Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-01-15 / 3. szám

A közélelmezés egyike legfontosabb kérdéseinknek, energikusan kell a megoldáshoz hozzálátni. Öt millió a vidéki városoknak. A hir nagyszerű dolgot jelent, de megerősítésre szorul. Hir szerint Lukács pénzügyminiszter a beiügyi tárca költségvetésének tárgyalásakor bejelenti, hogy a városok állainsegé lyét 3 millióról 5 millióra emeli. E hir megerősítésre vár, legkelleme pebb megerősítése a pénzügyminiszter részéről történhetnék, de ha bekövetkezik, — akkor Pápa városa 1911 re 11500 korona helyett 28800 korona államsegélyben részesülne. Addig is azonban inig ennek a hírnek valódiságát pozitív formában jelenthetjük, el kell mondani egyetmást azokról az ellentétekről, melyeket Budapest és a vidéki városok között próbálnak kiélesiteni. Mert ugylátszik nagyon kevés volt eddig az ellentét Magyarországon, azért csináltak még egyet hozzá. Ellentét van — igy mondták a parlamentben is — a főváros és a vidék között. Ami az egyiknek haszna, a másiknak kára. Azután cáfolgatták, tagad ták ezt az ellentétet, s minél jobban akarták letagadni, — annál jobban kezdtek benne hinni. Hogy bizonyos ellentét van, az kétségtelen. Az a különös helyzet a forrása ennek, hogy Magyarországon csak egy nagy főváros van s hozzá képest aránylag kicsi vidéki városok. — Középfok nincsen. Ausztriának megvan a maga Prágája, Brünnje, Gráca, — nálunk ilyesmi nincsen. Emiatt a szellemi és gazdasági életnek hosszú időn át és még ma is csak egy a központja: Budapest. Ha i a vidéki városok között egyben másban megnyilatkozik valami fő váró siaskodás, vagy igazi nagyvárosi szin, ez még azt az egyet nem emeli a többi fölé és a fővároshoz közelebb. Ép azért, mert csak ez az egy európai városa volt Magyarországnak, a nemzeti büszkeség föl cicomázta, teletömte, becézgette mindennel, arai a nemzeti erőiből tellett. Néhány éve van, hogy a vidéki városok szót emelnek a becézgetésuek e túltengése ellen. Hiszen helyes, hogy Magyarországnak legyen oly városa, amely a külföld előtt igaz} kulturát, igazi fogalmat, igazi ragyogást mutasson, de ezért a célért mindent föláldozni nem lehet. Elérkezettnek látták az időt, hogy a kultúrának és a gazdasági éleinek vidéki mellékállomásai legyenek, hogy az intézményekből, a melyek ennek a kettőnek egészséges kifejlődését siettetik, a vidéknek is jusson. —• Egyetemet, központi hivatal szervezeteket, tőzsdéket, muzeumokat akarnak, — s nemcsak olyan apró vicinális alkotásokat, a melyek csupán egy-egy élelmezési cikk árát — amint ez már nálunk epidémiaszerüen mutatkozik — ijesztően fölemelik az eladók, az élelmezési bizottságnak kötelessége tudni azonnal, vájjon az áremelés indokolt-e és ha igen, milyen mértékben ? Sőt éppen azért, mert nálunk epidémiaszerü ez a baj, a közélelmezési bizottságnak, a mely még nincs, mindig készenlétben kell lennie és ha tapasztalta, hogy indokolatlan, vagy ha csak részben is indolatlan az áremelés, a nyomban életbeléptetendő radikális rendszabályokkal kötelessége megvédeni az úgyis nehéz anyagi viszonyokkal küzdő polgárságát a jogtalan kizsákmányolással szemben. Olyan szomorú igazság ez, a melyet nem lehet meggyőzőleg dementálni, nem lehet hiteltérdemlő módon megcáfolni. Minden szépítgetés, okoskodás hiába való. Itt csak gyökeres intézkedés, erélyes hatósági fellépés segíthet. A tekints ide, tekints oda, a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon eljárás nem vezethet célhoz. Nem lehet sorsára hagyni ily népességű város lakosságát, hogy ki ki éljen meg ugy a hogy tud. Nem lehet az üzérkedés önkényes nyerészkedési vágyának kiszolgáltatni Pápa fogyasztó közönséget, a mely nem lévén termelő, a piacról kénytelen élni. Nem először foglalkozunk ez ügygyei, de nem is utoljára, mert nem nyugszunk addig, mig a közélelmezés terén valami okos akció nem történik. hálát érzett a nálánál nem sokkal idősebb principálisa iránt, aki reggel meghívta magával a távoli határszélre, a húsvétot ünnepelni. Egy napi kocsikázás után, itt van nak a havas