Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-06-18 / 25. szám

ismerve a mai cselédek hűséges voltát — bizony nincs köszönet. Innen van aztán az, hogy nálunk még az is, kinek módjában volna, hogy legalább saját szükségletére termeljen, — nem teszi, hanem a piacról él, ami aztán botrányára történik, kik akarva nem akarva rá vannak kényszerítve, hogy a piacról éljenek. Mi volna más, mint a nagy drága piac. Nagy a piac, mert sokan va gyünk ; drága a piac, mert nagy a kereset, sokkal nagyobb a kínálat nál. így tudjuk ezt mindnyájan, tud ják — sajnos — nagyon is tudjuk a köznyelven úgynevezett kofák, kik épen ezért az alkalmat minden módon fel is használják — természetesen a lakosság rovására, a lakosság zsebére. Csak vegyünk magunknak egy kis fáradtságot s ugy pénteki napokon — mikor heti vásáraink vannak — sétáljunk ki városunkba vezető utak azon kivül eső részére: mit látunk ? Egy-egy sereg kofát, kik már a városon kivül elfogják a városba a vásárra igyekező vidékié ket. Megveszik tőlük a tojást, apró marhát stb. jó olcsón s ők állanak ki vele a piacra, eladják nekünk kétszeres, háromszoros árért, kit hogy tudnak befonni. De vájjon az ő hibájuk-e ez, ők-e ennek az okai ? Ha jól meggondoljuk a dolgot : nem ! Ez a mi hibáuk, saját magunk vagyunk az okai. S tőlünk függ, hogy ezen a tarthatatlan helyzeten javítsunk. Mert hát közbotrányos állapotok uralkodnak nálunk a heti piacok alkalmával. Elszaporodtak a piaci hiénák és valósággal terrorizálják a fo gyasztó közönséget a vételben. A kofák és közvetítők kartelt kötöttek és azt tesznek a piacon amit akarnak. Hogy nem képtelenséget beszélünk, felhívjuk a városi hatóságot, vessen csak ügyet, mily mesterkedéssel teszik a mi piacunkon ugy szólván monopaliutnmá azt kofáink, hogy ők árulhassanak és a közvetítők, hogy a közönség orra elől elszedjék a valamire való jószágot és aztán drágán eladják. Meglopják a pirkadó hajnalt és okkupálják a piacot, az anyagot s a jámbor közönség nem tudja mire vélni, hogy ! miért drágul ugy meg a piac. Azt hisszük, talán lehetne ez ellen tenni ? Ha szomszéd városaink! bau mindenütt szabályozva van, — j hogy a piac mikor kezdődjék és a piacra törő elárusítót a város végén a kofák ne közelithessék meg, ahol mindent összevesznek, ha lehetséges az, hogy a kofák piaci vétele feltételekhez és időhöz vannak kötve, ha lehetséges az, hogy a városi hatóságnak elsőrendű dolga, miként a vevőközönség ne engedtessék oda tisztán a kofák és közvetítők önké ! nyének és főleg, ha a városi hatóság mindig bír ama helyeken kellő remediumokkal, melyekkel a kofák kartelijét megtöri, talán nálunk is le hetséges intézkedéseket tenni, hogy a kofák és közvetítők grasszáló szö vetkezetét szétrobbantsa. Próbált már közönségünk miu dent, sőt úgyis, hogy maga is korán kereste fel a piacot. Igen ám, csak hogy a mi kartelleseink már oly szemérmetlenek, hogy a város határánál elvásárolják a vidéki ember áruját. Ezért drágul meg nálunk a piac. Ez ellen tenni kell, még pedig a városi hatóságnak kell erélyesen fellépni e tekintetben. Felhívjuk tehát a városi hatóságot ezen közbotrányos állapotra, hogy hivatalosan lássa meg, amit velünk együtt tud. Épitoiiparosaink harca. — Beküldetett. — Az a küzdelem, amely városunk építőiparában hetek óta érezteti hatását, folyó hó 15-én ujabb fordulathoz ért. — Ezen a napon terjesztették be ugyanis az építőmunkások követeléseiket memorandum alakjában a munkaadókhoz. A munkarend tervezet, amelyet kollektív szerződés formájában kívánnak a munkások elfogadtatni, olyan követeléseket tartalmaz, amelyek még az adott konjunktúrák mellett sem teljesíthetők. Kilenc és fél órai tényleges munkaidő, 48—58 fillér minimális munkabért s ezen béreknek fokozatosabb emelését; a vidéken teljesítendő munkálatoknak 20%-kal, mig a gyárkémények, tornyok építésénél 50°/

