Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-04-03 / 14. szám

A felméréshez szükséges anyagok lerakására a városi major helyisége lett kijelölve. A városi gazda utasítva lett továbbá, hogy a külső határban müködö mérnöki osztály részére naponkint 1—1 fedeles kocsit bocsásson rendelkezésre és pedig május hó 1-töl augusztus hó végéig. A belsőségben müködö osztályok részére esetröl-esetre a város kocsija álljon készletben. A város felmérésénél előforduló összes ügyek elintézésével és a szükséges intézkedések megtételével Lamperth Lajos városi tanácsos lett megbízva. Végül megbízza a városi ügyészt, hogy a városi gazda által felfogadott 52 napszámossal kössön egy munkásszerződést, melyben világosan kikötendő, hogy a munka napkeltétől napnyugatig tart és a munkások minden tekintetben az osztályvezető mérnökök nek vannak alávetve azzal, hogy az osztályvezető mérnök jogosult az ellenszegülő munkást azonnal elbocsátani. A helybeli felmérési felügyelőség a beltelkek nagyobb méretű felmérésével és térképezésével Gaál Ferenc, Vidos Simon és Boódor Sándor mérnökök mint osztályvezetők, Medgyessv László, Krisch Andor, Vince Ernő, Bogisich Rezső, Horky István és Ökrös Gyula mérnöksegédek, a kültelkek felmérésével és térképezésével pedig Vései József főmérnök és Kovács József mint osztályvezetők, Bodor János és Achácz Arnold mérnöksegédek lettek megbízva, kik a helyszíni működésüket május bó első napjaiban meg fogják kezdeni. Ezen intézkedéseket a városi tanács a helybeli felmérési felügyelőség által kiküldött osztályvezető mérnökök előzetes tárgyalása alapján tétetet meg Városunk haladására és fejlődésére oly fontos kérdésnek tartjuk ezen külső és belsőségek felmérését, ugyszinte városunk térképezését, hogy bizonyos tekintetben nagyon is szükségét láttuk annak, hogy lakosságunk figyelmét ezen fontos intézkedésekre felhívjuk 1 és kellőleg tájékoztassuk. Népies állattenyésztésünkért. A földmivelésügyi minister a minap nála tisztelgő gazdasági felügyelőknek sürgős feladatává tette, hogy vegyék munkába az elhanyagolt községi és közbirtokossági legelők jókarba helyezését, illetve a hol egy1 általán vagy pedig elegendő legelő nincs, támogassák az érdekelt gaz dákat a megszerzésében. Ez intézkedés sokkal közvetlenebbül érinti a vidéki, de főleg a falusi lakosság érdekét, semhogy ne kellene vele behatóbban foglalkoznunk. Mint az ország legtöbb vidékén, ugy vármegyénkben is valóságos szégyenét alkotják a közlegelők a me zei gazdálkodásnak. Alig van az országban közlegelő, mely a javításnak, gondozásnak, egyszóval okos gazdasági kezelésnek még csak a színét is látta volna. Igaz, hogy a legroszszabb legelő is többet ér, mintha egyáltalán nincs; de nagyban és egészban a meglevő közlegedők sem tudnak illően megfelelni fontos hivatásuknak. Pedig a mi viszonyaink között az állattenyésztés, de főleg a kisgazdák és birtoktalan falusi lakosok állattenyésztése a közlegelőt nem nélkülözheti. Ám vitatkozzanak rajta az elméleti tudósok, hogy kell e a jó állattenyésztéshez legelő vagy sem, annyi bizonyos, hogy a mi népünk közlegelő nélkül kellő mennyiségű marhát tartani, egészséges és további tenyésztésre alkalmas állatokat felnevelni nem tud. Az az intézkedés tehát, melynek közlegelőink jókarba hozatala és a hiányzó legelő területek pótlása lesz az eredménye, praktikusan veszi munkába nemcsak állattenyésztésünk fejlesztését, hanem a falusi élet gaz; dasági erősödésének, tehát sociália békéjének biztosítását is. A mai állapotot, amelynek közepette a közlegelők rosszasága vagy hiánya a szegényebb elemekre nézve lehetetlenné teszi az állattartást, kihat népünknek nemcsak anyagi állapotára, de táp lálkozásra, tehát testi és lelki egyensúlyára is. A magyar törvényhozás már 1907ben megalkotta az állattenyésztés állami támogatásáról szóló törvényt, ezek az ablakok. Pistike tűnődve kérdezte: — Nem szólított valaki ... talán az anyám . . . talán valaki más? Annus pajzánul kacagott, mint egy kis erdei kobold. — Nem hallottam. Ki szólított volna, ha nem a néni? Talán tudod, hogy ilyenkor kint vall az erdőn. — Ne légy kiállhatatlan, Annus! — futott össze a Pistike szemöldöke, mint