Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-06-19 / 25. szám

§-a alapján elöljárósági, akik ugyan­ezen szakasz értelmében tanácstagok, tisztviselők, akik képesítéshez kötött állást viselnek, tiszlviselök, akik önálló előadói teendőt látnak el. Ezen szempontokat figyelembe véve, ba a 62000 III—1910. sz. belügyminiszteri rendelettel kiadott és a 10000-nél több lakossal bíró rend. tanácsú városi tisztviselők fizetési táb­lázatát nézzük, látjuk, hogy ez az elv sajnos figyelmen kivül hagya'ott, mert —- hogy példával szolgáljak — az iktató, kiadó, irattáros, vagyis a kezelő személyzethez tartozók a X-ik fizetési osztályban vannak és ugyanott van az I. oszt. aljegyző. Távol legyen tő­lem még a gondolata is annak, hogy egyes közigazgatási állást és annak munkakörét lekicsinyeljem. A közigaz­gatás nagy gépezetében a legkisebb rangú keréknek is meg vau a maga szabatos működése, mert csak igy biztosított az egésznek összhangzatos működése. De engedelmet kérek, az a jegyző képesítéshez kötött állást visel, elöljáró, önálló, előadó és igy munka­köre csak fölöttébb áll az iktató, ki­adó, irattárosénál, akik elvégre is , kezelési teendőt látnak el, nem elöl­járók s nem is képesítéshez kötött állást töltenek be. A jegyzőknél leghelyesebb lett volna őket egyenlő fizetési osztályba sorozni, hisz egyenlő a képesítésük, egyenlő a munkakörük is, igy össze­vontan legalább a beosztás is, tekintve a fizetési osztályok elégtelen számát, könnyebb, igazságosabb lett volna. Az adótisztek, akik az adókivetés­sel, nyilvántartással, beszedéssel, köny­veléssel a kincstár és < nz adóközönség fontos érdekeit szolgálják, az iktató, kiadó, irattáros után a Xl-ik fizetési osztályba, az Írnokokkal egyenlő osz­tályba vannak besorozva. Na már pedig az csak tagadhatlan, hogy an­nak az adótisztnek: a munkaköre sok­kal nagyobb horderejű, mint az iktató, kiadó, irattárosé, kik elvégre is sablon­szerű kezelési teendőt végeznek. A főjegyző, tanácsnokok a IX-ik fizetési osztályba vannak, holott őket a képviselőtestület minden utólagos jóakarata nélkül, éppen olyan joggal megilleti a VIII-ik fizetési osztály, akár csak a rendőrkapitányt, mert vele egyenrangú elöljárói, tanácsbeli állást viselnek és látnak el. A fizetési osztályba való sorozás­nál, csoportosításnál a belügyminister ur m. évi 166.000 számú előbbi ren­deletével kiadott fizetési táblázat nagy­jában talán kielégitöbb, legalább az egyes állások besorozásánál nem mutat­koznak oly ellentétes elvi szempontok. A most közreadott fizetésrende­zésre vonatkozó belügyminiszteri ren­deletnek megnyugtató, méltányos, igaz­ságos rendelkezése az, hogy az eltöltött szolgálati évek a besorozásnál számí­tásba veendők. A városi tisztviselők fizetésrende­zése az egész vonalon a gyökeres orvoslást kívánja. A közigazgatás bár­mely szakában, állásában működő tisztviselő tudja, érezze, hogy nehéz, idegölő munkája ellenében, a mai drágasági viszonyok mellett, amely ellen a tisztviselő legkevésbbé tud védekezni és annak zsákmányául leg­inkább ki van szolgáltatva, maga és családja megélhetése biztosítva van. Elcsépelt, de régi igazság, hogy csak rendezett anyagi viszonyok közölt élő, anyagi gondoktól ment tisztviseiökar képes öntudatos, jó munkát végezni és csak ettől lehet ilyet megkövetelni. Ha a fizetésrendezést az intéző körök jól megoldják, a közigazgatási pályát a képesítéssel bíró ifjak sokkal inkább fel fogják keresni és akkor lesz válasz­ték, lesz jogcim arra, hogy a pályázó ifjak közül az arra hivatottakat ki­válasszák. Még nem késő. A fizetésrendezés iránti törvény megalkotása előtt vegyük kezünkbe ügyünket. A rendezett ta­nácsú városok polgármestereinek orszá­gos egyesülete lenne erre leginkább hi­vatott. A tárgyalásokba vonja be a városi tisztviselő, segéd és kezelő személyzet képviselőit, mert hiába, az egyes állást viselők tudják és érzik legjobban, hogy hol és mi fáj. Meg­indokolt memorandumban sérelmünket soroljuk fel, meg vagyok győződve arról, hogy a belügyminiszter ur jogos kérelmünket a törvénytervezet elkészí­tésénél figyelembe fogja venni. — 1910. junius 13. — Vármegyénk törvényhatósági bizottsága hétfőn közgyűlést tartott Hunkár Dénes fő­ispán elnöklete alatt, mely iránta bizottság 1 tagok nem nagy érdeklődést tanúsítottak, mindössze 80-an voltak az ülésen. Ennek főoka az volt, hogy semmi fon­tosabb ügy a napirenden nem szerepelt s csak a póttárgysorozat egy