0-kal magasabb órabéreket követelnek. A 27. pontból álló munkarend tervezet előírja továbbá az akkordrendszer eltörlését, a túlórázás megszüntetését, a bizalmiférfi elismerését. A munkaadók hajlandóknak bizonyultak a bérkövetelések méltányos módon való emelésére, azonban komoly aggályok merültek fel a memorandumban foglalt hatalmi követelések teljesítését s ennek kollektív szerződés formájában való megerősítését illetőleg. Ezen kérdések megvitatása céljából hivta egybe f. hó 15-én d. u. 2 órára a szövetség összülését, amelyen az „Építőiparosok Országos Szövetsége" titkárjával, továbbá a „Budapesti Építőmesterek Szövetsége" Miklós Ede és Rothauser Lajos építészekkel képviseltette magát. Az ülés érthető érdeklődést keltett s igy magyarázható, hogy az ipartestület tágas tanácskozó termét zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők, akiknek sorában számos szövetségen kivül álló munkaadót is láttunk. L^MM ressz s összevont szemöldökkel mutatott az ajtóra, hogy megmeneküljön a bűvös, fájdalmas árnyaktól, melyek ott ólálkodtak a leány körül, hogy kemény elhatározása ban megingassák. Odakint már esteledett. A báró ur megérkezett, szerencsésen és vidáman : hallhatta akárki, hogy az egész kastély visszhangzott az örömteljes fogadtatástól. A báró Maleczky erős, büszke kiáltozása messze kicsengett a zajból. Arról intézkedett, hogy moszjő Zsán még ma látogassa meg a parádés lovakat. A báróné, bevégezve toalettjét, sietett a lányához ; de méltóságteljes szerepéből csaknem kiesett, mikor Alfát teljes készületlenül találta. — Hát te még igy vagy ? Milyen könnyelműség — ezen a nagy napon ! Eszembe se jutott, hogy te a legutoljára akarod üdvözölni a vőlegényedet. Ennél több figyelmet érdemelne a báró . . . Mi lelt ? — Semmi... éppenséggel semmi 1 — mondotta a lány s mint a királytigris, ha már kipihente magát, hosszan, lomhán nyújtózkodni kezdett. — Remélem, csak nincs valami kifogásolni valód. A báró perfekt gavallér . .. amiért öreges. .. Eh, ki gondolna ilyen csekélységre. Királynő leszel mellette. — Tudom. Csak korona kellene s beillenék sugárkoszorús szentnek I — kacagott erőltetve a lány s szemének dacos csillogását valami kioltotta. Talán egy köny. — Az Istenért, vetkőzz legalább, hogy gyorsabban menjen az öltözés ! Alfa meg se mozdult. Egyre nyújtózott s lelkének egész erejével, szemébe ült vágyainak egész delejes hatalmával figyelt ki a folyosóra. Anyját ugy nem vette számba, •— akárcsak átlátszó levegő lelt volna. Egyszer aztán ismerős lépteket hallott, melyek az ajtó előtt elcsendesedtek egy kissé. Alfa elsápadt s csak a nagy ég tartotta vissza, hogy fel ne sikoltson. Jaj, ha most benyitna az w „valaki" egy utolsó búcsúra ! . . . De aztán a léptek tovább haladtak, valamivel vontatottabban, — mint előbb. Az első pillanatban ki akart rohanni, hogy utána kiáltson : Megállj ! Én is veled megyek ! Ugy érezte, hogy amennyi boldogság van a földön, mind elviszi magával a távozó. És utána vigasztalan, soha fel nem derülő sötétség marad. Szerencsére a báróné hidegen, parancsolón megragadta a vállát. •— Most már azt mondom, hogy elég volt. Megharagszom, Alfa . . . Tudod, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Iszonyú az a fenyegető koldusbot. — Engedelmeskedem ! — szólt a lány, kábultából magához térve s reszkető kézzel kezdte gombolni a blúzát. Odakint ezalatt a moszjő meggyújtotta a lampiónokat. A rejtett kalitkák lakói csicsergő dalra fakadtak, hogy növeljék a vőlegény sejtelmes boldogságát, aki e napra újdonatúj parókát illesztett a fejére. Maleczky báró büszke, nagyurias hangja most is becsengte a kertet. — A Csillát meg a Betyárt különösen a figyelmedbe ajánlom, Jancsi. Moszjő Zsán a többiekre nézve majd intézkedik. Pakolj s indulj, egy-kettő ... ! Moszjő Zsán megjelent a kastélyban s jelentette nagy bizalmasan és büszkén : — Kivilágítottunk. Olyan a kert, akár a paradicsom. A báróné türelmetlenkedett: — Menjünk, Alfa. Ne várakoztassuk a vendégeket. — Egy pillanatra hagyj magamra-. . . amíg imádkozom ! — kérlelte a lány. Aztán, mikor egyedül volt, mikor már nem látta senki, levetette magát a földre, ugy siratta az eltávozott komoly, büszke ifjút, aki a föld összes boldogságát elvitte magával. Odakint vidáman, diadalmasan csengett a moszjő hangja: — Kivilágítottunk ! A baronessz lelke előtt pedig szomorú, alaktalan feketeség terjengett, aminő sohasem volt még a világon . . .