Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-02-20 / 8. szám

ismerete lenne szükséges. Mi csak az üzleteredmény kimutatások után ítélünk, mit megtehet — a mi segítségünk nélkül — a nagyközönség is az igazgatóság ez évi jelentéséből. Tisztelt Közgyűlés ! A kereskelmi törvény és alap szabályaink értelmében beterjesztjük intézetünknek a lefolyt 1909. évről szóló XLVII. üzletévi, a felügyelő bizottság által is átvizsgált s helyesnek talált zárszámadását és mérlegét, — a felügyelő bizottság jelentésével együtt s tisztelettel kérjük a t. közgyűlést, hogy a bemutatott szárszámadást és mérleget, ugy a tiszta jövedelem felosztására vonatkozó javaslatunkat tárgyalás alá venni, elfogadni s ugy az igazgatóság, mint a felügyelő-bizottság részére a szokásos felmentvényt megadni szíveskedjék. A mult év pénzügyi viszonyai, dacára az állandóan bonyolult politikai helyzetnek, kedvezőtleneknek nem mondhatók, sőt mi a lefolyt évet üzleti szempontból egyik jó évünknek tekinthetjük. A forgalom a mult. évben elég élénk volt s az üzlet minden ágábau általában emelkedett $ s mi az emelkedett forgalmat a saját erőnkből mindig kielégíthettük, sót .folyton oly pénzbőségben voltunk,, hogy... annak egy részét átmenetileg csak mérsékelt jövedelem mellett kamatoztathattuk, de gyümölcsözés nélkül nagyobb összeget sohasem hagytunk. Betétállományunk a lefolyt évben több mint 700.000 koronával emelkedett, mely ismét fényes bizonyítéka az intézetünk irányában ez évben is megnyilvánult bizalomnak. S jóllehet, hogy értékpapírjain kat a legreálisabb árfolyamba vettük fel mérlegünkbe, mégis a mult évi 182.491 K 04 fillért tevő tiszta jövödelmiink az előző évihez képest igen szép emelkedést mutat. Ezen kedvező jövedelem-szaporulat dacára is az osztalékot az előző évihez képest részvényenként 150 koronában javasoljuk megállapítani, mert célunk az intézeti alapokat mi tiél jobban gyarapítani, mit különösen a 10

l/a millió korona betéttel szemben kötelességünknek is tartunk. Mély fájdalommal emlékezünk itt meg Hammer Károly intézeti főkönyvelőnek a mult 1909. évi március hó 4-én történt elhunytáról. A megbol dogutt 37 éven át volt intézetünk tisztviselője s ez idő alatt teljes ügybuzgósággal, lelkiismerettel és szakértelemmel munkálkodott takarék pénztárunk javára, mi által az intézet irányában felejthetetlen érdemeket szerzett: indítványozzuk azért, hogy hogy a t. közgyűlés intézetünk derék főkönyvelőjének elhunyta fölött mély részvétének adjon kifejezést s a megboldogult érdemeit jegyzőkönyvileg örökítse meg. Egyúttal kérjük a t. közgyűlést, hogy tekintetbevéve az elhunyt derék főkönyvelő hasznos szolgálatait, özvegye részére a tárgysorozat 3. pontjában általunk indítványozott állandó évi kegydijat megszavazni kegyeskedjék. Végül tisztelettel bojelentjük, hogy az elhunyt főkönyvelő helyébe a fokozatos előléptetés figyelembe vétele mellett, az arra érdemesnek talált Kiss István intézeti könyvelőt neveztük ki." A pápai takarékpénztár oly ered ményt mutat fel, mely után mi csak pénzpiacunk javulását várhatjuk. Hogy ez a javulás meg fog e felelni a várakozásnak s hogy tartós leend-e, erre — azt hisszük — kevesen tudnának megfelelni, mi bizunk a pápai takarékpénztár loyalis és humánus kezelésében. Nagy érdem illeti meg e tekintetben első sorban Galamb József intézeti elnököt és Karlovitz Adolf intézeti alelnököt, ugyszinte a kezelési hivatalnokokat, kik a rend, pontosság és szigorú ellenőrzés mintaképei, s reméljük is, hogy a folyó hó 24-ére egybehívott közgyűlés a bizalom és elismerés fényes bizonyítékaival fogják őket kitüntetni. - 1910 február 13. — A pápai önkéntes tűzoltótestület rendes évi közgyűlését mult vasárnap délután 3 órakor tartotta a városháza nagytermében a tagok élénk részvétele mellett. Elnöklő alelnök Hajnóczky Béla megnyitó beszéde után sajnálattal emlékezik meg arról, hogy a testület agilis elnöke Jáköi Géza az elnökségről lemondván, azt semmi körülmények között megtartani nem óhajtja, miért is az elnöki szék megüresedett. Az , elnöki jelentés felolvasása után Berkes Ágoston parancsnok felolvassa a parancsnokság jelentését, melyből a következőket emeljük ki. A jelentés első részében panaszkodik a parancsnokság, hogy a tűzoltóság