Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-07-02 / 27. szám

kekkel hozzáfűzött tisztviselőknek se gitője, védője, oltalmazója. Alig vetődött fel az eszme a jegyzők bankjának megalapítására vonatkozólag s ma már együtt van egy erős pénzügyi és közéleti érdekeltség, amelynek támogatására nemcsak a saját anyagi erejével, de hivatalos állásából folyó, a törvény által nem tiltott és eddig egyéb tereken érvényesített befolyásával siet segítségére majdnem minden egyes tagja a községi jegyzői karnak. Hogy ez milyen óriási erő s közgazdasági szempontból is mit jelent, elég arra reámutatnunk, hogy Magyarország népességének több mint kétharmada a községekben helyezkedett el s területének több mint háromnegyed része a községi elöljáróságnak hatásköre alá tartozik. Elég továbbá arra reámutat nunk, hogy a jegyző tanácsadója, hivatalos vezetője, szakértője és segítője a község e lakosainak s a szü letéstöl kezdve a halálig az ő kezén fordul meg minden hivatalos érintkezése a népnek ugy az igazságügyi, belügyi, katonaügyi, közoktatási és hitelügyi kérdésekben. A nép liiva tálból reá van utalva, annak minden ügyében, bajában tanácsosai és segit séggel szolgál. Ezek a dolgok jófor mán minden vonatkozásukban auyagi és igen sokszor hitelszükséglet! igényekkel vannak összekötve. A jegyzők bankjának tehát a közéleli viszonyok szempontjából meg van a na gyón erős, széles és biztos bázisa és kellően vezetve, humánus és célirányos közgazdasági eredményekkel fog járni. Az az erős és széleskörű autó nómia, amelylyel a városok saját va gyoni ügyeik vezetésében s az azok feletti rendelkezésben birnak s az a nagy anyagi tőke, amelyek felett ré; szint mint saját vagyonuk, részint mint a kezeléseik alatt álló alapok felett rendelkeznek s viszont az a sokféle és széleskörű cél, amelyet egy modern kulturvárosnak meg kell valósítania, óriási tőke és hitelforgalom igénybevételét teszi szükségessé, —mindezek a körülmények hatalmas alapot is nyújtanak a legteljesebb kézzelfoghatósággal a városok bankjának megalapítására. A pénzügyi kezelés ma a városoknál a legkülönbözőbb és igen sok helyen a városra hátrányos. Jófor mán minden városnak ugy a saját vagyonában, jövedelmeiben, a kezelése alatt álló alapokban nagyobb öszszegü készpénze van, amelyet egyikmásik pénzintézetnél, mint betétet, állandóan helyez el s hiteligényeit, melyek igen nagy mérvűek, kölcsönvétel utján sokszor jelzálogi bekeb lezés mellett bonyolítja le. A tisztviselők a rendezett tanácsú városok 80% ánál nyugdíjban nem részesülnek s hiteligényeiket igen sokszor uzsorás kölcsönökkel kezesek keresése mellett a legnagyobb kellemetlenségek között tudják ideig-óráig rendezni anélkül, hogy legtöbb esetben az anyagi romlást képesek vol

: nának elkerülni. Különösen áll ez a kisebb igényű s nagyobb családdal biró városi tisztviselőkre. E célok kielégítésének a felöle| lése, a városoknak a modern igények ! szerint való berendezkedése (esator nák, világítás, járdák, közutak, isko| Iák, vízvezeték, színház, középületek, vasutak, stb.), a tisztviselők helyze tének (nyugdíjintézet létesítése, in dokolt hitelszükségleteinek kielégítése) szociális rendezése volna híva tása, célja és feladata a városok bankjának, amelynek részvényesei legna gyobb részben maguk a "városok, igazgatósága, választmánya és felügyelőbizottsága a városok vezetősége, elnöke pedig a közélet egyik vagy másik kimagasló alakja lenne. E célok elérése szempontjából kizárandó volna a nyereségekre pusztán üzleti szempontból való rideg nyerészkedési törekvés, a nagy üzleti költségeknek és nagy fizetéseknek a beállítása s csupán a feltétlenül szükséges üzleti költségekkel való vezetése az intézetnek és lehetőleg önköltségi árakon való kiszolgálása a hiteligényeknek, mert csakis igy érhető el azon szociális és nemes cél, amelyet a társaság kell, hogy maga elé kitűzzön, mert cakis ez esetben lenne méltó alkotóihoz, akiknek pedig célja és törekvése nem lehet más, mint a közérdek előbbvitele s a közélet szerényebb anyagi javadalmazással biró munkásainak