két sötétlő felhő az égen ; de nem haragudott a kimondott névért: a sötét felhőből meleg nap sugárzott alá. — Magam sem tudom, hogy van, ha itt járok a kertben, néha tökéletesen, tisztán hallom a nevemet. Valaki kiáltoz utánam. Ha megfordulok, a hátam mögött hangzik a kiáltás. Tisztán hallom. Néha azt gondolom, hogy valamelyik ősöm szelleme kóborol itt, az kiáltoz rám . . . — Miért nem felelsz, te kis csacsi ? Én már régen szóba álltam volna vele. Megkértem volna, hogy árulja el a jövendőt. Mert a szellemek mindent tudnak. Vagy, hogy mutassa meg, hol van kincs elásva a földben. Annus kacagott, ugy kacagott, hogy tömzsi, asszonyformás teste reszketett bele. A szőke imposztor még egyébre is fel tudta volna használni a visszatérő lovagot, hogy teszem fel, rohanjon lóhalálában a városvégi sárga házba, oda, ahol trombitálnak s egy bizonyos sarkantyús urnák súgjon valamit a tűiébe, amitől az ne lásson, ne halljon, hanem vegye nyakába a világot s ne álljon meg a város másik végéig, a címeres vén kastélyig. Ilyen dolgokra valók a szellemek, nem holmi szomorú kiáltozásra. Pistike egészen kiemelkedett a Murilló képből. Összofonta hátul a kezét s gondolkodva lépegetelt a lombok alatt. Aztán újra a kastélyt nézte, mely rácsos ablakaival egyforma hidegen, szigorúan bámult alá. — Sotfszor ugy érzem, hogy valahol lent vagyok a mélyben s ez a rengeteg kőhalmaz rajtam nyugszik rémületes terhével. Az egész családban nem nyom senkit ez a kastély, csak engem, aki pedig a nagy fényből semmit sem láttam. Valaha az őseimé volt, tudod ugy-e ? — Tudom. Hallottam elégszer. Mint igen-igen nagy furcsaságról beszélnek róla az emberek ! — kacagott Annus anélkül, hogy meggondolatlan beszédével sérteni akart volna. — Mint igen-igen nagy furcsaságról ugy-e? — s valami megvillant a csodás szempárban, olyan, mint a szétzilált felhők villámlobbanása, olyan, mint a harag, a megbocsátás, a kiengesztelődés, ha különösképpen egybefoly. — Igazuk van, Annus. Nem haragszom az emberek megalázó véleményeért. Ugyancsak furcsának tartom magam is, hogy az unoka kegyelemkenyéren tengesse életét, s kegyelem-lakáson szorongjon egy büszke, ősi várban, amelynek egyetlen téglája sem az övé. Sokszor magam is annyit kacagok ezen a furcsaságon, hogy majd meglébolyulok. Annus vidáman kacagott erre is. Hiába van abban valami nevetséges, ha a kis- és nawy-kőporubai Balajthynak unokája, ősei nek büszke várkastélya alatt, nyomorúságról panaszkodik. Lám, ő maga is ismeri a szegénységet, ő is csak a legnagyobb asszonyi furfanggal kerít magára egy-egy ruhafélét, két három ócskából teremtve ujat; de neki ! legalább nincsenek ősei; az apja Cseh i országból vándorolt be, alázatosan köszön mindenkinek, s hangos pattogással senki előtt sem mer beszélni, mintha félne, hogy észreveszik s kiutasítják. Hanem azért egyebet mondott Pistikének, hogy megvigasztalja. Mert ha néha irigykedett is rá a nagy ősök miatt, de alapjában véve szánta és szerette. — Az emberek ostobák és gonoszok. Jobban esik a lelkűknek, ha valakit megdobbhatnak sárral. Azt hiszik, hogy ezzel a sárfolttal már hasonló lesz hozzájuk. Az^ is bosszantja őket, hogy az ezredes csak hozzátok látogat el. Nem szabad komolyan venni őket. Távolban szekérzörgés támadt. Jól lehetett hallani, hogy a sebes vágtatásban miként vetődik ide-oda a kerék. — Ez a Takács . . . fogadjunk ! — mondja Annus dévajon, s fogadásra nyújtja a kezét. —• Nem Takács. Mit keresne Takács a városban, amikor annyi a dolga, s még vizsgára is készül! — ellenkezik Pistike sebesen, "félig tikkadtan, mintha gyanúsítás ellen kellett volna védekeznie. Annuska már ott kúszott a fán, mint egy fürge mókus. Karcsú, zömök bokája messze kicsillogott a szoknyafodrokból ; de kivillogott egyéb is fehéren, vakítón, vérbizseregtetően, ahol a szoknyája magasabbra türődött. Ezt kellett volna látni Murillónak, hogy ujabb csodaművel gazdagítsa a világot. — Nem ő. Igazán nem ő. Csalódtam! — mondotta aztán, hogy a magasból kitekintett az útra. De már kúszott is vissza hirtelen. Pistike lekuporodott a falócára, mint egy fázós madárfiók. Valami belső láztól i reszketett. Annus melléje telepedett, s át