Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-06-25 / 26. szám

bályai szerint épült, sőt Ízléses stíl szerű magánházak, mellyek a helységnek külsőleg a városi jelleget megadják, — kényelmes urílakások vannak ugyan szép számmal; ezekben hiány nincsen, csak bérház van kevés és ami van az is olyan primitív, hogy az intelligens közép osztálynak permanens gondja, sőt ijesztő réme a lakáskérdés. Pápa városa ez időszerint olyau, mint a fiatal törekvő sas, melynek szárnyai megizmosodtak. A fejlődés legkedvezőbb stádiumában vau. Nagyobb hullámokat vet a népesedési mozgalom : jövevény családok tele pednek le, a házasságok statisztikája suttog a jövő reményéről, a terjesz kedés cardinális feltételei mutatkoznak ; de ezek a szívesen látott jövevények, nem találnak meleg fészekre Ha csak arról volna szó, hogy egyelőre nem kapnak lakást, hogy csak egyelőre nem illeszkedhetnek az uj otthonban az uj keretbe, az még hagyján. És bizony nem kellene a város fejlődését félteni, nem kel lene stagnaciótól tartani. Sajnálni való csak az a körülmény, hogy a magán tőke azzal az apodiktikus kijelentéssel áll elő : nálunk Pápán nem rentálódik a bérházépítkezés, mert az invesztált tőke nem hozzá meg a kamatot. Igaz, hogy a bérház nem hozza meg azt a magas kamatot, melyet a kereskedelmi ügyletben befektetett töke meghozna, de biztosabb az alapja és nem jár azzal a kockázattal, mint az üzleti tőke. Különben nem annyira magánérdek a bérház építkezés, mint közérdek. Nem csak a házba invesztált tőkének a kamatját kell számba venni, hanem magát a családot is, mely a házban lakik és a fogyasztók számát a városban szaporítja. Egy intelligens család jövödelmez a városnak átlag évi kétezer koronát, mely jövödelemben a helybeli kereskedők és iparosok részesednek, az értelmi, társadalmi osztályról nem szólva, melynek a megfelelő osztályrész ezen fogyasztók jövödelméből színién kijut. Tiszta sor tehát, hogy a bérház építkezés közérdek, mely a város helyi kereskedelmével és iparával, szóval a helyi forgalom mai nexusban áll. Mit nem tesz egy külföldi városka idegenforgalom érdekében ? Anyagi áldozattal szolgálják az ügyet a magántőke és a pénzintézetek. De korai még az idegenforgalom kérdését felvetni; mert első sorban azok ról a hajléktalanokról kell szólnunk, kik különben itt mindent megtalálnak, — tárt karokkal fogadják őket mindenütt — csak fészket, meleg fészket nem találnak. Elálmélkodva áll itt a kedves jövevény, aki ide jött uj hazát keresni ezen áldás kö zepette és áhítattal rebesgeti: „Adtál Uram áldást de nincs benne köszönet". A lakáskérdés nem egyoldalú, rideg tőkekamatkérdés tehát, hanem helyi, társadalmi és gazdasági kérdés, mely megoldását sürgeti, mert tőle függ a város további fejlődése, avagy örökös stagnációja. Városunk közérdekét véljük tel jesiteni, midőn ezen kérdésnek napirendre való tűzését sürgetjük és sürgetni fogjuk addig, mig csak nem tapasztaljuk, — hogy felszólalásunk megszívlelésre nem talál. Városi közgyűlés. Pápa, 1911. junius 19. Zajos és heves vitákra adott alkalmat a mult hétfőre egybehívott képviselőtestületi közgyűlés. Súlyos vádak hangzottak el a városi tanács ellen, mellekre a*, tanács nem szolgált rá és a polgármester azokat kereken és jogosan visszautasította. A mérnök elleni vádakkal is ugy járt a vádló. Ízléstelen megjegyzések és személyes élü táraadások sorozata jellemezte a közgyűlést és a polgármester kénytelen volt több izben a rendreutasitás jogával élni. A közgyűlés lefolyásáról a következőkben számolunk be : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözli a megjelenteket, az ülést megnyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri Besenbach Károly, Halász Mihály, Billitz Ferenc, Gerstl Leo és Koréin Ernő képviselőket. A mult ülés jkve felolvastatván, az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Polgármester bejelenti, hogy a vízvezetéki vizet az orsz. vegyelmező intézetben megvizsgáltatta s azt a vegyelmező állomás kifogástalannak jelentette ki, mely jelentést a képviselőtestület örömmel tudomásul vette. Napirend előtt Halász Mihály azon kérdést intézi a polgármesterhez, hogy a földmivesiskola kerítése mellett bevezető gyalogúton egy tábla lett „magán gyalogút" jelzéssel felállítva, ami azt jelenti, hogy közlekedni rajta tilos, amit jogtalannak tart. Polgármester kijelenti, hogy ezen tábláról tudomása nincs, intézkedni fog, amenynyiben felállítása jogtalan lenne, ugy annak eltávolításáról gondoskodni fog. A választ ugy interpelláló valamint a képviselőtestület tudomásul vett. Ugyancsak Halász Mihály