az elmúlt évben több indokolatlan kritikának és támadásnak volt kitéve, továbbá pedig szószerint folytatja: „A legtöbb szemrehányás azért ért bennünket, hogy minden tűzesethez későn érkezünk. Igaz, hogy ezen szemrehányás igen sokszor alapos is, de a késedelmezés nem mindig a mi hibánk. Már egy izben parancsnokságunk egy, a városi tanácshoz intézett előterjesztésében rámutatott arra, hogy a mai figyelő őrszolgálat a tűzoltótoronyban elavult és a célnak nem megfelelő. Az őrtoronyból ugyanis már nincs nyilt kilátás az egész város területére, a legutóbbi években emelt nagy épületek a város tekintélyes részét elfödik, s igy, különösen ködös vagy esős időben keletkező tüzet nem is lehet észrevenni. Nem is szólva a belső tüzekről, mikről a tüzőr, különösen ha ez a város távolabbi részén keletkezik nem is vehet tudomást. De tökéletlen azért is, mert a figyelő őrséget csak egy ember telje siti, aki akár hanyagság mm újszülött csecsemőt szoptatta, s ez oly mohón nyelte az életet adó tejet, mintha legalább száz esztendeig akarna élni: Alice nem türtőztethette magát tovább : — Ne szoptasd meg többé a kisbabát, mama ! Midőn kis öccse délutánonkint elaludt s édesanyja ráért: mint azelőtt, most is ölbe vette Alicet, de természetesen, csak egy-egy negyedórára. A leányka ilyenkor végtelenül boldog volt, hogy alvó testvérkéjén diadalmaskodhatott s büszkén jegyezte meg: — Hiszen ő nem is ült még az öledben. Mindig azt remélte, hogy kis öccse meg fog halni s igy nem kell majd megölniök. Mikor az anyja az újszülöttet bölcsőbe fektette, s hogy meg ne fázzon, állig betakarta, Alice azt hivén, hogy édesanyját is ugyanazon érzés hevíti, 'ajni ot, ezt tanácsolta neki: . , r. — Takard be dunyhával az • orrát, és száját, akkor majd megfulad. Édesanyja azonban csakhamar . ki ábrándította ebbft a reménykedéssel azzal, hogy — miután mindent megértett — aggódva jegyezte meg: — De hiszen oly kedves ez' a te kis Öcséd ! Gyere csak, nézd meg jól! Es egészen kipólyázva mutatta meg a kisbabát Alicenak, aki elképedve nézte a rózsáskörmü, piciny lábakat; nézte a szemeit, amelyek bámulva tekintettek szét a nagyvilágban, mintegy bizonyítva, hogy tud látni. A szájával is rákezdte, hogy : Ráá, ráá 1 jelentve, hogy beszélni is tud. Majd nagyokat ásított, amivel megmutatta, hogy bár még igen kis gyermek : ásítani legalább is olyan jól tud, mint a felnőtt ember. Alice nem birta ki tovább. Nem tudott a kis öccsére nézni. Erősen behunyta a 1 szemét, odaugrott az anyjához s kiáltozva erősködött: — Én leszek a legkisebb ! Én akarok a legkisebb lenni ! Még aznap este szomorúan jelentette ki. — Ha nem hal meg a kis öcsém : én halok meg. Es megtartotta a szavát. Élete utolsó hónamaiban naphosszat a kis széken üldögélt. Nem szólt egy szót sem, szomorú te kintettel folyton csak az anyját nézte. Szemeinek mélabús kifejezése azokra a szerencsétlen őrültekre emlékezteti, akik méla kórságban halnak meg. Már nem is evett néhány nap óta. Apja, anyja nem tudott hová lenni kétségbeesésében s el sem birták gondolni, mit csináljanak vele. Másnap, csakhogy egyen már valamit a kis leányuk : a legkedvesebb csemegéjét rendelték meg a szomszéd cukrásztól. De Alice hozzá sem nyúlt. Mit ér neki akármilyen pompás almásrétes, ha már nem szereti az anyja ! Azt az anyai szeretetet, amelyet ő kizárólag a maga számára akart lefoglalni, nem pótolhatja semmiféle nyalánkság. Az orvos már föl akarta metszeni a bárzsingját, hogy csővön keresztül táplálják a szerencsétlent, mert az apja, anyja, de még a szomszédok is, a többi közt Bordeaux, a kovács, aki óriási erejéiől volt hires, hiába akarták szétfeszíteni az Alice száját, bár a fogát is kitörték már. Határozottan tiltakozott az ellen is, hogy bárki hozzá érjen. Hiába akarta az anyja is ölébe venni. Nem hagyta magát. Rugdalódzott, kapálódzott, úgyannyira, hogy arról is le kellett mondaniok. Igy boszulta meg .magát. Az anyja éjjel nappal sirt, jaj- . gatott. Alice boszut állt azért a nagy szeretetért, amellyel anyja — az ő rovására — kis öccsét elhalmozta. Belehalt szegényke a féltékenységbe) pedig még alig mult hétéves. Éjjel nappal ott ült az ő kedvenc kis székén s egyszer csak lefordult róla. Odasiettek és fölemelték. Akkora meg is halt.