Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-02-06 / 6. szám

zatlanul ragyogó fényességben szálljon át nemzedékről nemzedékre. A szónoki képességet, mint merő külsőséget nagyon alárendelt jelentőségűnek tartották. Mig a zsidóság egységes volt, a jellemet és a tudást a zsidóságnak semmiféle árnyalata sem engedte el. A régi orthodox rabbik évenkint csak kétszer hallatták sza vukat a szószékről s ilyenkor sem frázisokat puffogtattak álpáthosz kíséretében, hanem valami tudományos kérdést vitattak meg az írástudókkal. Magasszárnyalásu disputák voltak ezek, a zsidó tudományosság virágzott s a hit, a zsidó érzés ugyancsak nem vallotta kárát. Igazi zsidó lelkipásztorok voltak ezek a pátriárkastilü egyéniségek, a szivek legőszintébb szeretete vette őket körül s az emlékükhöz a legtisztább kegyelet fűző dik. Nem hívták őket próbaelőadásra, a zsidótemplomok sohasem voltak olyan látványosságok színhelyei, melyeknek akár az ize, akár a jellege bármiféle tekintetben is theatrális lett volna. Manapság a rabbi szónoki képes sége elengedhetetlen feltétel. Ne is keressük az okát, ezzel a feltétellel számolni kell. A legnagyobb talmud tudós sem érvényesül, ha nem kiváló szónok s viszont s legkitűnőbb szó nok sem, ha nem nagy talmudtudós. Annak az eldöntése, hogy jobb e igy, nem tartozik rám s amúgy is teljesen j felesleges. Azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy az esetben, ha a rabbinak egyúttal hitszónoknak is kell lennie, annak a magyar nyelvet ugy kell ismernie, ugy kell kezelnie, hogy ne maradjon mögötte egyetlen egyház legjobb papjának sem. A pápai zsidó templom szószékéről az Úr igéjét csak magyar nyelven szabad hirdetni, még pedig igazán magyar nyelven. Ha a kor parancsoló szüksége a hitszónok, még inkább parancsoló szüksége a minden izében magyar hitszónak. Ennek a tételnek helyességét semmiféle sophisinával, semmiféle rabulistikával elcsűrni, csavarni, elhomályosítani nem lehet, de nem is szabad. És itt még tovább kell mennünk. Már akkor legyen a rabbink ilyen magyar hitszónok, midőn állását elfoglalja. Határidőre, más dálumra spekulálni ebben a kérdésben bűn, nem a sovinusmus, hanem a magyar állampolgár legelemibb hazafias tisztes sége ellen. Abban az esetben, ha a rabbinak egyúttal hitszónoknak is kell lennie — s most éppen erről az esetről van szó — zsidó szempontból, s az ősi zsidó tanszellemében más eljárást még csak indokolni sem lehet. n. A Kath. kör hangversenye. — 1910 február 1. — Az idei Kath. köri farsangi estély mely február 1-én zajlott le a Griff-teromben, ha nem is voltak annyian, mint a legutóbbi években, de mindazonáltal nagyszámú és diszes közönség jelent meg. A táncmulatságot hangverseny előzte meg, melynek műsora bizonyára sokakat vonzott annál is inkább, hogy az összes szereplők helyi erőkből kerültek ki. És ha éppen kifogástalannak nem is mondhatjuk az előadott zeneszámokat, jóleső tudattal regisztráljuk azt, hogy nem szorultunk ezúttal idegenekre. A bevezető szám a dalárdának jutott. Nemrég a theologusoktól hallottuk ezt a németből átfordított karéneket, melyet a számban kisebb, működésben fiatalabb, gyakorlottságban gyengébb köri dalárda csaknem ugy produkált, mint a theologusok énekkara. Az ütemben esett néhány hibán kivül, azonban a közönségnek megtetszett a dal, melyre ráadás is került. Az énekkart Zsilavy Sándor szakszerűen vezette. A zongoratris, melyet Kertész Gizella (zongorán), Gyémánt Miklós (hegedűn) és Roller Konrád (gordonkán) adták elő, tulhosszu volta mellett is végig lekötötte a közönség nagy részének figyelmét. Tóth Anna énekszáma, mint mindig, most is nagy hatást keltett. Kedves, behízelgő hangja, szabálya, preciz előadása, megnyerő megjelenése már rég a közönség kedvencévé avatták Tóth Annát, ki ma este zenésmonoló'got adott elő Szentgyörgyi Sándor zongorakisérete mellett. Nem csoda, hogy egy-két sikerült magyar dallal meg kellett toldania a számot. nok-ember, akit hivatása messze íöldhöz kötött, aki csak félévi szabadságra jött haza családjához: megszerette és kérte, jönne vele egy életre társul uj hazájába. A leány, mig ott nyugodott keze