Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.
1910-01-23 / 4. szám
téli időben pedig 2 kor. 40 fillért is megkeres, ezzel szemben tehát a rendőri fizetés az éjjel-nappali szolgálatért oly csekély, hogy ezen állásra oly összegért, mint azt a tapasztalat igazolja, megfelelő alkalmas ember nem kapható, miért is évi fizetésük a mai viszonyoknak megfelelöleg nagyobbösszegben volna megállapitandő. A rendőrkapitánynak ezen nagyon is pessimistikus és túlhajtott jelentése, amennyiben a 4 tizedes és az őrmester mégis tesz éjjeli őrszolgálatot és sok más tekintetben is túlzott jelentése arra inditotta a vármegye alispánját, hogy felhivja a polgármestert szinte egy ukáz kiséretében, hogy a rendőrség számának a rendörkapitányi előterjesztés értelmében való szaporitása és egyben a rendörkapitányi hivatal^ községi bírósági és fogházhelyiségeinek e célnak megfelelő átalakítása vagy ujabb helyiségekről való gondoskodás iránt a város képviselőtestületének azonnal tegyen előterjesztést és az eredményt az alispánhoz 60 nap alatt jelentse be. Mint már emiitettük, mi már több izben sürgettük a rendőrség szaporítását, sőt a rendörlegénység javadalmazásának felemelését is támogattuk, — szóra is tétetett ez a képviselőtestületi közgyűlésen, de a folytonosan hangoztatott rossz anyagi viszonyok folytán ezen kérdés elodáztatott. Most megjött az alispáni ukáz, tessék majd a képviselőtestületnek határozni. Mi koncedáljuk azt, hogy a rendőrséget szaporítani kell, de nem ily ukáz alapján, amint azt az alispán elrendeli. Hja! IJjra a vármegyei gyámság! Á városok sérelmei. — Polgármesterek tanácskozásai. — A rendezett tanácsú városok polgármesterei orsz. egyesületének tanácsa mult vasárnap délelőtt az egyesület helyiségében (Budapest, VIII. Baross-utca 57.) ülést tartót t amelyen a tanács tagjai csaknem teljes számban megjelentek. Az ülésen dr. bzentpáli István elnökölt, az előadói tisztet Várhidy Lajos titkár, a Városok Lapja főszerkesztője, töltötte be. A tanácskozás főtárgya a belügyminiszternek a városok állami segélyére vonatkozó rendelete s e rendelet mellékletét képező és különösen a városi tisztviselők fizetésrendezésére vonatkozó törvényjavaslata volt, amely nagyon beható ós élénk vita anyagául szolgált. Ennek kapcsán elhatározták, hogy gróf Andrássy Gyula belügyminisztert ós Hartl Sándor miniszteri tanácsost azon gondoskodásukért, hogy a városok és a városi tisztviselők helyzetének a javítását ilyen, a városokra nézve igen fontos lépés megtételével a megvalósulás elé vitték, üdvözlik. A tanács a szembeötlőbb sérelmeket ós azok orvoslását a következőkben foglalta össza: Az egyes városok állami hozzájárulásának megállapításánál ne az 1905., 1906 közrend és közbiztonság fenn nem tartható. A rendőrkapitány mindezek folytán szükségesnek tartja, hogy: 1. Az úgynevezett rendőr tizedesek a rendőrség kötelékéből kikapcsoltassanak, s a rendörtizedesi cimtöl megfosztassanak, mert ez csak a közönség félrevezetésére ad alkalmat, mivel azt hiszik, hogy ezek is rendörök s rendörszolgálatot teljesítenek és azon hiszemben vannak, hogy a rendőrség valódi létszáma 20 emberből áll, — tehát elegendő. 2. A rendörörmester nyugdíjaztassák és helyette más alkalmas egyén alkalmaztassák. 3. A rendőrség létszáma beleszámítva az őrmestert is legkevesebb 30 főre emeltessék. 4. Hogy a rendőrlegénység csakis rendőri szolgálatra használtassék. Minthogy pedig a rendőrség fize tése lakbérrel együtt összesen és pedig a 6 első osztályú rendőrre fejenkint 660 korona, a másodosztályú rendőré pedig csak 640 korona, ebből leszámítva a tőlük adóba és nyugdíjba levont összegeket, állításuk szerint az Ioszt. rendőrnek naponkint csak 1 kor. 60 fillér, a II. oszt. rendőrnek 1 kor. 72 fillér esik, mig egy napszámos ki csak nappal dolgozik, ez idö szerint nyári időben 2 kor. 60 sőt 3 koronát, Mert mi türés-tagadás benne, a szive régen elfordult a hites urától, aki keményen bánt az asszonyával, soha nem volt hozzá egy nyájas szava, mig Bede András oly szépen tudott beszélni: lágy volt a szava, forró az ölelése ... És az asszony erénye megtört és azon vette észre magát, hogy nem nézhet többé derülten az ura szemébe. Sári Péter sejtette a dolgot, de botrányt nem akart csinálni és az asszonyt egyszerűen hazaküldte szüleihez várva a kedvező alkalmat, hogy