Pápai Közlöny – XXI. évfolyam – 1911.

1911-04-09 / 15. szám

soknak a kormány nem juttat nagyobb segélyt, illetőleg, ha fizetéseik rendezését ily módon nem segiti elö. A komáromiak fellépését sok helyen rossz néven vették s ezt a kedvezőtlen benyomást igyekszik most Domány János komáromi polgármester hosszabb közleménnyel eloszlatni. Cikkéből néhány részletet itt közlünk : Hosszú évtizedes küzdelmek után érték el a városok, hogy a koalíciós kormány elismerte, miszerint a városokat az állami feladatok teljesiléséért kárpótlás illeti meg s ez a kárpótlás akkor az összes városok részére 8 millió koronában lett előirányozva és pedig több izben folytatott megbeszélések alapján aként, hogy mivel az 1909-ben felvett 2 millió az ex-lex miatt 1910-ben nem volt emelhető, tehát 1911-ben4 millió korona, 1912ben 6 millió korona és v 1913-ban 8 millió korona lesz az állami költségvetésekbe felvéve. A városok csalódtak, mert csak 3 millió korona van előirányozva az 1911. évre és pedig az állam pénzügyi helyzetére való hivatko zással. A belügyminiszter által eddig rendeletileg lett megáll.ipiiva, hogy a városok részére nyújtott segély első sorban a városi tisztviselők fizetésrendezésére fordítandó és pedig aként, hogy eddigi illetményeik kiegészitendök az állami és a vármegyei tisztviselők fizetésének összegéig. A vármegyei tisztviselők illetményei még 1904. évben rendeztettek, ugyanaz történt az állatni tisztviselők fizetésével; rendezve lett a vasutasok, a körorvosok fizetése, legutóbb a postásoké és a vármegyei tisztviselők, — akik már 7 éve élvezik azt a fizetést, amelyért a városi tisztviselők most küzdenek — már a státusrendezésnél -tartanak. A városoknak és a városi tisztviselőknek sérelme, illetve kívánsága az, hogy az eredetileg megállapitott 8 millió korona államsegély ha már az eredeti tervtől eltéröleg, 4 év helyett 5 év alatt lesz csak kiadható, akkor 1911. évre vétessék fel a 4 millió, 1912-re 6 és 1913 ra 8 millió korona, továbbá ! hogy ezen államsegélynek kiszolgáltatása, felhasználási módja, — ugy, amint ezt már eddig a belügyminiszter rendeletileg szabályozta, orvosolva még a jogosnak elismert sérelmeket, -törvényhozásiig rendeztessék és pedig már most külön törvénnyel, nem várva be a városi törvény, a rendőrség államosítása kérdését, amelyek a közigazgatás általános rendezésének kérdése | előtt különben sem tűzhetők napirendre, mert annak keretébe lesznek i beillesztendök, amely kérdések a távolabbi jövőben lévén csak megoldhatók, a városok segélyezésének kérdése s az ezzel kapcsolatos városi tisztviselők fizetésrendezése nem halasztható el oly hosszú időre már azért sem, mert a bizonytalanság káros a tisztviselőkre, de káros magukra a váro| sokra is, mert egy bizonytalan állami támogatásra építeni semmit sem lehet. Mit kérnek a városi tisztviselők ? Csak annyit kérnek most a városi kép ! viselőkhöz intézett köriratuk utján a törvényhozás és a kormány jóindulatától, hogy amit a vármegyei tisztviselők az 1904. évi X. törvénycikk alapján már megkaptak és amely fizetésnek a vármegyei tisztviselők - már 8-ik éve élvezetében vannak, ez a fizetés adassék meg végre a városi tisztviselőknek is és a városi tisztviselők lemondanak a rájuk nézve a vármegyei tisztviselők magasabb fizetésével szemben már hét éven át elvesztett fizetési különbözetről, csak azt kívánják, hogy most adja meg nekik a törvényhozás azt, amit a megyei és állami tisztviselők már évek ! óta megkaptak. A felvett kérdést törekedtem lehetőleg tárgyilagosan megvilágítani, arra kérem a kormányt és a parlamentet, vegyék pártfogásukba a magyar városok és városi tisztviselők igazságos ügyét és ne engedjék meggyökeresedni azt a meggyőződést, hogy ebben az országban mindenre van pénz, ami az adóalanyok és tárgyakra terheket ró, de senki sem akar gondolni arra, hogy uj adóalanyok és tárgyak keletkezzenek, pedig ha a városok elszegényednek, szegény lesz az ország is, ha fel nem ismeri, hogy nemcsak a történelmi mult ápolására, de a nemzet jövő nagyságának megalapozására is szükség van. Színészei Pápán. A lefolyt színházi hetet újra befolyásolta a hideg időjárás. A hét elején igen szép számú közönség látogatta a színházat, de az utóbbi napokban bekövetkezett hideg időjárás következtében gyér közönség előtt játszódtak le az előadások. A hét folyamán előadott előadásokról a következőkben számolunk be : Szombaton megismételték a sziniévad sláger operettjét a „Cigányszerelmet". A színház zsúfolásig megtelt és a közönség tüntető tapsokkal honorálta a szereplők remek játékát. Ez estén is bőven kijutott a tapsokból Lónyai Piroskának, Fábián Lankának és Kovács Hannának. A férfi szereplők is, Érchövi, Bátori és Ivánfi a már tőlük megszokott ambícióval szórakoztatták a közönséget. A zenekar Takács karmester mesteries vezetése alatt újra beigazolta, hogy az előadás fényes sikerében nagy részük van. Vasárnap délután „Az obsitos" telt ház előtt került szinre kifogástalan előadás— Vegye a kalapját, — mondta a kislány mosolyogva — kisérjen el, ha akar. Vásárolni megyek, holnap este elutazunk nagyon messzire . . . Gyönyörűen kifejlődött egy esztendő alatt, csodaszép kislány volt, <