tetején, a fenyők szűz birodalmában, a kultura minden áldásától és átkától egyaránt távol. Odakinn hirtelen csapott le a sötét est. Hatalmas testű, lompos szolgáló csoszogott az ivóban és meggyújtotta a középen lógó, füstös petróleumlámpát. A csárdás biztosította az urakat, hogy egyetlen vendégszobájában olyan puha ágy vár rájuk, a milyenben csak a vicispán ur alszik. Azután bort hozott fel, vacsora pedig került a gazdagon megrakott tarisznyából. Mig falatoztak, a bőbeszédű öreg hátborzongató rablóhistóriákkal traktálta vendégeit, amelyek mind ott történtek meg az elhagyatott havasi uton, amiért is célirányos az utasnak éjjel meghálni a csárdában, s napkeltével utazni tovább. A kakukos óra elverte a nyolcat. Az öreg csárdás pár darab tüztartó, bogos hasábot dobott a szabadszáju kemencébe. Fölhozott egy nagy kancsó bort, hadd legyen az uraknak lefekvésig mivel mulatniok, s azzal Istennek ajánlva mindnyájukat, aludni tért. Mikor magukra maradtak a lobogó tüzlángok által fantasztikusan megvilágított gerendás szobában, a gyalulatlan lócán, a terítetlen, kecskelábú asztál mellett, a két városi gavallérnak dulrij, jókedve támadt. Szilaj, betyáros hangulat vett erőt rajtuk, s ugy érezték, hogy ehhez az útszéli csárdakörnyezethez, valami stílszerű mulatság illik. Pista úrfi felfedezett a sarokban egy tü;l bordájú, pattogott huru cimbalmot, s n másik percben már teljes erővel, keservesen verte ki a jajgató hangszerszámon a „Száz szál gyertyát". Sándor, a komoly liskális, szívvel-lélekkel nótázott hozzá. Szivrázó kesergők, vidám, friss dalok rgymást, kergették. Egészen belemelegedtek az eredeti, nagyszerű mulatságba, midőn kívülről hangosan dörömböltek az ajtón. A lármára vastag, darócköpenyében, egy pislogó faggyugyertyával megjelent a csárdás hóna alatt szorongatva rozsdás, egycsövű flintáját, biztatta az urakat, hogy mulassanak csak nyugodtan, ő majd utánanéz, hogy ki légyen az éjjeli háborgató. A cimbalom nem zörgött, a nóta is elhallgatott. Az útról hangos szóváltás értelmetlen zaja szűrődött be. Pár pillanat múlva visszajött a csárdás, s köpenyét a vállán ide oda rángatva, nagy fej vakarás között látható resteíkedéssel kezdette: — Meginstálom a tekintetes urakat, nagy szorultság volna az éjjeli szállás erányában. Egy beteg nőszemélyt kellene fedél alá helyezni, — nagy uri dáma lehet, mert négy Jóval jött, — de nincs több szobám, csak a tekintetes uraké ... Az ügyvédbojtár gondolkozás nélkül, szelesen közbevágott: •— Jól van öreg, szívesen átengedjük, majd elpityizálunk igy pohár mellett virra dásig. Sándor, kinek hirtelen támadt kedvét elpárologtatta az éjjeli látogatás, sóhajtva gondolt a nyugalmas, puha ágyra. De nem volt mit tenni, már nyilfc is az ajtó, s az ur, meg a kocsis karjára támaszkodva, a szobába támolygott inkább, mint lépett a beteg utas asszony. A meleg ruhák halmaza egészen eltakarta, s vitték is mindjárt a szobába lefektetni. Kis idő múlva kijött a férj, hogy megköszönje az uraknak a szoba udvarias átengedését. Széles vállú, marcona kinézésű férfi volt. Sürü szakállal benőtt, arcából ijesztően villogott ki zöldes fényű szeme. Valami érthetetlen nevet mondott, hasonlóképp mutatkoztak be a fiuk is. Megkínálták egy pohár borral, de nem fogadta el. Neki bent a helye szegény, nagybeteg felesége mellett. Nem birt már vele, sem a szép szó, sem a-, férfias erély. Haza akar menni r-a nagy ünnepre, a fecskefészkes, galambducös szülői házhoz, igy félholtan is. Ezeket mondotta el szélsebesen és már búcsúzott. Nyomasztó, kellemetlen csönd ülte meg az ivót. Alig hangzott egy-egy szó

; de annál sűrűbben ürültek a poharak. Jó későre megoldódott az ügyvéd nyelve. — Tudod-e, fiam, — kezdette bizalmasan — hogy lánykérőbe megyünk ? Ugy bizony 1 Fönn messze, ahol már a bukovinai hegyek kéklenek, egy év óta vár rám a hegyek legszebb tündére, a havas legigézőbb hóvirága. — Ezért kerültük hát odahaza a leányos házakat — dünnyögte magában a Pista gyerek. Sándor pedig egészen belemelegedett a gyónásba: — Must egy éve hosszabb időt töltőt-