a becsű letes férfikézben, nemet intett. — S miért tagadja meg kérésemet ? — kérdezte a férfi. — Anyám mellett a helyem. — Igaza van, — szólt komolyan a férfi — s nem mondta ki hangosan, amit tovább gondolt, liog'y hiszen a szegény betegnek már úgyis csak napjai vannak, s neki még több, mint három hónapja van várni . . . Ugy is történt. Meghalt az édesanyja. S mikor egy hónap múlva újra előállt kérésével a férfi, az anyátlan, meggyötört lelkű leány hálásan, igaz vonzalommal mondott igent. Hogy aztán mégse lett belőlük egy pár egyesegyedül a világ miatt történt. A mérnök nem várhatott. Sári pedig a gyászév letelte előtt nem akart megesküdni. Még azt gondolta volna a világ, hogy nem szenteli meg eléggé anyja emlékét. Tudta ő jól, hogy mint vélekednek a gyászévben megtartott esküvőkről. A férfi aztán nem is jött vissza többé. Csupa nagy igazságokból volt megépítve a lelke. Nem tudta megérteni a formaságokat. Az idő pedig mult s nyomokat hagyott Sárin is. Itt-ott fel is hangzott mögötte: „vén leány*. Mi tagadás benne, bántotta a dolog, s mert lelkében is nagy-nagy ürességet érezett, valami kárpótlást keresett. A gyermekmosolygás-, gyermekkacagásban találta meg azt. Különös nagy szeretettel ragaszkodott hozzá egyik barátnője két kis leánya. Ez az érzés, amit egész lelkével viszonzott, csaknem teljesen boldoggá tette. Már már alig tudott nélkülük élni. Az em berek csodálkozva mondták : „ni, hogy megszépült a Tóth Sári 1" A gazdag, meleg szive ragyogott ki a szemeiből. Történetesen meghalt a két kis leány anyja, s utolsó szavaival is Sárit kérte, hogy el ne hagyja őket. A temetésen is Sári szivére borulva sirtak mindaketten, s többnyire nála, vagy vele voltak azután is. Szinte természetes volt, hogy amikor már elmúlt a bemohosodott sir fölött a tavasz is, meg a nyár is, a kis leányok apja Sárit kérte meg csöndes, komoly szóval, hogy legyen az anyjuk helyett édesanyjuk. Szegény Sári azt se tudta, mit feleljen. Gondolkodási időt kért. A gyermekeket bár imádta s kész volt föláldozni értük az életét, — nem volt képes arra, hogy másként gondoljon az apjukra, mint tőle teljesen idegenre. Valami szomorú melegség élt szüntelenül a szivében egy másik férfi iránt, aki messze, távol világban nélküle küzd, vagy nélküle boldog, de akinek helyét soha senki más el nem foglalhatja. Sohase csókolt férfit, s ha boldogság nem rezdült át a lelkén soha, talán nem lenne köteles a sorsnak azzal se, hogy megfagyott ajkkal, kinos érzéssel kezdjen egy nem szeretett férfi karján elkésett, uj életet... Ámde mindenki tudott arról, hogy a két kis leányt reája bizta az anyja, mit szólna a világ, ha most lemondana róluk, másnak engedné őket át ? És tudná e tenni ? S ha tudná is, nem dobnák-e rá joggal a követ ? Kimondta az igent ós szivén a kötelesség töviskoronájával élte életét. A lányok megnőttek, uj fészekbe vitték őket s önző boldogságukban alig-alig gondoltak haza. Ők ketten pedig, abból, amit egymás életéből láttak, tudtak, bízvást elégedettnek mondhatták egymást. Együtt rótták az utakat, egymáshoz illő, csöndes, szótlan emberek. Egyszer egy deresfejü mérnökember került haza, hogy itthon élvezze távol világban szerzett gazdagságát. Amint elmentek mellette, hogy a nő arca olyan ismerősnek tűnt fel előtte, megkérdezte társától, hogy hívják őket? — Ugyan, hát nem ismernéd? Tóth Sári meg az ura. Második feleség már. Régi szerelem, még az első asszony idejében keletkezett. Hamarosan össze is keltek. Szerencsére Sári asszony füléig soha nem jutott ez a mende monda. Mert ha megtudja, ós tudva ezt, csöndes mártiromsággal türi, bizonyosan azt mondja a világ: könnyelmű, nem fog rajta semmi se. Ha pedig beleőrül abba, hogy mindig mindent a világ kedvéért cselekedett, s mégse tudott eleget tenni annak, akkor azt mondanák : beleőrült abba, amit a halott asszony ellen vétett. Csak járja csöndesen, fölemelt fővel az élet útjait sok ezer meg ezer társával együtt, akik oktalanul, talán az életük legszebb boldogságát dobták el maguktól a világ miatt, s vele együtt nem tudják, hogy tiszta, szennytelen lelkükön sarat látnak mégis, a sárban járó emberek^