Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-11-20 / 47. szám

akit szerénysége és igyekezete, minden magasabb iskolai képzettség nélkül is, jó módúvá, gazdaggá tett. Ámde ma már az élet minden kitől megkövetel egy bizonyos fokú műveltséget és az életnek ezen követelményei szülik azt a szükséget, hogy megfelelő iskolák létesitessenek. Nálunk a mai életviszonyok egy felső kereskedelmi iskola létesítését teszik szükségessé. Egy felső kereskedelmi iskola létesítését kívánja a saját jól felfogott érdekünk. Egy felső kereskedelmi iskola létesítésének, felállításának a kormánytól való kérését, sürgetését, az erre való lépéseknek mielőbbi megtételét joggal és mélfön megköveteli az a gondosság, mellyel diligens páter familias módjára az illetékes fakto rok a nagyközönségnek, a városnak, vidékének tartoznak. A városnak szüksége, égető szük sége van arra, hogy ereiben a vér keringés időnként felfrisittessék. Azt pedig, hogy egy ilyen kul i turális intézmény, mint aminő egy felső kereskedelmi iskola, a város fizikai és morális súlyát emeli és ere jét minden tekintetben hatványozza, azt még a csak saját erejét minden áron előtérbe nyomó és a másnak agyában megszülemlett eszmét teljes erővel elnyomni törekvő legnagyobb egoista sem tagadhatja. Nos tehát, ha igy áll a dolog, pedig hát megdönthetetlenül igy áll, akkor minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy városunkban a kormány mielőbb egy felső kereskedelmi iskolát állítson fel, még akkor is, ha ez részünkről némi áldozattal járna, lehetetlen, hogy a kormány ennek fejében tőlünk nagyobb áldozatot kívánna, mint amilyen nagy haszon nal egy felső kereskedelmi iskolának a város területén való létesitése a városra járna. Miért van drágaság ? Sokszor esik szó mostanában az élelmiszerek drágaságáról, de ha gyereket a maga nevén akarnók nevezni, általános drágaságról kellene beszél nünk. Amint az áralakulási statisztika bizonyítja, a legtöbb közszükségleti cikk ára jelentékenyen felment, mert magasabb lett a munkabér s már a nyersanyagok termelésébe be kell kalkulálni az előállítási költség többletét. Ugyanez a processzus áll elö a nyersanyagok feldolgozásánál, a gyártásnál is. Drágább nyersanyagból, emelt munkabérek mellett lehetetlen az árut abban az árban előállítani, mint hajdan. És ha a nyersanyagok termelői, valamint azok feldolgozói kénytelenek az árakat emelni, mit tegyen a közvetítő kereskedő, akire az áru drágább beszerzése, alkalmazottainak magasabb munkbére, a bolt- és lakbér felcsigázása és magának és családjának megélhetése napról-napra fokozódó ujabb terheket hárít. Emeli az árakat ö is, nem szívesen, mert a drágaság forgal mát csökkenti, -— de kénytelen vele. Kutatjuk, vitatjuk az általános drágaság okait, gyógyszereket keresünk azok megszüntetésére és nem vesszük észre, hogy circulus vitiosus-ban keringünk s minduntalan visszajutunk ahhoz a ponthoz ahonnan kiindultunk. De nem vesszük észre, nem látjuk meg az árak emelkedésének nem egy közelfekvő okát sem, amit pedig nem kellene figyelmen kivül hagyni. Nem mondjuk, hogy egyetlen, de kétségkívül egyik főoka a drágaságnak az állam fiskális érdeke. Az állam elsősorban ipart üz, de az iparűzést nem arra használja, hogy a gyártott iparcikkek forgalma terén az áralakulásra mérséklöleg hasson, hanem arra, hogy iparvállalataiból minél több hasznot préseljen ki az államkincstár javára. Eléggé bizonyitja ezt többek között az állami vasműveknek a vaskartellhez való csatlakozása. Az állam továbbá nlonopoliumokat kreál, de szintén nem abból a célból, hogy a magánvállalkozást kizárva, olcsón lássa el a fogyasztókat a monopolium tárgyát képező cikkekkel. Ime a dohánygyártmányok árát már a jövő évben -jelentékenyen felemelik ; a pénzügyminiszter már be is állította az 1911. évi költségvetésbe a dohányjövedék bevételnek az árak felemelése utján remélhető többletét. — Nem. Bocsássátok meg fiuk, de nem tehetem. Ti