Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-04-24 / 17. szám

talan esetben kitűnt. Ebből az következik tisztelt cikkirő úr, hogy dr. Antal Géza és Prikkel Marián között mégis van egy kis különbség és ha már érdemekről akarunk szólni, egész bátran elmondhatjuk, hogy dr. Antal Géza 20 év alatt közügyeink szolgálatában igen sok érdemet szerzett magának, a mit Prikkel Mariánról elmondani egyáltalában nem lehet. Ez az igazság. Ennek az igazságának elmondásával nem léptünk senkinek a lábára, ha mindjárt kellemetlen ize van is ezen nyilatkozatnak. Legyen tehát meggyőződve t. cikkirő úr, hogy Prikkelt nem azért nem választották meg nálunk országos képviselőnek mert pap, hanem egyszerűen azért, mert Pápa város választó közönsége még akkor nem ismerte öt eléggé, azok pedig'akik a mi táborunkból öt ismertük valljuk meg őszintén, hogy nem tartottuk öt olyan kaliberű embernek, hogy Hoitsyval szemben a parlamentbe felküldhettük volna, a mint hogy ma sem tartjuk annak, mert még sehol sem adta annak tanúbizonyságát, hogy erre a nagyhorderejű hivatásra rátermett volna. Ha tehát az utolsó választások alkalmával egyik másik választó tényleg hangoztatta is azt, hogy azért nem szavaz Prikkelre mert pap, tessék elhinni, hogy ez csak egyéni megnyilatkozása volt egyik másik választónak, de semmiesetre sem szabad ezt a párt zöméről elmondani, mert ilyen nézet abban a pártban nem uralkodott, de nemis uralkodhatott, mert ilyen nézetet okos, értelmes, müveit ember nem is j vallhat. Vádol cikki^ó úr, hogy mi hoztuk ide Hoitsyt és most cserben hagyjuk. Hát kérem ehhez is szó fér. Mikor ide hoztuk az elveiért tettük, de az utóbbi időben tessék elhinni, kijózanodtunk azokból a nagy hangzású elvekből és Ígéretekből. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert nemcsak mi, hanem az országban igen sokan vannak ebben a nézetben. Igazán sajnáljuk, hogy e lap hasábjain nem lehet politizálni, mert nagyon valószínű, hogy még cikkíró urat is megtudtuk volna győzni helyes álláspontunkról. Minthogy pedig itt politizálni nem szabad, nem tehetünk egyebet, mint elénekeljük cikkírónak és pártjának a kellemetlen igazságot : „Te csaltál meg, nem én téged . . . Délibáb volt -a hűséged." Több munkapárti. ír Vettük illetékes helyről ezen cikket és miután elolvastuk a Pápa és Vidéke lapban „Kellemetlen igazságok" címén megjelent vezércikket, közöljük a hozzánk küldött válasz|, közöljük pedig ezt határozottan csakis az „Audiatur et altéra pars" elvénél fogva. Szerkesztőség;. A piaci árak alakulása — nem ujat mondunk, csak régi nemzetgazdasági igazságot ismételünk — a kereslet és kinálat viszonyától függ. Nagyobb kereslet kisebb kínálattal szemben az árak emelkedését vonja maga után, mig ellenben ha a kinálat nagyobb mint a kereslet — az árak hanyatlása következik be. Mi nálunk az előbbi esett állott elő. Városunk lakossága ugyanis — részint természetes szaporodás révén, részint pedig számos uj hivatal itteni felállítása, illetve a meglevők kibővítése következtében az utóbbi évek alatt jelentékenyen szaporodott. A fo gyasztók számának e növekedésével nem tartott lépést — a kinálat. Ez szülte piacunk drágulását, melynek fokozódására is el lehetünk készülve az ujabbi időben létesült intézményeket, ugyszinte nagyobb vas uti összeköttetéseinket tekintve, a biztosan bekövetkezendő nagyobb idegen forgalomnál fogva a fogyasztók száma, tehát a kereslet az eddiginél is nagyobb arányban fog emelkedni. Ha tehát már a mai drágaság is kezd türhetetlené válni, annál inkább kell ellenében védőleg intézményekkel föllépni, mert a mai helyzetnek rosszabbodására nézve van alapos kilátásunk. Addig addig járt vásárokra, mig egyszer megint csak színészekre akadt. Meg is kérdezte az egyiket, hogy miképpen lehet az ember szinész ? Az azt felelte neki, hogy először akassza föl magát. Ha véletlenül leszakad a kötél, akkor lőjje magát lőbe. Ha mégis megél: akkor Isten