Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-08-07 / 32. szám

keiket. Amily mértékben könnyűvé és olcsóvá tétetnék a kereskedelmi és ipari képzés, abban a mértékben tehermentesítenénk a gimnáziumokat. Annak aztán az lenne a következése, hogy a lateiner proletariátus csökkenne, ellenben a produkáló és dolgozó müveit elem szaporodna, kiszorítaná a kül földi szakeröket s nemcsak magának, de foglalkozásának is kivívná azt a pozíciót, amit a mi társadalmunk az uri fogalomhoz fűz. Minden uj gimnázium, amit nem állítanak fel s amely helyett szakiskolát csinálnak, a jövendő gazdasági erőforrásává válik. Minden lateiner proletár helyeit egy termelő iparos vagy kereskedő : s egyszerre megváltozik az ország képe, mert az erők egyensúlyozása mélyreható átalakulást indít meg a társadalmi erők eloszlásában is." Mint már jeleztük, a jelenlegi kultuszminiszter gyökeres reformokat ígér ezen a téren és kijelentette, hogy számos szakiskolát óhajt felállítani, ahol azoknak szükségessége beigazolást nyer. A kultuszminiszternek kijelentése és polgármesterünknek a legutóbbi közgyűlésen tett nyilatkozata után nincs okunk kétkedni, hogy. városunk régi óhaja, hogy egy felsőbb kereskedelmi, esetleg felsőbb ipari iskola városunkban létesitessék, teljesedésbe fog menni. Erre a kultúrintézményre van szükségünk ! POLLATSEK FRIGYES. A cselédügyről. Ha tudjuk is, hogy a cselédügy bolygatása a célszerűség szempont jából semminemii kézzelfogható eredménnyel nem jár, mivel az irányadó körök nembánomsága miatt mindeddig hajótörést szenvedett minden törekvésünk és sürgetésünk, mégis csak minél gyakrabban kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, melynek szanálása oly égetően szükséges. Legalább megvetjük az alapját annak a munkának, amelyen a törvényhozás valamikor egy kis jóakarattal tovább dolgozhat. Nálunk, igaz, az ilyen csekélységekkel, amilyenek a szociális bajok, nem igen érnek rá foglalkozni. Nálunk a politik a az a Minotaurus, mely mindent elnyel, pedig már ideje volna, hogy végre az általános jólét politikájával is foglalkozzunk. Ehelyett pártviszályok örökös harci zajában, a szociális jólét, a szociális bajok orvoslása iránt való érdeklődés mindinkább elnémul és eltompul. Magunk pedig ezeken a bajokon nem igen segíthetünk és igy tovább türnünk kell a jobb jövő reményében. Szerintünk még jobban rontja amúgy is szomorú helyzetünket a néhány naiv idealistának ferde nézete, mintha a cseléd csak azért nem volna jó, mert mi sem vagyunk jók hozzája; azért nincsen jó lélekkel hozzánk, mert mi sem fogadjuk őt kellő szívvel és melegséggel, ami pedig tulajdonképen szükséges, ha azt akarjuk, hogy csakugyan családtaggá váljék. Nem kételkedünk benne, hogy van olyan gazda is, aki a cselédjével szemben nem éppen a legkíméletesebb, de azért akár a saját ta annyi hely, mint amennyi jelentkező, másrészt akkora a tandíj, hogy szegény ember nem bírja el. Aki elbírná, az ama balbit értelmében, inkább adja urnevelö iskolába a gyerekét. Képtelenül ferde helyzet ez : hogy az állam, amely megsínyli az iparosok és kereskedők hijját, kevés és méregdrága iskolájával maga szorítja le az ipari és kereskedelmi pályáról a műveltebb középosztály gyerekét. A felsőbb ipariskoláknál még roszszabb a helyzet. Három van belőlük a fővárosban, Szegeden és Kassán. A bejutás akármelyikbe csodával határos. Már hónapokkal az iratkozás előtt szilaj ostromnak vannak kitéve az igazgatók az előjegyzések végett s legendákat mesélnek róla, hogy mennyi jelentkezőt kell visszautasítani hatalmas protektoraikkal együtt. Annyit, amiből szinte vigasztalást meríthetne az ember : hogy a közönség szeme kezd felnyílni s az emberek kiábrándulnak az urnevelö iskolák egyedül üdvözítő voltából. Nem ér semmit: a kormány egyre amazokat az iskolákat szaporítja s emezeknek a fejlesztésére nincs pénze. Az uj kultuszminiszter gyökeres reformokat igér. Az igazi reform az lenne, ha a kereslet és fogyasztás természeti törvényének alkalmazásával helyesebb mederbe terelné a középiskolai kérdést. Szakiskolákat kellene létesíteni, a középiskolákénál olcsóbb tandíjjal, hogy a józanabb és gyakorlatibb irányú szülőknek