tudjátok jól, hogy mik vagytok nekem, hogy nélkületek félember vagyok és nem kérhetnétek olyant, amit meg tudnók tagadni. De ezt hagyjuk későbbre. Majd máskor, egyszer talán megmagyarázom. A fiuk nem erőltették a dolgot. Először arra gondoltak, hogy talán féltékeny, de ezt az alantos gyanút egyhangúlag elvetették. Ők hárman kiváltságos, nem sablonos barátságban éltek. Nem pajtásság volt ez, együtt mulatozás, hanem finom lelki összhang. A sennor bukkant rá legelőször a megoldásra: Viktor, a nagy, érzelgős legény szégyenli magát előttünk, mert nagyon is szereli, túlságosan rabszolgája a leánynak. Ez a szőke óriás olyan volt, mint egy ártatlan leány, jó, áldott jó, szelid gyerek, akit a pikáns arcú kis színésznő az ujja köré csavarhatott, hiszen alapjában sokkal tapasztaltabb, öntudatosabb volt Viktornál, megszokta a férfiakat, a vágyó meghunyászkodást, hogy egy ideig azt teheti velük, amit akar. De azt is tudja, hogy csak egy darabig. Aztán — ők az urak. És talán éppen ezért volt a fiúval szemben tisztább, tartózkodóbb, mint egy kis urileány, mert ő is szerette; inkább megcsalta néha, de nem lett az övé — csupa szerelemből. A sennor, akit az olajbarna arcáért, meg a spanyolos kis barkójáért neveztek igy, eleinte csak maguk között, de azután rajta ragadt ez a furcsa név — sejtette mindezt. És most látta, hogy igaza volt. — Te! mondta a másiknak. — Fogadjunk, hogy még házasságot is igért neki, holott a leánynak eszébe sem jutott vii'na ilyesmi. És meg is tenné ... hanem mi is itt vagyunk. Szegény édes anyja halaira sirná magát és a tiu is boldagtalan lenne. Őrült gyerek! Nem tudja belátni, hogy most még egyáltalában nem szabad megnősülnie, egy ilyen kis játékházasságból pedig egyenesen tragédia lenne! Másnap felmentek Viktorhoz. Nem volt otthon. — Nem baj, — mondja a sennor — azért ma még elcsípjük az öreget. Estig sétáltak a ház előtt. Végre jött is, nagy, lomha léptekkel tolta magát feléjük. Fanyarul mosolygott: — Szervusztok. A fiuk összenéztek. — Hol voltál? A szőke nagyot nyelt. Hónapok óta következetesen hazudott szegény. Minden szabad percét a kis színésznőnél töltötte, de sohasem akart beszélni róla és ez külö nősen a meghitt, kedves estéken fájt neki, amikor a másik kettő őszintén, nyíltan beszélt hozzá. Nem merte bevallani, hogy a leány összetöri az akaratát, megkínozza, megalázza és ő mégsem tud szakítani. Hogy mindennap ezzel válik el tőle : soha többé 1 A leány pedig nevetve mondja : Holnap. És ő másnap keserűen, szégyenkezve ácsorog a szinh az előtt. Mar ő maga is gondolt arra, hogy szól a fiuknak : sza baditsutok meg ! — De nem volt energiája, szerelmes volt, szőke volt. A sennor újra kezdte : — Hol voltál ? Hónapok óta nem jársz el a klubba, puha vagy, maholnap egy diák is elver. Gerinctelen, gyönge ember vagy és már hazudni is akarsz. Nekünk. Ne tagadd : most is tőle jösz. Sokáig beszéltek neki és csodálták a makacsságát. Viktor folyton a lányt védte, érezték, hogyha most kisiklik a kezük közül, akkor elveszett — az ő számukra is, — Nem bánom, belevágok — gongolta a sennor és belevágott, élesen, kegyetlenül. Elmondott mindent. — Nagy mamlasz vagy, látod, fiam, ezzel fejezte be a leleplezést, nevetett is, de nagyon sajnálta a fiut. Viktor elsápadt, verekedni szeretett volna talán, vagy sírni, mint egy gyerek. Késő éjjel kisérték haza. Addig folyton beszéltek neki. A barátságukról, az uj életről. — Sok, komoly munka, édes fiam ós semmi nő. Vívni, vagy birkózni fogsz a klubban, megint erős, egészséges leszel, hiszen egészen letörtél a nagy sóvárgásban. Majd meglátod, hogy megszökik a szerelmes zokogás a nehéz súlyzók meg a masszázsok elől! Ki gondol akkor ilyesmire, amikor egymásután el kell hajitanod a régi gallérjaidat, olyan bikanyakad lesz és olyan izmaid, mint a hajókötél. Hát mikor látunk először a tréning-órán ? — Holnap, — felelte Viktor szomorúan, dühösen. kicsit Elég lesz mára, gyere csak ide egy