Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-08-20 / 34. szám

UMY Közérdekű függetEen hetilap — Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETESEK ES NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A. könyv- és papirkereskedésében. A király. Uralkodónk nyolcvanéves lett és átlépte a patriárka-kor mesgyéjét. És a midőn az egész világ üdvrivalgása közepette ültük meg ezt a kivételes ünnepet, olyasmit éreztünk, mintha szemünk láttára történelmi távolságba vágtatna fehér lovon a fehér aggastyán, fején a királyi hivatás és emberi szenvedés kettős koronájával. Ebben a szinte biblikus hangulatban elnémul minden politikai aktualitás és fölragadtatván az élet magaslataira, álmélkodva konstatáljuk ebben a nyolcvanesztendős eposzban a gondviselésszerű vonást. Mert gondviselésszerű Ferenc József élete. Ugy is mint királyé. Ugy is mint emberé. Emberi vonatkozásaiban annyira gondviselésszerűnek hat, mintha csak vigasztaló életmintául állították volna oda az emberiség leghavasabb csúcsára. Vagy félszáz millió ember fölött uralkodik, de nincs alattvalója, a ki többet szenvedett volna, mint ő. Százezer és százezer szurony védi a királyt, de nem akadályozhatta meg, hogy erőszakosan veszitse el minden szeretét. Valóban ugy hat életének tanulsága, o^ T A K C Z A Hazatérés. Ágoston leugrott egy hatalmas Pullmann-kocsiból és megállt a perronon. Az utasok ide oda lökdösték, egy horihorgas yankee ugy nekidült, hogy majd a kerekek alá nyomta. Hiába nézett körül, nem látta, akit keresett. Kiment az utczára és lassan végigbandukolt a Broadway felé. Valaki a nevét kiáltotta a háta mögött. Megfordult. Miklóssy szaladt utána lihegve. Megölelték egymást, aztán csöndesen mentek tovább egymás mellett, alig beszéltek egy-két szót. Valamikor nem igy volt ez. Akkor ragyogó szemmel, ezer változatban tudták elmondani egymásnak nap-nap után: — Ha egyszer kint leszünk . . . Mert itt nem lehet élni. Az a „kint" valami csodálatos boldogsággá nőtt a szemükben, ez volt az egyet len vágyuk, s a keserűségük, hogy itthon kell lopniok az időt, akkor nem volt erőltetett. Most másképpen fordult minden. Szárazok, színtelenek lettek, s ezt érezték is. Most már nem áradoztak egymásnak, a legfontosabb dolgokat elintézték egy-két szóval. Megedződtek a sok hányódás alatt, de a lelkűkből minden nap eltűnt egy kis melegség, elmosódott egy-egy szin. mintha csak a gondviselés szólalna meg benne ekként: „Mit akartok ti, ha olyan a sorsa a legmagasabbnak?!" És ő maga is, ugy fogadja a szenvedést, mint valami küldetést. Küldetést, a melynek megfelelni még csendes időkben, jelentéktelen korokban is nehéz, nem pedig olyan vészteljes, izgalmas évtizedekben, mint a melyek osztályrészül jutottak Ferenc Józsefnek. Büszkék vagyunk lovagias, öreg királyunkra, a kit az egész világ hódolattal vesz körül, de a legnagyobb tisztelettel életének tragikuma tölt el, a melyből hangosan hirdeti igazságait a magasabb világrend. Heti állatvásárterünk visszahelyezése. Végre valahára döntött a földművelésügyi miniszter a heti állatvásárterünk ügyében. Megérkezett városunkhoz a miniszter leirata, melyben heti állatvásárterünk visszahelyezését megengedi — de csak ideiglenesen és pedig bizonyos feltételek mellett. A miniszteri leiratot nagyon is fontosságánál fogva egész terjedelmében a következőkben közöljük: Pápa rendezett tanácsú város, valamint