neki, próbáljon szerencsét a színészettel. Akkor tán ott is szerencséje lesz. Nem hitte el a bolond beszédet. Hát minden szinész akasztott einber ? Vagy akasztani való ? Nem lehet az. Olyan szép szál legények voltak, ékes dámák, cifra kisasszonyok köztük. Ezek mind átmentek volna a halál két kapuján s megéltek ? Hihetetlen. A szinpadsöprő aztán felvilágosította, hogy dehogy is kell ahhoz kötél meg pisztoly. Szép, sugár termet, bömbölő hang, gorombaság. Kész a hősszinész. Lám, a Bangya ur is mészároslegény volt, a Harsányi ur meg takács. Mégis színészek. Egyiknek ötven forint a gázsija, a másik nak negyvenöt. — Te, mi az a gázsi ? — A gázsi, fiam, — mond a seprős professzor, — olyan valami, amit minden direktor igér, de ritka némelyik ád meg. Ha belépsz : neked is fognak ígérni. Sugár Marci keblét végtelen boldogság dagasztotta. Csak egy baj volt. Lobogós ingujj, meg gatya volt a viselete. — Annál jobb. Ma este ugyanis „Rózsa Sándor"-t játsszuk, mindjárt beállhatsz egyik betyárnak. — Aztán mit kell nekem csinálnom ? — Lűdözöl. — Ha aztán lűttem ? — Megint lűdözöl. Addig lűdözöl, mig el nem fognak. Én a múltkor már voltam betyár. Sugár bekopogtatott a direktorhoz. A nadrágját foldozta szegény. Mikor hallotta Marci ajánlatát, elfanyalodott az arca. — Hát már minden paraszt komédiás akar lenni? Nem vagyunk még elegen? Aztán tud-e maga írni, olvasni ? Marci meghökkent. De, szemtelenség, ne hagyj el, gondolta s odavágott • — Csakúgy, mint az ur! . . . A direktornak torkán akadt a szó. Mivelhogy ő maga nem tudott sem írni, sem olvasni. Egressy Gábor a „Magyar Színházi Lap"-ban azt kesergi, hogy legalább olyan embernek adnának igazgatói engedelmet, aki írni-olvasni tud, de még ezt a kvalifikációt sem keresik. így lett Sugár Marciból kardalnok és segédszinész. Klepetrák, a karmester megneszelte, hogy Marcinak énekhangja van. Volt is, olyan" bömbölő, hogy mikor megeresztette, a szomszédban az összes kutyák vonítani kezdtek. Meg kell tehát tanítani kőtára. Akkor sült ki, hogy az ábécét sem tudja. Szegény Klepetrák pedig végtelen áldott, türelmes ember volt, aki látván a tudatlanságot, elkezdte az elején s tanította Sugár Mártont olvasni. Szokatlanul gyorsan ment. . . Mikor az megvolt, a kótákra akarta megtanítani. Ott már megakadt a dolog. Nem volt az Istennek az professzora, aki Marci fejébe egy á-t, vagy c-ét belevert volna. Mikor pedig keresztekről meg violinkulcsról kezdett beszélni Klepetrák, Marci botot fogott. Jó, hogy abbahagyta. Addig fürészelte azonban a fülébe a nótákat, mig eldalolta. Föl is lépett már atéle másod-, harmadrendű népszínmű szerepekben. Még tán tetszett is. Ekkor került Pécsre. Ott érezte magát boldognak. Fent lakott, a kálvária felé valami kis kunyhóban s lejárt szorgalmasan a próbákra. Minden sarkon megállt s elolvasta a szinlapot. Ez volt a naponkint való értelmi gyakorlata, hogy be ne mo hosodjék a feje. Nem is felejtette el az olvasást, amíg élt. Csakhogy nem soká élt szegény. Marci különben sem volt városi gyerek ; a szabad puszták szülötte volt, aki kevés mozgással, sok üléssel és ivással egyenesen a halál révébe evezett. No, de addig még volt egy sor. Marci szerelmes lett egy primadonnába. Volt Szigeti Imrének a társulatánál egy kis szöszke naiva, aki igen előkelő szerepeket játszott, mert volt egy pár ruhája. Ez igézte .meg szegény Sugár Márton szivét, de egészen. Fel-felmászott bujában a hegyekre, s a Mecsek tetején, csöndes őszi alkonyatokon, megeresztette a bikahangj it, hogy Kantavárig bömbölt a nóta... Abban fejezte ki rajongását egy elérhetetlen ideál után. És egyszer mégis nagyon közel jutott hozzá. A naiva a budai városon lakott, a Tettye felé vezető utcán, az egyik kis házban. A naiva fizetésből jobbra nem (ellett. A ruhákat örökölte az anyjától, aki nagy színésznő volt, de áldásán és négy-öt ruhán kívül nem hagyott rá egyebet. Egyszer este, éppen mikor Sugár lejött a hegy-