Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.
1911-03-05 / 10. szám
ségesnek tűnik fel sokszor, mikor azok az utazók, akik elölte való napon dolgukat nálunk el nem végezték, másnap a reggeli vonatokkal ismét Pápára érkeznek. Méltóztassék elhinni, hogy a Griffnek nincs egyetlen egy vendége sem aki egyszer-másszor már ki ne fakadt volna a rozoga épületnek silány és minden tekintetben kifogásolható helyiségei miatt. Szeles időben az étterem diszesnek éppen nem mondható, két ablakára a vendéglős nagy pokrócokat kénytelen teriteni, mert különben az étteremben való tartózkodás lehetetlen lenne, sokan azt is beszélik, hogy a hó a szobákba hatol és a vendégek a vendéglőst szidják érte, pedig az ugyan nem oka ezeknek az állapotoknak. Szóval a Griff-szálloda nálunk minden tekintetben kritikán aluli. Méltóságos Uram ! Szó volt arról is, hogy ilyen körülmények között nem volna-e indokolt egy szép modern vendéglőnek más helyen való megépitése. A helyi viszonyokkal • ismerős egyének, köztük magam is lebeszéltem a vállalkozni akarókat tervükről és figyelmeztettem őket, hogy bármily jó üzleteket nyerhetnének is az első években, vendéglőjük értéke azonnal alább szállna mihelyt a Griffet megépítenék, mert ez a hely vendéglőnek legalkalmasabb az egész város területén. Az előadottakból láthatja Méltóságod, hogy Pápa városának egy modern a mostaninál jóval nagyobb vendéglőre volna szükségünk, amely vendéglő nétejjel van dagasztva ! Ott van a megölt lud is, mert ludat ölt, minthogy egy tyukocska kevés egy bakagyereknek. Az oldalszalonnából is iekanyarit egy jókorát és elviszi neki, hadd legyen egy kis jó falaíja a szegény gyereknek, s azonkívül még fodorméntás, narancshéjas pálinka is kerül a tarisznyába, hadd iszogassa a hideg, téli reggeleken, mert ez erőt ád a hadviselés hez és még visz neki néhány forintocskát is, egy kis dohányra, egy kis borocskára, hadd mondhassa el egykor, mikor ő már nem lesz az élők seregében, hadd mond hassa el : áldja meg a jóságos Isten sze gény, édesanyámnak még a halóporát is, hog> megemlékezett rólam, — amikor én harminckettes baka voltam idegön városban. A kemence tüze lehamvadt egészen. Megkelt a kalácstészta is, s özvegy Kelemen Andrásné meggyújtotta a kicsi lámpát s munkához látott, Kiszaggatta a tésztát, cifra formákba tette s jóizü mandulával telehintvén, a kemencébe rakta, a ludat pedig a sütőbe tolta, aztán hozzákezdett a pálinka-vegyítéshez. Vegyiígette, megcuk rozta, összerázta, megkóstolta s jámbor, ráncos arcára szeretetteljes mosolygás telepedett, m^rt a pálinka igen jó volt, olyan jó, hogy ha Ilire megy a kaszárnyában, még a kapitány ur is odasompolyog a Jóska gyerekhez s azt fogja mondani; adjál egy kupicával, pajtás, mert ugy hallom, hogy hetedhétországon sem lehet ilyen itókát kapni. Hosszan, álmosan hangzott föl az ab lak alatt a bakter hangja: tizet ütött már az óra. A kalácsok megsültek, a ludból egy eleven rózsa lett s özvegy Kelemen Andrásné mindent eltüntetett a nagy, átalvetős tarisznyában, hogy amikor megemelte, majd össze i zetem szerint csrkis a mostani Griffvendéglö helyén épülhetne fel, de ott meg is hozná a tisztességes jövedelmet. Méltóságod itt az urodalom teljhatalmú vezetője. Sok jó és hasznos dolgot tehet, de meg is vagyok arról győződve, hogy tenni is fog, nemcsak az urodalommal, hanem Pápa várossal íp. Ezen város huszonkétezer lakosának nevében fordulok a legmélyebb tisztelettel Méltóságodhoz, hogy a városunkra nézve ezen felette sürgős kérelmet közismert bölcsességével az urodalom és a város érdekében és annak javára mielőbb megoldani szíveskedjék. Ugy tudom, hogy ez érdemben már ajánlatot is kapott Méltóságos Gróf Ur. Ha a kérdést már semmiféle más uton megoldani nem lehetne, miután a városnak egy modem és a mai igényeknek megfelelő vendéglőre nélkülözhetetlen szüksége van, felvetem a kérdést, nem volna-e hajlandó Méltóságos gróf ur a kérdéses épületeket Pápa város közönségének eladni és ha igen, mély tisztelettel kérem, hogy a meghatározandó méltányos vételárt velem közölni kegyeskedjék. Tudomást szereztem arról, hogy méltóságos gróf ur már több urodalomban nagy körültekintéssel és éleslátással rendezte a vagyoni kérdéseket. Méltóságos gróf urnák ezen körültekintő éleslátásában és jóakaratában bizom is, midőn mély tisztelettel arra kérem : hallgassa meg Pápa város kérelmét. Egyidejűleg megköszönöm méltóságos gróf Urnák a város által vásártérnek megvenni, vagy kibérelni tervezett a vasút mellett fekvő földterületre vonatkozó szives