Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-11-13 / 46. szám

nyos számú borjut meghagyni 1 éves koráig és ezt tartozik a községi bírónál vagy a kerületi állatfelügyelőnél bejelenteni, ki azokat időről-időre számba veszi, azt fogják mondani, hogy ez bele; ütközik a tulajdonjog elsajátításba, hisz a földgáz és petróleum is azé akinek a birtokán találtatik, mégis alkotnak róla törvényt, hogy az állam tulajdonát képezze, ez pedig nem oly nagy baj, mintha egy olyan baj áll előttünk, min okvetlenül segíteni kell, mert különben kivesz az állatállományunk. Ha azonban erre még sem lehetne ily módon ahogy fentebb emiitettem törvényt alkotni, ugy lehetne oly módon segíteni, hogy a magas kormány adna subvenciót azon gazdának, aki egy bizonyos számú borjut megnevel, azt lehetne adóleengedés utján megadni, különben ez az arra hivatott egyének dolga, én csak a módját irom le, hogy mily módon lehetne ezen az általános közérdekű bajon segíteni. A szerbiai állatbehozatai korlátozását pedig bizonytalan időre fel kellene függeszteni, hogy a bajon azonnal segítve legyen, ha az valami nagyobb nehézségekbe nem ütköznék, természes szigorú állategészségügyi felügyelet mellett, mert ha ez nem lesz, ugy még rosszabb helyzetbe jutunk, esetleg behurcolhatják hozzánk a keleti marhavészt, a mitől most hála Isten mentes az ország, mindezeket azonban csak kölcsönös jóakaratból lehet megoldani, nem pedig egymás ellen tüzet, békát kiálltani, a napokban olvastam egyik gazdatársamtól egy cikket, mely helyesen rámutatott a husdrágaság okaira, végén oda jutott, hogy azt is állította a baj okául, miszerint üzérkedők kezében van a mezei gazdálkodás, hát ez természetes, hogy aki megélni akar, annak üzletszerűen kell a mezei gazdálkodást is űzni, mert különben bizony nem vergődhetik zöldágra. Tekintsünk vissza azelőtt 10—20 évvel, amikor még a legtöbb gazda a gazdaságát csak vadászterületnek, lófuttató telepnek, névnapot ülő helynek és kártya Casinónak tekintette, hiszen nem igen gondolt arra, hogy miképpen lehetne gazdaságát jövödelmezővé tenni, ha ez igy ment volna tovább is, kevés birtok lenne magyar kézen, mert a teher miatt idegen kézre került volna. Hanem a komolyabban gondolkodó elem hozzá fogott a jövödelmező gazdálkodáshoz és okulva a multakon, most már másképpen áll a dolog. És végre rátértek még egy okra, ami fokozta az általános élelmiszer nagyobb mérvű szükségletét, ez a magasabb munkabér, most az a munkás aki előbb csak vasárnap vagy ünnepnap engedte meg magának, hogy xk kiló hust ehessék, a jobb keresete folytán eszik minden nap egy kis hust ami szükséges is neki és kell is, hogy megtegye, tehát meg kell keresni a módot rá, hogy hozzá jusson mindenki ahhoz, amit mint ember megérdemel. Hogy korlátlan, egyszersmindenkorra megengedje a magas kormány a Balkán államok szabad állatbehozatalát, az nagy hiba lenne, mert az által sok milliónk külföldre menne ki, addig is mig itthon megtaláljuk azt amire szükségünk van nem kell külföldről vennünk, minden fillérért amit kiviszünk kár. Csak ugy boldogulhat kereskedő és gazda, ha ezt szem előtt tartja, mert amit földünk terem, annak ugy kereskedő, mint gazda egyformán hasznát veszi. A jó termés lendít a kereskedelmen és iparon is, ha a gazdának nincs, nincs a kereskedőnek és az iparosnak sem. Ezeket szívleljék meg az arra hivatott közügyeinket vezető emberek, ugy boldogulni fog kereskedő, iparos és gazda egyaránt, de olyan gazda, hogy akinek Ígérnek egy koronát egy kiló állatjáért, azt mondja, hogy ez nem kell neki, ő oda adja 80 fillérért, hát ez abszurdum kívánság, de rátérek a tulajdonképeni husdrágaság okaira, mint fentebb is emiitettem minden gazda oda törekszik, hogy a tejgazdaságát fejlessze, mert ez kevésbé van kitéve az idő és más egyéb veszélyének, ennek következtében amint a tehene leellett és azt a borjut a mészáros megveszi tőle, eladja, hogy minél előbb tejet adhasson el és ezzel emelhesse jövödelmét, mert kap egy három hetes borjúért 60—70 koronát és ha a borjut nem adná el, hanem megnevelné, ugy kellenék még tartani 9 hétig és ebben az időszakban ad a tehene legtöbb tejet, nyer a 9 hét, illetve a 63 nap alatt 630 liter tejet, ennek értékét csak 14 fillérért számítva 88 korona 20 fillér, ez olyan összeg, hogy bármily szépen fejlődjék is az a borjú, ezt az összeget nem adná meg választási korában érte