módjuk legyen igazi kenyéradó pályákra ereszteni a gyereember ősereje, melyet más hatalmas erő megzabolázására rendelt az ég. Nem voltak ugyan ősei, akiknek dicsőségétől sugárt lopkodjon a homlokára: de ha a munka, a szorgalom fényességet kölcsönöz: bizonyos,, hogy Horváth Sándor ugy ragyogott egész nagyságában, akár az ujveretü arany. Éz az őserő, ez a büszke dac ellenállhatatlanul vonta magához Veronkát, aki igazi férfit mindezideig nem ismert, de ha álmodozott, mindig ilyen vallás, hatalmas alakban látta a férfiideált. Nem tehetett róla. az első pillanatban ugy látta, hogy Podlucsek Vince rengeteg kucsmájával kiállt az ajtóba, s keményen mondta, hogy ezt a vasembert válassza utódául, aki szükségből maga fogja emelgetni a vajasdubunkákat. És nevetett jóizüen, boldogan, amikor savanyu arccal elszéledni látta az előkelő hódolókat, akik az ő véres szerzeményével akarták bearanyozni a szomorú, szürke világot. Már annyira voltak, hogy a jövőről beszéltek. Azaz, hogy csak Veronka beszélt, aki a leányálmok színező erejével festegette a boldogság jövendő képét. Horváth Sándor nem igen űzte a szót: a földkósto lók nehézkes emberénél kissé eldugott helyen áll a vallomás. Egykönnyen nem akadhat rá. Veronka mindent óhajtott, mindent bírni akart, amit a teljes boldogságra föltétlen szükségesnek tartott, de amelyet az irigy sors -- helyesebben : Podlucsek Vince — könyörtelenül megtagadott tőle. A jövendő tündérképei közé földies dolgokat is vegyitett, hogy egy kissé elkápráztassa a mérnököt. Pompás öltözetekről beszélt, beszélt a hires fürdőkről : szinház, hangverseny, szórakoztató, fényes társaságok, különféle csodás izgalmak, mind sorra kerültek. Olyan büszke, boldog volt, hogy ő, a szegény hamupipőke, igy beszélhetett — félelem nélkül. Egy este éppen menőfélben volt a mérnök. Kissé nehéz volt a válás, tehát megálltak az ajtóban. Ekkor valaki közeledett az udvar felöl, s félhal kan köszönt. A hang különös mély, férfias csengésű volt, s mégis olyan meleg, dallamos. A mérnök akarva, nem akarva, visszafordult. És látott a félhomályban egy lányt, egy kifejlett, erős lányt, akinek kékesen, csodásan világított a szeme, hogy hirtele nében nem is látott egyebet e két szem ragyogásánál, a többit csak odaképzelte kiegészítésül. Egy pillanatig mintha dacos kihívással méregette volna őket. hogy he lyet csináljanak. A mérnök udvariasan lépett félre. A lány újra köszönt, s kilépett az ajtón. — A gépiró kisasszony ! — mondotta Veronka hanyagul, hogy némileg okát adja az idegen nőszemély ittlétének. Többet mondani róla nem tartotta érdemesnek. Pár pillanatig még beszélgettek, aztán elváltak, a másnapi viszontlátásra. Odakint az utcán, a kérkedő, furcsa kis házak között, sajátságos érzések lepték meg a mérnököt. Talán a növekvő szürkület is hatással volt rá, amely néha bolondos gondolatokat sug a legkomolyabb ember fülébe is. Mintha egy kissé megbántva érezte volna férfiúi büszkeségét attól a tekintettől, amely bosszantó kicsinyléssel siklott végig rajta. Elég az hozzá: látni, beszélni akart a gépiró kisasszonnyal, hadd lássa, igazán olyan acél e, amely magából ontja az égető szikrát, avagy csak kavics, a mely lopkodott fényt ver vissza? A vágy erősebb volt ez egyszer az akaratnál, tehát a következő pillanatban elszántan vágott neki egy mellékutcának, amelyben a lányt eltűnni látta. A gyéren pislákoló lámpák alatt kevés vártatva fölfedezte a karcsú, magas alakját. Sietett, mint akinek sok a dolga otthon. Könnyű, szines szoknyája sebes ütemben verdeste a bokáját. Most már ez is izgatta, csalogatta a mérnököt. Kissé nagyobb lendületet adott a lépteinek, s a szeglet előtt utóiérte. Udvariasan, ismerősen köszönt : — Jó estét, kisasszony . . . A lány nem fogadta. Pillanatig rátekintett ugyan, de mint aki tisztában van az ilyen barátságos közeledés komolyságával: gyorsan tovább lépkedett. — Talán haragszik . . . talán félremagyarázza a dolgot . . . tálán . . . ! — mondogatta a mérnök zavartan, s valami olyanformát érzett, hogy betöréses lopást akart elkövetni valamely fényes palotában, de tetten érték, s most gúnyos kárörömmel kiáltoznak a fülébe ismeretlen, haragos emberek.