titok. Miért emlegette aznap annyira a halált, a sorsot, az Isten verését? Szörnyen le volt verve, máig sem tudtam elfelejteni. — Hogy le voltam verve ? — mosolygott az ember. — Felejthetetlenül. Hogy igazat mondjak, nagyzoltam, mikor az Isten kezét emlegettem . . . Mert nem az sújtott, hanem az apám. Aznap buktam meg szeptemberig a mennyiségtanból.