az országos magyar kereskedelmi egyesület pápai kerületének választmánya azzal a kéréssel fordultak közvetlenül hozzám, hogy alispán urnák az ottani heti szarvasmarha- és lóvásárok kihelyezése iránt kiadott s folyó évi február hó 19-én 89,236. szám alatt kelt leiratommal helybenhagyott rendeletét hatályon kivül helyezném és a helyszínére kiküldendö szakközegem utján szerzendö tájékozás után engedné meg, hogy ezen vásárok ismét a város belterületén fekvő régi helyükön tartassanak meg. Nevezettek kérelmét azonban ebben az értelemben nem teljesíthetem, mert a helyszínére kiküldött szakközegem jelentéséből arról értesültem, hogy az ezen vásárok czéljára eddig használt terület a nagyobb forgalmú heti állatvásárok alkalmával felhajtani szokott állatok befogadására elégtelen lévén, emiatt az oda felhajtott állatok — Merre jártál? — kérdezte Miklóssy, amint gyorsan mentek végig az uton. — Legutoljára Montevideóban voltam. Egy darabig valami portugál farmernek hajszoltam a munkásait. Jól fizetett, de otthagytam. Az üzletekkel jobban keresek. Meg aztán . . . többet nem válok el tőled. Vacsora után — mert Miklóssy meg akarta ünnepelni Ágoston hazatérését, — felbontottak egy üveg bort. Ágoston végignyújtóztatta fáradt testét a kopott díványon és másfélczentes szivarjából komolyan fújta a füstöt. Alacsony, fekete fiu volt, okos, kissé ravasz tekintetű szemei körül mély ránczok futottak össze. Fatalista volt Ágoston, sohasem hagyta el a nyugalma. Hihetetlen kitartással tudott éhezni, ha kellett, de dolgozni, egy helyen maradni, — ehhez nem értett sem itt, sem otthon. •— Most elég jól érzem magam, — ! mondotta ásítva. — Tekintettel arra, hogy Nagy Alfréd, király létére mosogatott, vagy mit csinált egy parasztasszonynak . . . A másik aranyvégű cigarettára gyújtott ós az illatos zsebkendőjével törülgette ! az arcát. Otthon valamikor azt hitték róla, hogy karriert csinál. Most is gondosan bo rotválkozott, az inge annyiba került, mint egy heti ebédje, finom ós előkelő volt Mik lóssy, s itt nem egyszer hitték róla, hogy valami letört herczeg lehet. Ágoston elaludt. A szivar kihullott a i kezéből és végiggurult a padlón. Miklóssy lehajította az ablakon, azután ágyazni kezdett magának is a földön. Nyitott szemmel feküdt sokáig, s néha Ágostonra esett a tekintete. Most, hogy igy lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, olyan volt, mintha tíz évet öregedett volna egyszerre. A szeme alatt sötét karikák, az arczcsontjaira ráfeszült a bőr. Miklóssynak elszorult a szive. Elnézte a másikat és egyre szomorúbb lett. — Én is ilyen lehetek, ha alszom ... Bizony, megőröl bennünket ez az össze viszsza élet. Reggel — gyönyörű nyári napra virradt, — Ágoston jókedvűen ébredt fel. — Mit kezdesz? — kérdezte Miklóssy. — Talán be tudlak hozni a laphoz, csakhogy . . . — Nem kell! — vágott közbe a másik. — Az én gyalázatos angolságommal semmire sem jutok nálatok. Meg aztán ugy is tudod, hogy utálom a megkötött munkát. Inkább lógok ide oda. Verhával fogok ügy nökösködni. * A nyár is múlófélben volt és Miklóssy lassankint fáradni kezdett. Leveleket is kapott hazulról, némelyik hosszú, finom metszésű betűkkel íródott, ezeket eldugdosta Ágoston elől. Egyre szótlanabb, keserűbb lett és néha szentimentális. Ágoston boldogan rohant haza egy este. — Hurrah, öreg fiu! — kiabálta. — Nagyszerű üzletet csináltam. — Kotorászott