Pápai Közlöny – XX. évfolyam – 1910.

1910-01-09 / 2. szám

érvényesülni. A maradiság, az élhetet­lenség összes szimptomai megnyilat­koznak tétlenségükben. Hogy kinek a hibájából: az más lapra tartozik. Tény az, hogy mulasztás terhel bennünket. Eklatánsul igazolja állításunkat, hogy mostanában egy vajgyár felállítá­sáról volt szó. Ha a vállalkozó cég nem a legnagyobb energiával lát hozzá a gyár létesítésével és egyik hírlapi támadásra is reagált volna, ugy ettől is elesünk. Tudtunkkal a vajgyár már juliusban megkezdi a működését. Hi­teles forrásból tudjuk, hogy legközelebb egy uj gyár. tervezetével fognak váro­sunkban foglalkozni és ezen körülmény szólaltat meg bennünket és figyelmét felhívjuk az intéző köröknek. Nem mondjuk, hogy nincs érzé­künk a gyárak iránt és áldozatot is hoztunk p. u. a szövőgyár létesítése alkalmával, de ezzel még nem fejlőd­tünk odáig, ahonnan már előbbre nem lehet jutni. Sőt ellenkezőleg, még igen sok hiányzik ahhoz, hogy észrevegye­nek bennünket, hogy oly erő lakozzék bennünk, melynek tudatában odatöre­kedjünk arra a pozícióra, ahol Pápa városa lesz egy vidék központja, tekin­télyes emporiuma. Elvitázhatatlan dolog, hogy csak is a gyáripar folytonos fejlesztése az egyedüli mód az erösbödés felé és éppen ezt az utat akarjuk mi mellőzni. Ez pedig megbocsáthatatlan hiba. Mert nem állhat meg azon gyakran és elő­szeretettel használt ellenvetés, hogy a gyárak alapítására szükséges erőkkel nem rendelkezünk. Ez az állítás tartja vissza azokat, akik esetleg városunk­ban a kezdeményező szerepre volná­nak hivatva az akciótól. Városunkban számos terv és üd­vös eszme hajótörést szenved ezen látszólagos feltevés miatt, mert tényleg a töke nem hiányzik nálunk. Ha nincs is meg egyeseknél., meg van a pénz­intézetek kasszáiban. Általában véve, nemcsak városunkat értve, a pénzinté­zeteknek kellene ily vállalatokba fektet­niük azt a tökét, amelyet — köz­tudomás szerint — jelenleg amúgy is csak nagy nehezen tudnak más uton gyümölcsöztetni. Milliók hevernek a különböző bankoknál, takarékpénztá­raknál, melyek pedig semmitől sem irtóznak jobban, mint az ipari vállal­kozástól. Pedig nem a sikertelenségtől fél­nek a pénzintézetek, hanem nincs bennük élelmesség, nincs meg a vál­lalkozási szellem. Ily körülmények kö­zött nagyon természetes, hogy minden valamire való gyárunk, ipartelepünk jövedelme idegen zsebeket gyarapit. Mi pedig — more patrio — szidjuk a kormányt, a közönséget és Isten tudja kit, a magyar ipar pangása miatt. Mindez azonban csak irott ma­laszt marad mindaddig, mig meg nem mozdul az a töke, amely elegendő erőt tudna adni iparunk fellendüléséhez. Újságcikkekben, proklamációkban, fel­hívásokban és az irás minden formá­jában valósággal könyörgünk a közön­séghez, hogy a magycr ipart támogassa és hogy mindennek mi az eredménye, arról jobb hallgatni. Hogy ez az állapot teljesen meg­változzon, arra okvetlen szükséges, hogy a nagy töke megmozduljon, meg kell változni a közömbösségnek és a tétlenség helyébe a leglelkesebb akció­nak kell kerülnie. Ha ez bekövetkezik, ugy városunk számos üdvös és hasznos közijjyei más irányt vennének és egy­ben eljutnánk oda, hogy közintézmé­nyeink és iparvállalataink nem idegen kegyelemből volna megvalósítva, — hanem megteremtené azt a mi lokál­patriotizmusunk, emberségünk, a mi életrevalóságunk, amely — sajnos — még mindig késik a megnyilatkozással. Megszivlelésül irtuk ezen, cikkün­ket és azokhoz a vezérférfiakhoz in­tézzük ezen sorokat, kiknek hatás­körükben van ezen tökének megmoz­dultát elősegíteni és ezáltal városunk haladását és fejlődését sok tekintetben nagyban előmozdítani. Elbucsuztattuk az ó évet és sok re­ménnyel köszöntjük az uj évet. Ez alka­lommal — mint a közérdek képviselői — bizonyos aktualitást véltünk látni abban, ha a sajtó a városi közélet fórumán szereplő férfiaknak a városi ügyek