értesítését. Miután ezen értesítésben sem a vételár, sem a bérösszegről említés téve nincs, kérem hogy engem erre nézve is tájékoztatni kegyeskedjék. Eddig a levél. Hisszük és reméljük, hogy a gondnok ur, ki városunknak hozzá intézett számos kérelmét jóindulattal intézte el, ez alkalommal is módot fog nyújtani arra, hogy városunknak ezen haladását és fejlődését előmozdító ügye megvalósítható lesz. — 1911. március 27. — . Városunk képviselőtestülete mult hétfőn rendkívüli közgyűlést tartott, amelynek legfontosabb tárgya az épitési szabályrendelet megállapítása volt. A szabályrendelet tárgyalása elmaradt, mivel a közgyűlés — nagyon helyesen — a tervezetet visszaadta a tanácsnak azzal, hogy a szakbizottságok módosításával a szabályrendeletet nyomattassa ki, függelékkép az utcavonalakat is vegye be és a képviselők között osztassa szét s igy alkalma lesz minden egyes képviselőnek a tervezetet tanulmányozni. A közgyűlés lefolyásáról a következőkben számolunk be: Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözölve a megjelenteket, az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri dr. Teli Anasztáz, Baldauf Gusztáv, Balász Mihály, Billitz Ferenc és Kovács Sándor kép viselőket. A mult ülés jkve felolvastatott és az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Napirendre térés eiőtt Billitz Ferencz azon kérdést intézi a polgármesterhez, hogy van-e tudomása arról, hogy az ipariskolánál oly munkálatok végeztetnek, amelyre a roskadt a sok drágaság alatt. Azzal elmondott három Miatyánkot, három Üdvözlégy Máriát, s egy Hiszekegyet és elaludt az Úrban ama reménnyel, hogy holnap este megláthatja, megölelheti, megcsókolhatja sz'Wszor is a Jóska gyereket, azt a kedves, huncut bakát, az ő egyetlen, szerelmetes gy érmékét! — Kukuriku u ! Eredj az utadra . . . ! — hangzott a kakas szava, alig hogy el szunnyadt. És Kelemen Andrásné az átal vetős tarisznyát a nyakába akasztván, kiballagott az állomáshoz s jegyet kért, olyan j 'gyet, mely Jóska gyerek megtekintésére alkalmas, aztán nagy szívszorongva beült a kupéba, hadd vigye el őt is a gőzraasina, vigye el őt is az idegm városba. A vonat, elindult. Fujt., prüszkölt, mintha mérges lenne, de Kelemen Andrásné most már a jó Istenre biz a magát egészen. Behúzódott a sarokba s o t kucorgott mozdulatlanul Szeme folyton ott függött a nagy. átalvetős tarisznyán, nehogy valami lopó természetű ember hirtelen elvigye, a tíz forintocskát pedig meg-megtapogatta, hogy ott van e a mellén, a bőrzacskóban, minthogy sok rossz ember van a világon. Dél felé fölbátorodott. A kalauz jó ember volt s szóba állt vele. Kikérdezte, hogy hová megy. Elmondta. Megkérdezte, hogy kihez megy. Ezt is megmondta. Barátságba kerültek, megkínálta egy pohár fudormentás pálinkával, egy darabka csirkehússal s alttól fogva jól telt az idő. A kalauz is katona volt, éppen a harmincketteseknél és sok jót, sok szépet beszélt a katonaéletből, de rosszat is mondott, hogy van egy ragyás kapitány, egy kutyamáju kapitány, akinél rosszabbat anya még nem szült s ez a kapitány halálra kínozza a legénységet, megpofozza, megrugdalja, áristomba teszi. Hát még aztán a várták! A kemény hidegben, a nagy éjszakában ! Gyöngyélet a katonaélet, de bizony, megvan a keserve is ! És addig beszélt, mig özvegy Kelemen Andrásné szeméből nagy könyek kezdtek potyogni. — Hanem azért ne pityeregjen, édes nénémasszony, — vigasztalta a kalauz — mert aki ember a talpán, azt a kapitány ur sem bántja. Nem hát! És bizonyára a maga fia ember a talpán s igy jó dolga van. Hanem most az Ist-m áldja meg magát, sok jegyet kell még átlyukasztanom. Elment. Kelemen Andrásné pedig lassankint megvigasztalódott, mert tudta, hogy az ő fia ember a talpán. Már gyermekkorában is az volt. A tanítója nagyon szerette s a katonaság sem más, mint iskola. Az élet iskolája. Igy mondta a kalauz. Nagy, kékcsikos zsebkendőjével megtörülte fénylő szemét s már nem is igen busult, sőt valami meleg, boldog öröm kezdett szétáradni a szivében, hogy íme, nincs messze már a város s két óra múlva már ott lehet a fiánál ... Még nem volt alkonyat, mikor befutott abba az állomásba. Füttyentett. Megállott. Kelemen Andrásné pedig ott találta magát a nyüzsgő-mozgó sokadaiomban, az idegen városban, ahol fia a császár kenyerét eszi. Tétován nézett szét, majd nagynehezen rászánta magát, hogy megkérdezzen egy embert : — Könyörgöm alásan, merre esik a kaszárnya ? — A kaszárnya? -- Igen . .. — Ott van, ni! Az a nagy, sárga épület. Ezen az uton egyenesen odajut.