leszámolhasson boldogsága elrablójával. Restaurációra készült a város népe. Az öregek, fiatalok, de még az asszonyok is korteskedtek. Folyt az ital a söntésben és az utcák, korcsmák egyaránt hangosak voltak eme napokban. Különösen Szilágyi Gábor szenátor uram perszonája forgott közszájon. Voltak, akik ki akarták buktatni a régi szenátort és ezek közé tartozott Bede András is, míg Sári Péter a híveivel minden áron meg akarták tartani a szenátort eddigi állásában. Egy este a Hadadj asszonyom bormérésében mulatott a Szilágyi Gábor pártja. Tele volt a szállá férfiakkal, asszonyokkal egyaránt. A szót leginkább Sári Péter vitte, aki ugyancsak leszólta az ellenpártot. Nagyon természetes, hogy ezt csakhamar meg tudta az ellenpárt és Bede András vezetése alatt valóságos rohamot intéztek a Hadadiné asszonyom korcsmája ellen és talán véres verekedés lett volna az összetűzésből, ha a főbíró a hajdúkkal szét nem vereti a csendzavarókat. Forrongtak még a kedélyek, mikor Sári Péter, hazamenet, véletlenül találkozott Bede Andrással, aki a holdvilág fényénél észrevette ellenfelét és ki akarta kerülni. Sári Péter azonban útját állotta és igy dörgött rá keményen : — Hallom, hogy gyalázod Szilágyi Gábor szenátor uramat éppen akképpen, mint ahogy levzóltál engem a volt fele ségem, a szeretőd előtt. De nem vagyok én útonálló, András és azért becsületesen akarok veled leszámolni. Katonák voltunk mindketten, ériünk a fegyverforgatáshoz. Az idő világos, menj hát hazn és én egy óra múlva várlak a Tóczó mellett. Egyikünk nem megy haza, az bizonyos .. . Rendezd el a dolgodat és ott légy, mert különben másképpen végzek veled ! — Ott leszek, — felelt Bede András és otthon magához vévén kardját, a kertek alatt pont éjfélkor megjelent a találkozó helyen. Szó nélkül álltak fel az ellenfelek és megkezdődött az élet halálharc. Jól kezelték a fegyvert mindketten. Meddig küzdhettek, nem lehetett megtudni, mert Gémes Nagy Gergely kerülő csak annyit jelentett hajnalban feőbiró uramnak, hogy „Sári Péter és Bede András uraimék összekaszabolva fekszenek egymás mellett félholtan a Tóczó partján." Simon István szenátor uram a fel cserrel nyomban kiment a veszedelem helyére. Csakugyan ott feküdt a két ember hatalmas vértócsában, eszméletlenül, ugy hogy ugyancsak elő kellett venni a felcsernek összes tudományát, hogy életre keltse a két sebesültet. Nagy gyorsan aztán kocsira rakták őket és elszállították lakásukra, ahol betegen feküdtek tovább egy hónapnál. A restauráció is nélkülök ment végbe, Szilágyi Gábor meg lett választva törvényesen, „annak rendje és módja szerint." Eszti, mig Bede András az ágyat nyomta, pokoli kínokat állott ki, ellenben az ura kázusára ügyet sem vetett, sőt kívánta halálát, mert igy azt remélte, hogy Bede András elveszi a gyászév letelte után. Reménye, bűnös vágya azonban nem teljesedett, mert Bede Andrást a hosszas betegség egészen megjavította. Amint ugyanis helyrejött, felkereste Sári Pétert és becsületes őszinteséggel bocsánatot kórt tőle, becsületszavára állítván, hogy Eszti soha sem törte meg a szent házasságot ós ő is csak a lelkét szerette az asszonynak. Sári Péter kezet fogott az emberrel, de azért a feleségót nem vette vissza. Igy aztán Eszti elszakadt a hites urától is, meg attól is akit megszeretett. Elérte a sors keze és mig a két ember vigan élte az életet, az urától ós kedvesétől megfosztott asszony szomorú szívvel élte örömtelen napjait, nem is mutatva magát az emberek között. A magány, az elhagyatottság érzete gonosz gondolatokat ébresztettek a fiatal asszonyban. Ifjú vére forrongani kezdett ós vágyódott a szerelem után. Es ezekben a végzetes órákban megismerkedett egy öreg kisasszonnyal, aki eddig a városon kivül lakott és akinek a háza gyülekező helye volt a könnyüvérü fiatalságnak. Mikor aztán Ludmilla kisasszony, aki valami Debrecenbe rekedt német tisztnek volt a leánya, szegényedni kezdett, eladta kis földjét, házát és kifizetvén adósságát, bejött lakni a városba. Valahol találkozván Esztivel, kinek szülei időközben elhaltak, hamarosan összebarátkoztak és a „fodrozott hajú, ráncos ábrázatú kisasszony" Esztihez költözött. Ludmilla jól értett a csábítás művészetéhez és biztatgatni kezdte a szép fiatal asszonyt, hogy lépjen ki magányából és éljen szabad, víg életet. Ugyanakkor gon-