segítése, istápolása és megélhetésüknek megkönynyitése. Villamostelepünkral. Városunk villamostelepének felügyelőbizottsága mult szombaton délután 4 órakor Mészáros Károly polgármester elnöklete alatt ülést tartott. Az ülésen részt vettek dr. Hirsch Vilmos, Hajnóczky Béla, Langraf Zsiga, Győri Gyulai dr. Horváth József, Karlovitz Adolf, Krausz József N., dr. Lövy László, dr. Csoknyay János bizottsági tagok, hivatalosan Csoknyay Károly főjegyző, Révész Arnold városi mérnök, Freund Ferenc főszámvevő és Major Gyula üzemvezető. Az ülés lefolyásáról a következőkben számolunk be : A mult ülés jegyzőkönyve felolvastatván, mely módositatott és pedig: A 11. pont azon módosítással hagyatott helyben és lett hitelesítve, hogy csak az esetben szállítja le a bizottság a helybeli tapasztalatait, gazdagítani. Ninotska visszautasította és föiháborodottan távozott. Az uton könyezve suttogta magában : — Istenem, milyen gazemberek a férfiak és milyen ostobák ! . . . V. Este Ninotska a szobájában ült és zokogott. De miután szükségét érezte annak, hogy keserű fájdalmát valakivel megossza, felöltözött és átment szomszédjához, Jehnemonov diákhoz, aki a természettudományokat tanulgatta. Egyszerű, hónapos, bútorozott szobában lakott ós éjjel nappal a könyveit bújta. Szép, halvány, érdekes arcával beletemetkezett a betűkbe, amiért Ninotska tréfásan „tanárinak nevezte. Mikor Ninotska a szobába lépett, a diák felemelte íejét, megrázta bozontos haját és igy szólt: — Isten hozta, Ninotska! Ha parancsol teát, szolgálja ki magát, én azalatt végigolvasom a megkezdett fejezetet ! — Ma nagyon megbántottak ! — mondta durcásan a leány, miközben egy székre telepedett. — Megbántották ? Kicsoda ? — Egy ügyvéd, egy orvos és egy öreg ember ! Valamennyien gazemberek ! — És mivel bántották meg ? •— Az egyik ugy megcsípte a karomat, hogy kék foltok támadtak rajta ... a többiek megvizsgálták sérülésemet és szemtelenül tolakodtak. — Igazán ? — mondta Jehnernonov, könyvében közöm bősen tovább tapozva. — Ez nagy illetlenség volt részükről. •— És a karom fáj, zsibong éget! — panaszolta Ninotska. — Gazemberek! Parancsoljon teát, Ninotska. — Tudom, hogy maga is kíváncsi lesz sérülésemet látni, — mondta Ninotska szomorú mosollyal. — Minek ? Ugy is elhiszem, hogy a karja megkékült. Ninotska elkészítette teáját, a diák pedig tovább lapozott könyvében. •— De nagyon sajog a karom, — panaszkodott tovább a leány. — Valamit mégis tenni kellene talán? — Én nem tudom . ., mit tehetnénk ! — Talán mégis jó volna, ha megmu tatnám ? Tudom, hogy maga nem olyan szemtelen, mint a többiek .. . magához van bizalmam 1 A diák vállat vont. — Minek mutogatná, hiába ? Én nem vagyok orvos, nem segíthetek rajta, én csak 1 természettudományokkal foglalkozom ! Ninotska az ajkába harapott és dacosan követelte : — Azért talán mégis csak megnézhetné 1 — Nem bánom, hát mutassa. Ne tartson semmitől, ne nyugtalankodjon ... nincs miért. Hm! Ez itt? Csakugyan kék. Jaj, ezek a férfiak ! Különben nem jelentékeny, hamar elmúlik. Jehnernonov résztvevően integetett, azután nyugodtan ült vissza asztalához. Ninotska némám, sötéten nézett maga elé és karja rag)0g0tt a szegényes lámpa halvány világításánál. — Takarja el a karját, mert itt átkozottul hideg van, könnyen meghűlhetne. Ninotska szive görcsösen összeszorult. Most az bántotta, az ingerelte, hogy akadt valaki, aki nem érdeklődik szép karja iránt. — Magának nincs szive! Maga kegyetlen ! — mondta szemrehányólag. — Meglássa, hogy meghűl ! . .. — mondta gyöngéden a diák. — Ismétlem, hogy nem vagyok orvos, nem értek a gyógyításhoz. Igya meg a teáját nyugodtan ! Azután újra elmélyedt tanulmányaiba. Ninotska még egy jó ideig hallgatagon, tanácstalanul ült helyén, azután nagyot sóhajtott és megcsóválta a fejét. — Megyek. Látom, hogy háborgatom. — Oh, dehogy . . . legkevésbbé sem, — szólt higgadtan Jehnernonov és bucsuzóul megszorította a leány kezét. Mikor Ninotska a szobájába ért, letelepedett egy székre, lesütötte szemeit és magában folyton ismételgette; — Minden férfi gazember és ostoba!