Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-08-20 / 34. szám

rekkel voltak ellepve, de nemcsak hetivásárok alkalmával, még köznapokon is valóságos vásárok voltak. Mig most, — a hétköznapokról nem is szólunk — heti vásárok alkalmá val a piacon alig látunk szekereket. Azelőtt a pápai pályaudvar raktárai nem voltak képesek befogadni a feladott sok árut, most pedig áruhiány miatt a raktárak csak konganak az ürességtől. Amiket mi most irtunk, az nem frázis, nem üres szavak, hanem a tények száraz konstatálása. Pápának ez oly nagy baja, hogy ez előtt szemet hunyni nem lehet és fürkészni, nyomozni kell ennek okait, hisz e város jelene és jövője függ tőle és kitudja, hogy a baj okainak feltárásával nem lehetne e a bajt orvosolni vagy legalább javítani. Annyi bizonyos, hogy ezen hanyatlásnak részbeu oka a vasúti köz lekedésünk. Nekünk pápaiaknak meg van adva az alkalom, hogy többször napjában a szélrózsa minden irányában elutazhatunk és aznap még visz szatérhetünk és mindig marad túlságos időnk arra, hogy azon a helyen ahova utazhatunk, dolgunkat elvégezhetjük. Ez a vasúti közlekedés rendkivül kedvező az utazó pápai közön ségnek, de annál kedvezőtlenebb a járás közönségének. Mert a Pápára érkező vidékinek vagy az egész na pot kell itt tölteni vagy pedig oly rövid az idő, hogy semmit sem vé* gezhet. Ezen körülménynél fogva oly helyekre járnak, ahonnan könnyen megfordulhatnak, a dolgukat jól és gyorsan elvégezhetik. Azt hisszük tehát, hogy legtöbbet segíthetnénk ezen bajokon valami ügyes vasúti összeköttetéssel, hogy mindazon községeket, amiket elvesztettünk a piacunknak visszahódítsuk. Ezt elérhetnénk a pápa—sümegi vasút létesítésével. Mi az okokat-és az adatokat feltártuk, az intéző körökön függ most, hogy ezekből okulva igyekezzenek megtenni, mindent amit csak lehet és mentsünk meg mindent ami még megmenthető. Szóval Pápán piacot teremtsünk, mert csak ezzel tudjuk városunk to vábbi hanyatlását megakadályozni. Levél a szerkesztőhöz ! — A cselédügy rendezéséhez. — Szívesen olvasott lapjában már sok olyast olvastam, a mi Pápa város haladását nagyban elősegítené s mondhatom, mint hírlapíró megteszi kötelességét, amennyiben minden orvoslandó baj iránt fölkelti az intéző körök figyelmét, egyúttal megadja az utat és módot annak orvoslására. Nemrégebben a cselédügy rendezéséről közlött cikkben szinte egy nagy fontosságú baj orvoslására hivta fel a figyelmet, mely valóban megérdemli annak mielőbbi rendszabályozását, mert alig van család városunkban, mely ezen mizériát nem érezné. Engedje meg t. Szerkesztő Ur, hogy e fontos kérdéshez egy pár szót én is hozzáfűzhessek. Talán soha sem volt aktuálisabb ezt a kérdést felvetni, mint éppen most a cselédváltozás idejében, mert a cselédügy állapota évről-évre rosszabb s valóban elszomorító kalamitásoknak nézünk elébe. A tarthatatlan állapot s a visszafelé fejlődés legfőbb oka nézetünk szerint abban leli magyarázatát, hogy cselédeink erkölcsisége a rossznál is alacsonyabb fokon áll. Ma már a cseléd azzal a kikötéssel szegődik el, hogy hozzá szeretője szabadon bejárhasson. Nőcselédet alig lehet kapni olyant, aki egész évre hajlandó volna lekötni magát. — Csak hónapszámra szeretnek beállni s még igy is nagyon nehezen tudják kivárni, hogy az az egy hónap kiteljen s a legtöbbje már a második, harmadik héten a cselédszerzőhöz megy, kérni azt, hogy keressen neki jobb helyet, mert a mostani gazdaasszonyát nem lehet kiállani. Van számtalan olyan nőcseléd, aki egy éven át 6 helyen is szolgál. A gyakori cselédváltozás nagy kárára és hátrányára van a családoknak, de különösen a gazdaasszonyoknak, mert a cselédek előbbi gazdaasszonyuknak olyan dolgokat beszélnek — s a legtöbbször ok nélkül — amik bizony-bizony nem válnak azoknak előnyére. Ezek valóban nagyon viszás állapotok. Az is igaz, hogy nemcsak a mi városunkban, de