Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-04-30 / 18. szám

ben, a kinek telke, mig üresen állott s csak gyümölcsös volt, bekeritve utjátállotta a közlekedésnek, elég hatalmas volt megakadályozni, hogy a 98. 100. számú házak tulajdonosai, be ne keríthessék telkeiket; holott e telkeken alul (pl. a Csuzi-malom), meg felül (a városmalom, uszoda stb. egész az Adamovich házig) meg vannak abban a birtokállapotban, mint azelőtt voltak, háborgatás nélkül. De vannak cifrább dolgok ennek a tetszés szerint értelmezhető épitési szabályrendeletnek intézkedései között. Azt mondja egy §. hogy a járda (gyalogjárónak jobban megértenék), már mint az aszfaltjárda, a városé; t. i. az az aszfaltjárda, melynek költségei Vs-át viselte a város, 2/

3-át a háztulajdonos s hogy még jobban ráemlékezzünk, arról az aszfaltjáróról zeng az ének, melynek alig leborított szurkát néhai Keskeny István vastagtalpu csizmáival azon melegiben összegázolta, tüntetően igazolván megvetését ez újfajta utcaburkolat iránt (szegénynek, összeégett a csizmája, az aszfaltjáró 2/

3-át megvették rajta s aztán még bírságot is fizetett.) Ez az 73-ban a város költségén épült aszfaltjáró tehát a városé ; talán azért vette birtokba, hogy levegye a háztulajdonosok válláról a kezelésével járó terheket ? No, ilyen pipogyaságot csak nem gondolunk a városi hatóságról ? Sepri bizony, vagy seperteti, — ahogy jobban esik, minden háztulajdonos a gyalogjárót a maga háza előtt, olyan glancosra, hogy egy homokszem, vagy falevél ne merjen útjába esni egy arra kényeskedő rendőr kémszemnek, — mert azonnal föl van jelentve, t. i. a háztulajdonos s fizet 1—2 korona rendbírságot! Erre az aszfaltjáróra most nehéz napok közelegnek, elparancsolja helyéezután még buzgóbban, hogy vigasztalja a megtört apát. Nem mondhatja, vonzódott a nyílt, egyenes, félszeg emberhez s talán olyan pillanat is volt, amikor melegen, hálásan szorította meg a kezét s belenézett abba a becsületes, tiszta szempárba, mely csábító, hazug álmokat nem, de annál több hűséget, igaz szeretetet tükrözött vissza ... Aztán jött Horváthy, a szolgabíró, jött, majd állandó látogató lett. Vele jött a képzelődés, a fényesnek álmodott boldogság. A szegény Nagy István, a névtelen kisember pedig örökre elmaradt a háztól. Hogy fájt Tildának a sok dicsérő, meleg szó a derék Nagy Istvánról, összemérve a saját fényes, szomorú, színesen hazug sorsát a Juliskáéval. Ott szegénység, megelégedés, forró szeretet és boldogság... itt a magasban fény, ünnepeltetés, sok-sok országos gond, amelyek között csillámlása is alig látszik a hitvesi szeretetnek és eltitkolt, elhazudott érzelmek, melyek — országos érdekek ürügye alatt — idegen oltárok elé csábítják az urát. Olyan fájdalmak ezek, amelyeket elpanaszolni nem lehet, nem szabad a nagyvilágban. Milyen végte len magasan áll fölötte Juliska, ez a kis Hamupipőke. Es ez a nagy boldogság az övé lehetett volna! A tanitóné még nem mondott el min dent, pedig el kellett mondania. Mert a szegényeknek is van dicsekedni valójuk. — Az Isten nem hagyott el, amiért röl a város a Jókai-utca 80—106. házak elöl, ki egész az utca közepéig, 2 polgár építkezik t. i. e szakaszon kényszerűségből, a legújabb szabályozási vonalra, 8—10 méternyire a többi házak homlokzata előtt; e 2 uj ház kedvéért a többi, megmaradó 13 ház elöl is fölszedik s kijebb viszik az asztaltot; járjanak sárba, vagy — épüljenek ők is az uj vonalba! A város már megtalálta számítását; a 100 sz. ház tulajdonosa befizetett a megvásárolt vagy 30—35 D-öl területért 1300—1500 K-t ; ugyanennyi van biztosítva a 90 sz. ház utca foglalásáért ; 2500—3000 K-ból már kikerül az aszfaltjáró fölszedése s újra lerakása vagy 200 méter hosszúságban. Arra megint hogy gondoljon a város, hogy az aszfalt fölszedése után a há zak előtt mélyedés marad; a kijebb helyezett aszfaltról ebbe a mélyedésbe, a házfalak tövére gyűlik az esöviz, hólé stb. Hogy a humor se hiányozzék a cifra nyomorusághoz, a 72 sz. ház tulajdonosát arra kötelezték, hogy ha lakóházát át akarja építeni, menjen 2 méterrel beljebb mostani homlokzatánál ; az igy telkéből elesett 10—15 • •ölnyi területet azonban tovább is használhatja, ha fizet a városnak évi 1 K árendát, tulajdonjogának elisnieréseért ! Igy kezelik ezt az épitési szabály rendeletet. Én itt lakom 16 esztendeje; azt gondoltam, hogy a közügynek használok, mikor felhívom a hatóság, a társadalom figyelmét, hogy Bpesten