Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-01-01 / 1. szám

Pápa városát első sorban illeti meg ezen processzus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmoudani : az 1910 évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szíik lenne a tér, ha ez alka lommal az elmúlt év mulasztásairól akarnánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s aki csak egy szik­rányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ösmernüuk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk­nem áll még azon nivón, melyen álla­nia kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörek­vés eszméje, de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kellene. Hivatásunknak megfelelöleg, e bajok kutforrásait eléggé szellőztet tük s megjelöltük azon irányt, me­lyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességé­ről meggyőződve, a helyes útra ér­nek. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az újév küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a kö­zönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezde­ményező orgánumra van most szük­ségünk, hogy a tervbe venni igye­kezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de il­letékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani ami szivükön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács tevékeny ségére is számítunk az újév köszö­bén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen konzequens. Ne táncolja a medve­táncot, hanem önállólag gondolkozzon. A szükséges újítások és pótlá­sok számos kérdéseit sorolhatnók föl, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a csatornázásra; közvágóhíd és szálloda létesítésére szo­rítkozunk. Minden más kérdést mellőzve, ezen intézmények végleges megoldá­sára törekedjünk. Készséggel elös merjük, hogy ily fontos tárgyban el hamárkodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi ha kellő megfontolással, mindamellett elérkezettnek iátjuk már az időt, — hogy városunknak e régi óhaja tel jesedésbe menjen. Elég idő volt már a megfontolásra, talán több is mint kellett volna. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kel­lett ily őszinte szavakkal rámutatnunk a városi életünk általános tengődé­sére, annál is inkább, mert a baj csak akkor orvosolható, ha az fel van ismerve. • Igen! Tengődés helyett viruló életet kér Pápa város közönsége és vétkes az, aki ennek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó-évre és engedjék remélnünk, hogy az újév küszöbén városunk felvirágzása és jó­léte érdekében működő egyének ezen felszólalásunkat megszivelve az irány­ban fognak működni. Ez legyen programmunk az újév köszöbén! — 1910 december 29. — Városunk mindkét kerületében csü­törtökön lettek a megyebizottsági tagok meg­választva, A választásokat megelőzőleg alig mutatkozott valami érdeklődés, csupán a választás napján volt némi mozgalom ész­lelhető és ez a mozgalom is csupán az I. kerületben, a II. kerületben volt ugyan egy ellenlista, de nem birt semminemű jelentő­séggel. Az I. kerületben a délelőtti órákban még nem volt bizonyosra vehető a hivata­los lista keresztülvitele és csak a délutáni szavazás döntött és ez sem a várt többség­gel. A II. kerületben a hivatalos lista elleni küzdelem nem volt komoly számba vehető. Végeredményében a választások ered­ménye az volt, hogy mindkét kerületben a hat év előtt megválasztott tagok újból meg lettek választva. A választások lefolyásáról a követke­zőkben számolunk be : imádkozik, ho°y küldje el az isten nekik azt a nagy szerencsét. A szép fiatal leány arcára valami ko­mor elcsüggedés húzódik. Ugy látja, hogy akit ő várt az soha sem fog eljönni. A tündér alakok káprázata egyre foszlik. Fá­radtan, kedvetlen olvassa anyjának a regé­nyeket, mialatt keserű mosoly lebben át ajkán. Mese, mese, hiábavaló mese. Lassankint " átszáll a csüggedés az anyára is. Vájjon hát, igazán nem jön el senki az ö szép leányáért? Hát vakok a férfiak ? A szekrényben szaporodik a sok harisnya, meg egyéb fehérnemű, de hiába szaporodik. Az aggodalom sűrű barázdákat von ( Csongorné horniokára. Már egészen beleőszült a várakozásba. Töpörödött, vén anyóka lett, éizi, hogy már nem bírja' so­káig. A csuz benne van kezében, lábában, a szeme is megromlott, a lélekzése is elfúl, főképp olyan, cudar nedves őszi időben. Sokat busul, sokat gyötrődik, néha egész éjjel sem tudja behunyni a szemét. Istenem, mi lesz Ilonkából, ha maholnap itt kell hagyni ? . Addig, míg ő él, csak eltengődnek valahogy abból a kis nyugdíjból. De aztán? Gyámolító nélkül, egy fillér nélkül mi lesz az ő szép leányából ? Varrni jár pénzéit házakhoz ? Vagy cselédnek megy ? S az a gond reászállt a szép leány homlokára is és kipusztított szeméből min­den vidámságot. Komor, dacos lett a né­zésé, fonnyadt az orcája. A férfiak már nem állnak meg bámulva az utcán, ha találkoznak vele. Már huszonöt éves és ugy rémlik neki, ha a tükörbe néz, mintha harmincöt volna. Nem,, nem, a tündér herceg nem fog már eljönni érte. Azonban eljött Vékony Antal iroda­tiszt. Fél éve, hogy meghalt a felesége, s két kis gyereke maradt. Azt mondta, azok­nak a kedvéért kell neki újra megháza­sodni ; de bizonyos, hogy a maga kedvéért is cselekedte. Horvátnéná'l találkoztak, aki megint jó barátságban volt Csongorékkal, miután cgv pár esztendeig duit-fult, de örökké csak nem hangoskodhatnak, főképp ha a templomban is minden vasárnap együvé kerülnek. Vékony Antal ur talán most még vörösebb és még szeplősebb volt, mint nyolc év előtt, az orra is mintha kampó sab'o lett volna, a negyvenhat esztendő is kissé meghajlította a hátát ; de egy fizetési osztállyal emelkedett azóta és egy kis há­zacskát is vett az első felesége pénzéből. — Jól jár az a leány, akit ez elvesz. — magyarázta Horvát néni. Es Csongor Ilonka nem tiltakozott;, mikor Vékony Antal ur hazáig kisérte őket, nem szörnyűködött, mikor a tisztele­tét bátorkodott tenni náluk. Csak valami rettenetes zsibbadtságot érzett testében, lelkében. Nem bánta már, akárhogy lesz, akármi lesz. Horvát néni dicséri a Vékony ur hűségét : — Lám, megint csak visszatért. Es a német közmondást is idézi, hogy a régi szerelem nem rozsdásodik meg. Aztán arról beszél, hogy milyen öröme volna a kedves mamának, ha menyasszony­nak láthatná a leányát. / A beteges öreg asszony bambán ló­gatta a fejét. Persze, persze, hogy öröme telnék benne, hiszen egyebet sem kér az Istentől, csak azt, hogy ő már nyugodtan behunyhatná a szemét. — Oh édes anyám! — zokogott a leány s megcsókolta anyja sovány kezét. Képzeletében szinte látta már anyját a koporsóban, magát pedig kitaszítva a nagy világba. — No, 110, édesem, nem kell sírni, — szólt Horvát néni — táncoljunk inkább a lakodalmon. Mert meglesz a lakodalom, ugy-e, galambom? Másodszor csak nem ad kosarat annak a derék embernek ? A leány elfojtotta könyeit: — Nem adok kosarat, Horvát néni. Hozzá megyek, ha megkér.

Next

/
Thumbnails
Contents