senki. Természetes dolog, hogy minden gazda azt mondja, neveljen a másik, majd megveszem tőle, ha vesződött vele és felnevelte. Igy van az a nagyobb gazdaságokban, igy van most már a kisgazdák körében is, mert az a falusi gazda azon igyekszik, hogy minél több tejet adhasson a tejszövetkezetbe, az többet jövedelmez neki, mintha borjut nevel. Az OMKE. nem sajnálja a költséget és fáradtságot, kiküldi a vezető embereit értekezletekre, kérve kérem küldjön ki valakit ezeket tanulmányozni és meggyőződik állitásom valódiságáról, most már tisztelt uraim, ha borjut nem nevelnek, hogyan szaporodhatik az állatállomány, ezen még a kormány által kilátásba helyezett közlegelők sem fognak segíteni, hanem igenis segíthet rajt egy szentesitett törvény, amely kimondja, hogy minden gazda köteles egy bizokiemeli és érvényre juttatja a pamlagnak — amelyen ez a különben tiszteletreméltó hölgy nyugszik — a pöszméte-színe. Ana tómiailag pedig . . . És közelről kezdte vizsgálni a képet, hogy a fölfedezett hibákat Treulardnak megmagyarázza. Ez azonban már se látott, se h illott. Minek is nézte és hallgatta volna tovább, mikor tudta, hogy a barátja bírálata részrehajlatlan és igazságos. — Nini 1 — szólt Gorens néhány bántó, de helyén való megjegyzés után, — hát a lábat ki festette ? — Ki más festette volna, mint én ? Azt is én festettem, mint a többit. Gorens gondolkozott egy pillanatig. — Végtelenül csodálkozom rajta, — folytatta — mert olyan, mintha nem is egy kéz munkája volna . . . annyira kiválik az egészből. A láb valóságos műremek. Épp oly pompás a formája, mint amilyen igaz a szine. Ez igazán bámulatos ! A Gorens szeme ugy odatapadt a „Meztelen nő" szép lábaira, hogy alig bicta róluk levenni. — Nem mutathatnál még néhány festményt, valami tanulmányt, — esetleg skizzeket, vagy bármit ? Treulard sietett teljesíteni a barátja kívánságát és egymásután több különféle vásznat rakott eléje: teljesen kidolgozott képektől kezdve, futólag odavetett vázlatokig. Gorens valamennyiről a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. — Ez igazán mesés ! — kiáltott föl. — Szinte hihetetlen I Te nem tudsz semmit, te semmit sem csinálsz jól: sem az alakot, som a törzset, sem a kart, sem a kezet. Lábat azonban, — hitemre mondom — olyan szépet tudsz festeni, amelyhez ha sonlót még sohasem láttam életemben. Hogyan lehetséges ez? — Nem tudom — felelt a kérdésre Treulard. A két művész elképedve bámult egymásra. Gorens igy folytatta : — Nem cipész volt az apád ? — Nem. Illatszerkereskedő volt. — Akkor hát mégsem. — Atyai nagyatyám szintén az volt. Ami pedig az édesanyám atyját illeti : az tyúkszem vágó volt. — Hogyan?... Pedikür volt? Nos, mindjárt megfejtjük a rejtélyt. Eljártál hozzá ? — Gyakran. Engem nagyon szeretett a derék öreg. Sokszor egész napokat töltöttem nála. Amikor aztán akár féli-, akár nő kliens jött hozzánk, rögtön szaladtam a szerszámjaiért, odavittem neki és gyönyörködve néztem, milyen gondosan, milyen szemrontó figyelemmel végezte a dolgát a nagy lábujjtól a legkisebbikig, ugy hogy a szó szoros értelmében választékos formát adott az emberi lábnak. — Elég 1 Ne kutassunk tovább — vágott közbe Gorens. — Most már tudom, hogy minek köszönheted a lábak festésé ben elért óriási rekordokat. Az átöröklés nek ! Nagyatyád természetben kezelte ügyesen a lábakat, te meg a festészetben ritkítod e téren párodat, amennyiben lábat szebben festeni már szinte lehetetlen. Ne fess mást többé soha, csak lábat. Hallgass rám. Ahelyett, hogy egész emberi alakok festésével gyötörnéd magadat: sokkal jobban teszed, ha ezentúl csak a lábukat fested meg s nekem időnkint elujságolod az eredményt. — Hiszen ez lehetetlen, barátom ! — Ugyan miért volna lehetetlen ? Nem sokkal többet ér e, ha a lábaknak veszed hasznát ahelyett, hogy az egész test festését folyton elhibázod ? Ha bízol bennem, arra kérlek, hogy vagy teljesen mondj le a festésről, vagy csak lábat fess ezután. Ez az utolsó szavam. Jó éjszakát! — Nyilván csak tréfál velem, — töprengett nagy szívfájdalommal Treulard, amikor Gorens már elment, — vagy ami valószínűbb, azt szeretné, ha végképpen lemondanék a festészetről. Nos hát, nem bánom : lemondok róla — tette hozzá, miközben nagyot sóhajtott. De nem egykönnyen mond le valaki arról a művészetről, amelyre — mint hiszi — született; sőt még akkor sem hajlandó erre, ha belátja, hogy pályát