iránt tanúsított darabig, de nyilván gyöngének érezte magát s tovább siklott. — Isten veled, Ella ! — Nagyon kiskorú voltam ? — kér dezte vakitó fehér fogát mutatva a lány. — Jó gyerek voltál, mindig az vagy, jó gyerek. Visszament a szobába és levetette magát a divánra, még mindig azon töp­rengve, hogy milyen túlérzékeny ez az Ella. Az ember el sem hinné, látva a duzzadó egészséget, ilyen önként jövő, véletlen pil­lanatok kellenek hozzá, hogy kiderüljön az ilyesmi. A szobalány jött be később, lámpát gyújtott és jelentette, hogy az asszonya szeretne beszélni a tekintetes úrral. Mái­be kellett hozzá menni. -— Fázol ? — kérdezte Sándor. Klári mosolygott. — Sokkal jobban érzem magam ; itt biztonságban vagyok, a szobában gyámol talan. Ott járni kell, kitalálni olyan hely­zetet ülés közben, ami kényelmes is, másra sem bántó, szinte illedelmes. Oh, az ágyam egészen más. Kászonyi odakönyökölt melléje, az asszony kinyújtotta vékony, hófehér, vér­telen kezét és játszadozni kezdett az ura hajával. — Nagyon unsz már ? Az ember elkapta azt a kezet és csó­kolni kezdte. — Ha még egyszer ilyesmit kérdezel, megharagszom. — Akkor szeretsz ? duruzsolt Klári. Sándor átkarolta a íeleségét, alig lát­szott ki annak gyönge kis madarteste a karjaiból. — Csak téged szeretlek. — Ilyen hitvány vagyok, váza ön­magamnak,. . . mit találsz rajtam ? — Én egyformának iátlak mindig. Nem törődöm vele, milyen voltál s ha ismét felgyógyulsz, azon is azért örülök, mert neked lesz jó. Klári odasimitotta arcát az uráéhoz, most nagyon jól esett ez a helyzet neki, csöndben, inkább sejtve a gondolatokat, mint kimondva azokat. — Milyen szép, egészséges ez az Ella — mondta később. S hogy az nem telelt rá, ő folytatta: — Kár érte, hogy még lány, boldoggá tehetne egy derék embert. — Igen jó lány, — mondta Sándor — csak egy kicsit érzékeny. — Ugyan ! Én nem bántottam ! — Hát ezt magyaráztam én is neki, szerencsére meg tudta érteni. — Mikor? — Most, hogy kikísértem. Klári hallgatott, később megint azt mondta: Panaszkodott ? — Dehogy, — sietett elébe vágni Kászonyi — csak láttam rajta. Ella jó rokon, nagyon szeret téged, illőnek tartottam meg­magyarázni a helyzetet. Klári lassan szótagolta, bosszan el­gondolkozva : v — Szeret. .. szeret... engem . . . Az utcáról már felhangzott az esti élet lármája, az őszi levegőt keresték az emberek, futottak az élet felé. — Bolond gondolatom van, Sándor. Ki sem merem mondani. S megint cirógatni kezdte az urát. — Nem bolond az, ha te mondod. — Hát azt gondoltam, de ne nevess ki érte — majd kiengesztelem én Ellát, írok neki . . . — Minek írnál ? Úgyis eljön. Klári titokzatosan nevetett. — Csakhogy én szeretnék már holnap megszökni. Úgyis készülünk az útra, az a pár napi különbség nem számit. Mindenttnk be van csomagolva, épp, hogy a rossz idő­járás bekövetkeztét várjuk. Tegyük föl, hogy már megérkezett, mi pedig megyünk. Reggel eltününk, valósággal megszököm, seeki sem talál itthon. Mire látogatók jön­nének, ón már messze járok. Jó *? Kászonyi csak annyit moadott rá : — Jó, reggel utazunk. — Nem haragszol érte ? Sándor ismét magához vonta az aaz­szonyt: ezt felelte rá. Reggelre lefagyasztott a dér minden késői virágot. Mire a hajnal beköszöntött, a beteg asszonynak csakugyan sikerült meg­szöknie mindenki elől. Ugy megszökött, hogy soha ez életben nem találkozik vele senki. Az arca a halálban egy csöppet kipirult, de a keze nagyon hideg volt. Ella hullámzó mellel nézte, aztán ő is mondott pár szót Sándornak, aki szótlan komorsággal bámulta a halottját, de nem válaszolt a megszólításokra. A rokonok később az ebédlőben gyűltek össze, Ella az ablaknál dércsipett fákat nézte. — Szegény lélek, — mormogta — a legrosszabb időben költöztél el. Nekem egy kicsit korán. Az ajka cserepes volt, a szája két oldalán erősebb barázdát vontak a ráncok.

Next

/
Thumbnails
Contents