kérdést intéz a polgármesterhez, hogy van e tudomása arról, hogy a helybeli lakosok ha vidéken vesznek marhákat, a vámnál kövezetvám fizetésre köteleztetnek, ugyszínte helypénz szedetik azon áruk után, melyek házhoz szállíttatnak. Ezt jogtalannak tartja. Polgármester kijelenti, hogy ez érdemben több visszaélésekre jöttek és a fogyasztási adóhivatal előterjesztést tett ez érdemA félretett ötven korona apró összegekben bár, de igen hamar eiraenf. Elnyelték a kelengyéjéből hiányzó, nélkülözhetetlen dolgok. A második évben — mivelhogy igen szerényen és okosan éltek — valamicskét már lehetett volna megtakarítani, de akkor minden fillért félre kellett tenni arra az időre, amikor megérkezik az eljövendő harmadik. A harmadik évben elment minden kis pénzük az orvosra és a temetésre. Mert a kicsi Éva angyalnak kellett az égben. Majd megszakadt utána a szivük, de aztán lassan lassan begyógyult leikükön a seb. Voltak napok, mikor Éva szinte hálás volt Istennek, hogy magához vette. Leány volt. Az anyja sorsa érte volna. Hát nem jobb neki odafönn az égben ? Aztán megint nehéz idők jöttek. A nsigynónjét lelketlen kufár emberek behálózták és elvesztette kicsiny vagyonát. Alkérj nagy jóságát bizonyítja, — hogy az egyetlen volt az egész rokonságban, aki felajánlotta neki otthonát. Igen, de ez a tény sok kötelezettséget és kiadást rótt rájuk. Amit szórakozás és apró örömekre költöttek volna, az most kellett a nénire. A selyem alsószoknyára megint csak nem került sor. És Éva most már keserű gunynyal gondolta el : — elmúlik felettem az ifjúság, a szépség, az élet; a lelkemet rabbilincsekben hurcolom, s még ez az ostoba, egyetlennek megmaradt, gyermekkori álmom se teljesedhetett be !. . . És később, jaj! de mennyire beteljesedhetett volna ! Akkor volt Éva huszonötéves. Szépsége megteljesedett, s az alakja, a feje j tartásában volt valami, ami mellett közöm- I bősen elmenni nem lehetett. Anélkül is, hogy a selyem suhogott volna rajta: ifjúság, fenség báj és méltóság áradt az egész lényéből. A nagynénje kegydijáért — mert valami magas rangú katona volt az apja, — kellett több felé járnia, s az egyik nagy ur — mikor nála járt a kéréssel, — szelíden megfogta a kezét ós azt mondta neki: — Nem jól van az, hogy magának kérnie kell, mikor a szépsége jogot ad arra, hogy parancsolhasson. Éppen olyan szelíden húzta ki a közét a férfi sima kezéből, mig nyugodtan, minden hevesebb tiltakozás nélkül ezt felelte : — Csak kérni jöttem, uram. Én senkinek se parancsolhatok, mert nagyon megszoktam, hogy engedelmes szolgája legyek — önmagamnak. Ha teheti, tegyen érettünk ! valamit, s ne vegye rossz néven, hogy az | örök férfival szemben én az örök asszonynak csak abból a fajtájából való vagyok, j akiknek lelkét siketté tette és keményre | edzette az élet . . . Csöndes nyugalommal nézett bele a nagy ur lángoló szemeibe és nem is jutott 1 eszébe, hogy másképpen is felelhetne. Pedig abban a ragyogó két szemben annyi esdeklés és annyi igéret volt! Oh, benne volt minden régi álmának beváltása, még annál is sokkal több, de Éva — anélkül, hogy érdeme lett volna, — ügy találta, hogy ha már suhogó selyemszoknyát nem viselhet, legalább a lelke előkelőségét meg nem tagadhatja. A nagy ur nemcsak megigérte közbenjárását, de ki is vitte kérése teljesülését. Imponált neki az „örök asszony "-nak ez a kiváltságos faja. Bárha bizonyosan nagy fiatalságának tudta be ellentállását. És szívesen remélte, hogy később ismét összehozza vele jó sorsa. Éppen jókorra jött meg a kegydij, mert Alkéry elbetegesedett és a fürdők és kúrák adósságba kergették volna őket. Jó néhány évi foltozgatás után elment a kenyérkereső is, mint a jelentésből olvasható volt: boldog házassága tizenötödik évében. A kegydij és a nyugdíjból megint csak együtt éldegéltek, éppen olyan szerényen, mint tizenöt évvel ezelőtt, a nagynéni meg Éva. Akkorra már annyira lekoptak Éva lelkéről az álmok, hogy régi vágya — ami sohase teljesedhetett be, — eszébe se igen jutott, s ha igen, akkor is csak nevetett rajta. Mert hát multak az évek s a szép, az előkelő megjelenésű Évából: Éva néni lett, aki most már egymagában ól, s finom, fehér csipkéket horgol, hogy megtoldja kicsiny nyugdija összegét. Már kora reggel kezében a munka, nagyon szorgalmas ós amellett, hogy tisztességesen megél: rakja a takarékot. Azt mondja, — és amikor mondj a, a nemes vonalú ajka szögletében egy keserű mosoly húzódik meg : — Azt akarom, hogy selyem párnán nyugodjék majd fejem a koporsóban és lágy, fehér, finom selyem csipkéből való legyen a takaró, amit majd a szememre terítenek.