Pápai Közlöny – XXII. évfolyam – 1912.

1912-06-16 / 24. szám

XX.U. ó-^fol^axcL. JPébjpeb, j-u_XL±-OLS 16. 2-4. szárm. PÁPA uum Közérdekű független hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szára ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYE HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. A városi polpársáp erősítése. A városok évkönyvéből örömmel látjuk, hogy a városok mennyi üdvös, szép és hasznos intézményt valósítottak meg, amellyel iparkodtak kiemelkedni azokból az állapotokból, melyekbe őket a mult közönye taszitolla. De örömünk csak fokozódik, midőn észleljük, hogy a városfejlesztési kedv a közelmúlt alkotásai dacára nem csak meg nem csappant, hanem még hatványozottabb mértékben tör elö s iparkodnak a még hiányzó intézményeket tető alá juttatni, noha már a muilak alkotásai is sok város lakosságát oly pótadó viselésére kényszeritik, amelyet csak ugy képesek hordozni, ha mindent elkövetünk anyagi helyzetük erösbitésére. Kétségtelen lény az, hogy a közintézmények létesitése közvetve a polgárok vagyonodására kedvező hatással van, mert a város forgalmát emelik a forgalom élénksége pedig mindenütt érezteti áldásos hatását. Azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy csak annyi terhet szabad a lakosság vállaira rakni, amennyit a közintézmények által elért jövedelem folytán a lakosság meg is bir. Sok helyütt azonban a polgárság teherviselési képessége figyelembe nem jön, mert a város intézöségében olyanok vannak, akik a nép zömével, a polgársággal, az iparosokkal nem igen töröd nek. Egyedül csak arra törekszenek, hogy az élet versenyében, a másik várost minden téren megelőzzék. Már 1 pedig a hiúság sok esetben megboszulta magát s megállította a városokat alkotásaikban, különösen akkorra, mikor arra leginkább lett volna szükség. Azért nem szabad szem elöl téveszteni soha alkotásaink terén a polgárság erejének mérlegelését. Inkább lassú léptekkel haladjunk, de biztosan, mert ugy a kitűzött célt elérjük, mig egyébként délibábot kergetünk. Ott azokban a városokban, ahol a polgárság áldozatkészsége és ereje többet már nem bir el, ott minden erőt a polgárság gyarapítására életerejének emelésére kell fordítani. Sajnosan tapasztaljuk, hogy iparunk, kereskedelmünk pang, mert kellő és olcsó töke nem áll rendelkezésünkre, sőt ti állana is, akkor se fektetné bele a maj. ar ember pénzét gyárvállalátokba, noha tudjuk, hogy mennyi millió értékű cikket importálunk be külföldről. Az ipar támogatását s annak hasznos voltát városaink be is látták, mert egész hajsza fejlődik ki a városok között 1—1 külföldi gyárért. De emellett megfeledkeznek a hazai, különösen a kisipar támogatásáról. Kis iparosainkkal szemben ezt szűkkeblű politikának tartom, mert első sorban minden erőnket arra kellene fordítani, hogy a meglevő kisiparainkból megfelelő támogatás mellett gyáriipart fejlesszünk, ne támogassunk külföldi, idegen elemeket, amelyekről igen jól tudjuk, hogy a jövedelmüket nem nálunk költik el és ruházzák be, hanem tőlünk távol idegenbe ; munkásainkból csak az élet erőt préselik ki, hogy azt minél jobban kamatoztathassák a maguk javára. Ezen gyáripar politika azt eredmm I AKCZA. Éppen jókor. Kitty Lavenelnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Lelátott a pincébe s ott egy gyertya fénye mellett valaki — egy férfi — a revolverét töltötte meg. Az arca elszánt és halálsápadt volt. Kétségtelen: öngyilkos akart lenni. A leány hirtelen elhatározással a pince ablakához hajolt és kezét összekulcsolva, könyörögve nyújtotta feléje: — Ne tegye, az én kedvemért ne tegye! Maga se ludtn, miért kérte igy; önkéntelenül jöttek ajkára e szavak. A férfi felnézett. Ki az, aki igy könyörög hozzá ? Kinek érdeke az, hogy ő éljen ? — Adja ide a fegyvert! — könyörgött tovább a leány s a férfi ellentállás nélkül nyújtotta neki a pincze ablak rácsán át a revolvert, miután lezárta a ravaszt. Sötétedett, így nem látta Kitty arcát, de most már ő könyörgött: — Várjon meg, az Istenre kérem! Meg akarom köszönni, hogy nem hagyott elpusztulni; a szemébe akarok nézni annak, aki arra érdemesítette az életemet, hogy megmentse. Odaért a leányhoz, letérdepelt melléje a földre és megmentő angyalának nevezte. Megfogta hálásan, gyöngéden a kezét s Kitty azt mondta neki: — ígérje meg, hogy soha többé nem teszi ! Ígérje meg 1 — ígérem, — szólt meghatva a férfi. — De hát miért is akarta ? . . . — Richárd Carnac vagyok. Ez megmagyaráz mindent. — Igen, — felelt szomorúan Kitty — olvastam. De önt fölmentették ! — Vagyis, hogy kegyesek voltak fölmenteni olyan bün vétke alól, amit soha el se követtem. Tudtam, hogy ez meglesz, de keserű elégtétel ez annyi évnek súlyos börtöne után. És elhatároztam, hogy ha kiszabadulok, ebben a házban, ahol születtem és ahol boldog voltam, vetek véget az életemnek. Ez az ón életem története. Es ki ön ? Hogyan tévedt erre az elhagyatott helyre? — Én Kitty Lavenel vagyok, Lavenel orvos huga. Teljesen árva, aki kegyelem kenyeret eszik. Esténkint erre járok a szomorúságommal. Nagybátyám is szegény ember és én csak növelem gondjait. Hiszen, ha legalább valamit keresni tudnék ! — Szegény gyermek, — mondta meghatva a férfi. — Én magának köszönök most már mindent s talán lesz módomban viszonozni ezt a tettét. A toronyóra hatot ütött, Kitty meg rezzent és talpra ugrott. — Mennem kell! — Akarja, hogy még találkozzunk ? Sötét volt, Richárd nem láthatta, hogy e kérdésre hogyan színesedik ki Kitty arca. — Nem is kérdezi, hogy most hová megyek?,— folytatta a férfi. — Én azt hittem, itt marad és sokat láthatom ! A FŐVÁROSHOZ SZOKOTT KÉNYESEBB IGÉNYŰ URAK ÍZLÉSÉNEK IS MEGFELELŐ RUHÁZATOT a UlPI, csakis Fő-utca 19 sz. alatt (közvetlen a megyeháza mellett) Amerikából mostanában ide letelepedett papi-, uri- és egyeiiruha-szabókusil lehet megrendelni. C\Ji\oUrVe\e\\ex\ síabásjoma és V\&o\go7,ás \ atugoV ós sVó^ovsxa^x Ve\méV\>ex\ \