némely pontja kellett élénkebb érdeklődést. Hunhár Dénes főispán elnökölt az ülé­sen, mely az alispán jelentésével kezdődött, amelyet Mohácsi, Lajos felszólalása után el­fogadtak. Ezután soron kivül tűzték napirendre lyogva megvonogatta vállait és azután maró szárkázmussal kérdezte : — Es mit gondol sennor, mi történnék önnel, ha Mina kezeibe jutna ? — Ugyanaz! Mert ez a vérszomjas szörnyeteg még egy bajtársamnak se ke­gyelmezett meg, miért tenne éppen velem kivételt '? Nem is kívánnám, hogy ez a véreb megkegyehüezésével lealázza katonai önérzetemet! Ebben a pillanatban a terem ajtajánál fegyverzaj hallatszott és de Valette, aki oda fordította tekintetét, meglepetten látta, hogy a kijárást egy spanyol tiszt vezény­lete alatt álló katonaság zárja el. A fiatal tiszt csak egy pillanatig állott a jelenet hatása alatt, a következő percben már világos lett előtte, hogy kinek a ven­dége. — Sennor, tökéletesen igaza van, ha nem bizik Mina nagylelkűségében, mert Mina én vagyok és elrendelem, hogy az étkezés befejeztével kivezessék és érdeme szerint kivégezzék. Katonái részéről ne várjon segítséget, mert azok sorsa is -abban a pillanatban dől el, mikor ön bekötött szemmel, a töltött fegyverek csöve előtt térdepel. De Valette nyugodtan fogadta halálos Ítéletét; arcának egy izma se rándult meg. A társaság szemében guny és kielégített kegyetlenség kifejezése látszott. — Szép szomszédnője fürkészve leste, nem fedez­heti e fel arcán a halálfélelem nyomát. A fiatal tiszt a nehéz, tüzes borból még né hány poharat kiürített, mialatt agya folyton zakatolva azon tanakodott, milyen módon szabadulhatna ki a kelepcéből. Ha embe­reit értesíthetné, könnyen menekülhetne ; de ez lehetetlennek látszott, mert ellen­ségei, mint az éhes farkasfalka, útját ál laná, ha az ablak felé akarna közeledni. E kinos pillanatban eszébe jutott menyasszonya ajándéka és megkönnyeb­bülten lélegzett tol. Balkezével a borral telt poháihoz n\ ult, mig jobbkezét hátra nyújtotta kabátja zsebéhez, ahol a szaba­dulás fep-yvérét szorongatta. Rövid ideig ülve nr.radt. azután hirtelen fölugrott. Az ajtón megjelent katonaság megmozdult, de a fiatal tiszt villámgyorsasággal szomszéd nője szé'e mögött termett és balkezével a székére szorította, jobbkezével pedig fegy­verének csövét a fejére irányozta, miközben a megrémült asztaltársaság felé dörögte : — Maradjanak a helyükön ! A legelső gyanús mozdulatra lövök ! Meg ne moz­duljon, akinek kedves az élete ! A meglepett és vasmarokkal leszorí­tott szomszédnő ijedten fölsikoltott és tágra nyilt szemekkel, mozdulatlanul ü'.L helyén. A guerillafőnök pedig fogait csikorgatva bámult merően a bátor támadóra, rr'alatt tehetetlen dühében ökleit szorongatta. — Gyávaság, hogy a császár katonái védtelen nőket halállal fenyegetnek ! — hörögte izgatottságtól remegő hangot). — Gyávaság az, ha valaki a vendég­jogot lábbal tapodja és megszentségteleniti! Es most fejezzük be méltón a rosszul ki­eszelt tragédiát 1 Tizig számlálok és ha addig minden kívánságomat nem teljesiti, irgalom nélkül lelövöm a sennoritát! — Es miből áll a kívánsága, fiatal barátom ? Hogy engem és kíséretemet min­den sérelem nélkül szabadon bocsássanak. Mina őrült kacagással fogadta e köve­telést, de a fiatal tiszt lesújtó tekintete azonnal véget vetett gunyulódó kedvének. — Egy ! A siri csend elnyelte a „második" számot. — Három ! — Megálljon! -— kiáltotta a mar­quis. — Menjen a pokolba ! Visszaadom a szabadságát ! — És föltételezi, hogy puszta szavára kiadom kezemből az utolsó mentő eszközt? Vegye le a falról a feszületet és esküdjék a Megváltóra, a Szűz anyára, hogy sem ön, sem emberei nem gátolják meg elvonulá­sunkat. Esküdjék mindenre, ami szent, hogy holnap déli 12 óráig fegyverszünetet kötöttünk ! A marquis remegő hangon mondta el a követelt nagy esküt, mire de Valette biztos léptekkel haladt a kijárat felé, hol a katonák utat nyitottak neki. Egy félórával később már elvonult kíséretével a kastély­ból és minden föltartóztatás nélkül az országútra, majd néhány nap múlva az ezredéhez is eljutott. B"gy nagyobb csapat később fölgyújtotta és elpusztította a kas­télyt, melynek lakói azonban már rég el­mene\ültek onnan . . . De Valette mindig hálásan őrizte menyasszonya ajándékát, mely élete leg­válságosabb pillanatában megmentette a veszélytől és a biztos haláltól és utat nyitott neki a boldogság felé . . ,

Next

/
Thumbnails
Contents