!e én nem láttam, nem tudtam meglátni, mert halálosan szerelmes voltam akkor a Hartmann Elzába, aki hosszú fekete kabátot viselt és az egyetemre járt. — Hová utazik, kérdeztem, mikor leértünk az utcára. — Hova és miért megy el? — Nagyon messzire utazunk, oda, ahol télen is meleg van. Kalkuttába. Hisz tudja, a papa az üzleti összeköttetései miatt úgyis mindig ott" járt. Most mindnyájan oda költözünk. —. Örül ? — kérdeztem. Ő a szemembe nézett, mintha olvasni akarna a tekintetemből. — Igen — szólt csöndesen — én imádom a napsugarat. Késő estig kószáltunk együtt, a kislány boldogan csicsergett, kacagott, vakmerően belém karolt, nem törődött senkivel. Érezte szegényke, hogy ez utolsó találkozásunk és öntudatlanul boldog akart lenni. És engem még ez a sok melegség sem kapott meg, mert mondom, én már akkor a Hartmann Elza után bomlottam, jegyzeteket másoltam neki éjszakánkint, ő pedig egy soyány kis filozoptert szeretett, nem engem. Amikor elváltunk, megszorította a kezemet, az én hideg, közönyös kezemet. A bucsuzásunk is banális volt és ennek is én voltam az oka. Megöltem egy édes, különös estét. Utoljára még ezt mandta : — Hozzon egy kis virágot, ha kijön a vonathoz. Másnap este ott álltam a perronon egy ibolyacsokorral a kehemben. Klárika az édes anyjával jött és még valami rokonokkal. A kezében óriási bokréta, akkora, mint egy taligakerék, csupa vörös rózsából. Gúnyosan, f cinikusan nevettem egyet. Vagy ugy ? És zsebre vágtam az ibolyacsokrot, HA tudtam volna, ha megéreztem volna, bog} egy szál belőle kedvesebb lett volna neki, mint a világ minden piros rózsája. Elmúlt vagy három esztendő. Hartmann Elzát — óh, ez tragikomikus szerelem Volt —• a vékony filozopter elvitte valami kis vidéki városba tanárnénak. Szabad voltam, tele dühös élnivágyással, mint most te, fiam. Egyszer aztán levelet kaptam Indiából. Fénykép is volt a levélben. Egy elegáns lady képe, pompás báli toalettben. „Én vagyok a kis Clairetteje, édes jó barátom, emlékszik még rám ?" A kormányzó báljáról irt, meg egy angolról, aki szívesen megosztaná vele a tízezer font évi jövedelmét. IJjra meg újra megnéztem a képet és most, hogy ékszerekkel, drága selymekben láttam, csak most kezdtem eszmélni. Mégis igazgyöngyöt hajítottam el. Később leveleztünk. Az első leveleiben tartózkodó volt, de később olyan for rón, merészen irt, hogy magam is meglepődtem. Csupa lángoló szerelmi vallomás volt minden sora. „Igen, — irta egyszer — borzasztó nagy csacsik voltunk, de maga volt a nagyobb ..." Most már vigyázva kezeltem. Egy szó és a lány hazaszökik hozzám, a csöndes boldogságot pedig akkor nem tudtam becsülni. Ugy is volt rendjén. B'iatal voltam, lázongó, erős legény, én még verekedni akartam az élettel. Nem kell — határoztam és többé nem írtam neki. A leveleit fel se bontottam. Akkor hajítottam el másodszor a boldogságot. A sors azonban ugy akarta, hogy harmadszor is találkozzunk. Egy futó kalandot hajszoltam akkor Párisban, a Ritz hotel éttermében ebédeltünk kettesben. Ott láttam meg újra. Idegenekkel jött, egy méltóságos tartású, lágy hangú hindu is volt a társaságában. Clairette végignézeti; az asztalok fölött és ahogy meglátott, felcsillant a szeme az örömtől. Egy lépést tett felénk, de amikor megpillantotta a kis szőke lányt mellettem, hirtelen megfordult, — felénk se nézett egész este. A hallban beszéltem vele utoljára. Én már haza készültem a kalandnak vége volt, megcsömörlöttem Paristól. Alig beszélgettünk. Végre megkérdeztem : — Bocsásson meg ... de azt sem tudom, hogy is szólítsam ... — Felkapta a fejét, hidegen és gőgösen nézett rám ós csak ennyit mondott: — Szólítson asszonyomnak . . . Pedig hazudott. Csak egy esztendő múlva ment feleségül a gazdag angolhoz. Látod fiacskám : én harmadszor is elszalasztottam a boldogságot.