részvénytársaság alakult a Müller-féle vasutak kihasználására ; ez a részvénytársaság megszerezte Mülleréktöl a szabadalmat s 1 millió K alaptökéjével vállalkozik a vasutakat saját számlájára megépíteni, üzembe helyezni mindenütt, ahol erre az érdekeltek meghívják s az üzem kifizetődik; a városi fjzö, Csoknyay Károly ur, rámduplázolt a „Pápai Hírlap" április 1 -ki számában ; ne ezzel a bpesti részvénytársasággal csináltassuk a vasutat, ha| nem épitse meg a város maga; a vo1 nalba eső 12 ipartelep mindegyike fizessen a városnak 2000 koronákat a kapcsolat engedélyezéséért. Mennyi jövedelme lesz igy a városnak ! Hát annyi, mint a csornai meg a bánhidai vonatokból; a törzsrészvények 300.000 K névértékben szerepelnek s nem jövedelmeznek egy fabatkát se! T. i. ez a részvénytársaság nem adja ingyen a szabadalmát még a római, nem a veszprémmegyei Pápának se. De hát a villanytelep! Ennek ügyes, messzelátó, alkalmazkodó vezetőjét lámpással keresték s födözték fel Szombathelyen ; tyukkal-kaláccsal idecsalták Pápára; nem mondom, hogy meg nem becsülik — rászolgál emberül — csak azt akarom fölemlíteni, hogy hivatali elöljárója épen a fjzö ur, — aki pedig tudomásom szerint jogász, — közigazgatási tisztviselő s hozzáteszem buzgó, lelkesember, — de a villanytelep üzeméhez semmi esetre sem ért annyit, mint a telep vezetője, — mégis hivatali elöljárója. Van vízvezetékünk is ; mikor nálam elromlott a csap, fühöz-fához szaladgáltam a városnál, hogy segítsenek rajta; utoljára megsajnált egy bádogos s jó pénzért megigazította. Hát tiszteléttel kérdem, a város saját üzemében kezelendő villanyos gépvasut üzemének is a városi fjzö ur lesz a hivatali elöljárója ? Százezreket költöttünk már üzemekre, városi kezelésben, subventióval stb. de nincs ez óriási értékek ellenőrzésére, magasabb műszaki irányítására a városnál emberünk; a városi cs.vk egyszerű tanitóné vagyok. Van szép kis házunk — épülőfélben. Az igazi boldogság kevés helyen megfér s aztán ami fő : édes sajátunk. Van egy pár lánc földünk. Azt látnád, hogy milyen édes örömben ég az uram arca, ha néhanapján kimegyünk a gyermekekkel s ő büszkén mutogatja az oltványait. Ilyenkor azt hiszem, hogy nem is közönséges ember, hanem valami szent apostol. Kedvem volna ilyenkor sirni a boldogságtól, de sirok is. Most is annyira elérzékenyült, liogy ugyancsak törülte a könyeit. Tilda szinte fájdalmas szemrehányással nézett rá. Mintha mondta volna : — Mindez az enyém volt, az a ház, az a föld, az a szőllő ... enyém volt az az erős, szorgalmas, derék ember is. Mirt vetted el tőlem ? Pedig a tanitóné dehogy is vette el. Ő dobta el magától a porba, ahol csak véletlenül akadt rá. Felvette, letisztította, sze relme tüzében arannyá gyúrta. Ezért olyan tiszta, mocsoktalan. — Vasárnaponkint látnál miként, édes. Nem mondanád, hogy közönséges tanitó az uram, látásra alig több a parasztnál. Hogy én is csak ilyen együgyü teremtés vagyok, akire szánakozva vagy mosolyogva néznek a nagyváros lakói. Mikor a templomba megyünk, az emberek levett kalappal üdvö zöinek, a gyermekek pedig ugy -rohannak az uramhoz, mint a méhraj, hogy megcsókolják a kezét. És ő olyan barátságosan beszél hozzájuk. Nem vagyok rangvágyó, de ilyenkor mégis büszke örömtől ég i\ szivem, hogy a papné után a falu első asszonya vagyok. Ugy is hívnak, hogy tiszteletes rektorné. — Engem meg a férjem barátjai, a méltóságos, kegyelmes urak ezerféle becézgető szóval illetnek, csakhogy istennőnek nem mondanak, palotában lakom, fogatot tartok s mégis milyen szegény vagyok melletted 1 — sóhajtott magában a szép hölgy. A tanitóné nem vette észre ezt a fájdalmas ellágyulást, pedig Horváthy né e pillanatban csüggedten eresztette ölébe a kezét. Még volt mondani valója. És beszólt, beszólt. Eregette ki lelkéből azokat a mózesszárnyu csodás méhecskéket, amelyek, ha bekalandozzák is a világot, mindig visszatérnek és ott döngicsélnek hűségesen az ő édes ura, az ő csendes, falusias, kristálytiszta boldogsága körül. Most már nem volt félénk, megalázkodó, félszeg; egyenesen, büszkén nézett a barátnője szemébe. Ilyen erős, büszke asszonnyá tette a boldogsága és akiről beszélt: az ö munkás, kenyérjóságu, hatalmas ura. És beszélt, áradozott volna még sokáig, de egyszer az órára tekintett (Teremtőm, egész kis kastély volt, amelynek erkélyén egy hűséges trubadur pengette lantján az órát. Vájjon, mi lehetett annak az ára ?) s ültéből ijedten pattant fel.