az egész országban panaszkodnak a cselédek ellen s mégis csodálatos, hogy még ez a végzet telt be. Az uramnak az udvarhoz kellett mennie valami szertartás miatt, — az anyját kisérte el, aki csillagkeresztes volt, ő maga kamarás, és én addig hazamentem a szüleim birtokára. Szüleim birtokának közelében voltak akkor a hadgyakorlatok, s egyik főherceg a mi kastélyunkat tisztelte meg azzal, hogy ott üssön tanyát. Két-három nap után már őrülten belérn bomlott. Nekem minden hátsó gondolat nélkül bár, de tetszett a dulog és magam se értem magamat, teljesen szerelem nélkül, inkább csak hiúságból belementem a fürtbe. Az uramnak maradnia kellett, tovább maradtam én is, s egyszer csak ... de minek mondjam tovább, eléggé megvethet igy is. Az uram meg akart lepni, azt hitte, örömet okoz, s karján a két gyermekével halk, nesztelen lépésekkel jött szobám felé, hogy kopogás nélkül nyisson be. Es ott találta a főherceget nálam. Akkor őrült meg. — Szomorú történet, mondja a másik, hogy csak mondjon valamit. — Szomorú? Lélekgyilkoló ! — Azóta mindig csak sírok. Csodálja e ? A másik nem felelhetett, mert valaki benyitott hozzájuk. Annak se látta az arcát, csak a hangját hallotta amint kérdezte : — Nem tetszik semmi ? Nincsen szükség rám ? Boszus ingerültséggel felelt vissza neki az előbbi hang : — Nem kell, ne alkalmatlankodjék íolyton ! A nő mert a hangja után nő lehetett, csendesen húzta be ismét az ajtót és eltávozott. — A koinornám, — szólt aztán magyarázólag, s egy kis szünet után újra felvette az elejtett témát: Ugy-e, megérti ha mindig csak sirok ? Majd nagyon csöndes leszek hogy ne zavarjam, s ha elválunk ne keresse tekintetével az arcomat és ne kérdezze a nevemet. Aztán nem szólt többet. Aludtak mind a ketlen. Arra ébredt fel, hogy megállt a vonat és útitársa aki ugy kiöntötte előtte a lelkét, kiszállásra indul. Egy nő segíti rá a kabátot és beszélget hozzá nagyon halkan, nyugta tólag. Megdörzsöli a szemét vájjon jól lát-e ? Hiszen ez itt mellette egy igénytelen roszszul öltözött negyven év körüli beteges öregleány benyomását kelti benne I Bizonyosan az már rég leszállt, s ezek uj utasok, akiknek jöttéről mély álma miatt nem is tud. Mikor bejött a kalauz meg is kérdezte, hogy hány órakor szállt ki első útitársa ? — Most kérem, alig két percze. — Az lehetetlen, hiszen az magas, szép és fiatal asszony volt, ez pedig ... A kalauz mosolygott: — Vagy ugy ? A méltóságos asszonynak is elmesélte a történetét ? Egy nagykereskedőnek a leánya volt, csöndes bolond szegény, mióta beleszeretett egy magyar huszártisztbe, akinek nem kellett. Gazdagnak gazdag, de nem volt elég előkelő a magyar urnák, meg talán a csúnyasága se kellett. Azóta egészen belezavarodott a dolgokba és azt hiszi, hogy szép is, meg rangos is. Nincsen kérem se férje és nem voltak soha gyermekei se, de egészen beleélte magát, s akinek csak teheti, elmondja azt a mesét. Nekem már tízszer is meg kellett hallgatni, mert sokat utazik ezen a vonalon az ápolónőjével. Csöndes bolond nem bánt senkit, azért utaznak külön, egyik az első, a másik a második osztályon. •— Szegény teremtés, sóhajt az aszszony részvéttel. — Soha se tessék sajnálni, — legyint kezével a kalauz, nincsen annak semmi baja, semmi gondja, s ha elmondhatja a meséjét valakinek, utána boldog mint egy gyermek. Örömében most is egy ötkoronást adott. Köszönöm érte a méltósága türelmét, hogy végighallgatta. Scliwacli Mór cipőraktára Pápa, HUsss&ith Lajos-utca (Karsay-féle ház, az uj posta mellett), hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipö után nemcsak divatos, de főleg tartós és jól áü

ó cipőket ,etie

t gyorsan kapni. Beteg lábakra (ortopad-munka) kiváló gond lesz forditva. ilfetó--^ Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadász csizmáit és cipőit. IjaT Ugyanitt saját készítésű raktári cipők kaphatók. ~M k