Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.
1909-03-14 / 11. szám
az intelligencia? Hol van a szellemi kapcsolat, mely hatalmas falankszot képezne a társadalmi osztályok egyes rétegéből ? Nem akarunk ezúttal erre felelni. De igenis akkor ne jajgassanak, ne sopánkodjanak, ne csodálkozzanak ha lényegtelen kellékké degredálja őket az álprófétákból alakult ferde közvélemény. Az intelligencia, a szellemi erők tömörülése igenis felette kívánatos. Mert a dolog ugy áll, hogy bármiy üdvös mozgalmat vetünk fel, vagy más akárki, az intelligencia vajmi ke veset érdeklődik iránta. Ezért pang nálunk minden. A mit egy-két egyén előkészit, azt el fogadják szó nélkül és még ellenvéleményt is ritkán mernek kockáztatni. Tudjuk igen jól, hogy ezzel mi nem törődünk. „Szólj igazat betörik a fe jed" közmondás csak az álihatatla nokra szól. Az állhatatos küzdelem előbb utóbb megleli jutalmát. Nekünk kötelességünk ezt tenni. A mi ferde viszonyaink között mi sem természetesebb, hogy az az orgánum, a melynek a „Mit den WöUfen mussman Heulen" nem kenyere, következetes működése közben egy bizonyos ellenáramlattal találkozik, de ez azért nem fog visszariasztani attól, hogy hiven tükrözik vissza mindazt ami városunk közügyeit és társadal mát jellemezik. Igenis meleg érdeklődést kívánunk közügyeink iránt. Dobjuk félre az indolenciát, mert városunk érdekében különösen ezúttal fontos dolgok várnak elintézésre. Megszivlelésül irjuk e sorokat és azokhoz az intéző férfiakhoz intézzük kik a város jóllétét és virágzását maguknak óhajtják vindikálni. Hogy ezt bebizonyítsák, minden nap nyílik erre alkalmunk. Ezt kérjük, de egyszersmind követeljük is ! A Kossuíh-muzeum jubileuma. Aki igaz szívvel és nyugodt lélekkel magyarnak meri magát nevezni, az megszivlelendi e cikk ke retében közült sorokat. Nem laptölteléket írunk, hanem az őszinte sziv sugallatával szólunk az igaz emberhez, de különösen szó lünk a magyar emberhez. Él-e még a magyar emberben egy olyan piczinyke hajszál-edény, egy láthatatlan fiuom idegecske, amely néha-néha a kegyelet érzését hozza rezgésbe ? Ha igen, akkor ezen csekélyke kegyelet érzelmét, melyet a lét küzdelme, a durvaságig hajszolt realizmus még meghagyott bensőnkben, kire fordítsuk másra, mint történelmünk nagy jaira s ezek közül a legkiválóbbra Kossuth Lajos emlékére ? De ne csüggedjünk! Korunk ego izmusa még nem ölte ki a magyar lélekből a hazafiasság s az ezzel kap. csolatban levő kegyeletnek szent érzelmeit. Van még idealizmus, lelke• sedés és áldozatkészség a magyarban akkor, ha Kossuth Lajos szent emlékéről van szó. Csak ki kell használni az elrejtett és kiaknázhatatlan magyar hazafiasságot és áldozatkészséget. Most pedig éppen arról van szó, hogy miként gondolkoznak, hogyan éreznek és mennyi a cselekvési erő egyesekben, testületekben, községekben, és hatóságokban akkor, amidőn a nagy a meseszerű, legendás halha tatlan nevü Kossuth Lajos, a magyar nép apjának emlékezetére kell a kegyelet oltárán áldozni. Avagy talán szükséges, hogy részletezzük Kossuth történelmi nagyságát, mellyel ámulatba ejtette az egész művelt világot ? Talán lelkesiteui kell a.magyart akkor, amidőn Kossuth Lajos nevét vesszük méltatlan ajkunkra ? Avagy külön kell ismertetni azt a történelmi héroszt, kinek tüneményes egyénisége, legendás szelleme belevésődött minden magyarnak szivébe ? Tagadhatjuk-e, hogy Kossuth Lagésében szelíden vegyült el a szoknya selymének csöndes zizegése. Mikor a keresett sírra rámutatott a gyerek, Margit asszony ijedten tekintett oda. A gondosan fölhantolt sirra egy gyászruhás nő borult. Vékony, sovány teste néha görcsösen vonaglott, elárulta a lélek viharzó, nagy keservét. Valami rokonféle lesz, gondolta magában a szép asszony. Ugyan sohase hallotta, hogy a költőnek maradt volna élő atyafisága. Pereznyi habozás után a sir felé közeledett, hogy koszorúját letegye az egyszerű keresztfára, amelyen már már másik is diszlett. A zajra fölrezzent a gyászruhás hölgy, sápadt, keskeny arczából két könybe borított fekete szem nézett Margit asszonyra, észrevehető megdöbbenéssel. — 0 az, csakugyan ő az, — mormolta magában a leány, mialatt fürkésző tekintete az arcz minden apró vonásán végigszaladt. Margit ezalatt rövid imát mondott és prémjéből kirázva a belekapaszkodó száraz leveleket, indulni akart. Ekkor fölemelkedett a másik hölgy. Maga volt a szenvedés ez a törékeny, bánatos alak. Hangja is színtelen, tompa volt. — Bocsásson meg, asszonyom, hogy megszólítani bátoikodom, de ez a hely, ahol most állunk, megszüntet minden társadalmi különbséget. Az én jó szellemem vezette kegyedet most e sirhoz, hogy egy szegény, nagybeteg lélek őszinte vallomással könnyithessen a gyötrelmein. Ily vallomással tar tozom kegyednek, asszonyom, mert egyszer régen, egy kárhozatos üdvös éjszakán elraboltam egy édes drága valamit, egy üd vözitő hosszú csókot, amely tudom, — és jól tudtam akkor is — kegyednek volt szánva. Ne szóljon kérem közbe. Hallgasson meg, rövid a mondanivalóm : — Egyszerű kis árvaleány voltam. Egy öreg nagynéném tartott a házánál, amelynek terheit varrással igyekeztem könynyiteni. A pihenő vasárnapon a könyveké és az ábrándoké voltam. A természetem érzelmes, túlságosan hajlandó a romantikára s bolondja minden regénynek vagy költeménynek, amely szerelemről, csalódásról, vagy lemondásról énekelt. Egyszer egy verskötetet kaptam kölcsön, ismeretlen név állott a czimlapon, de maga a könyv több gyönyörűséget nyújtott minden halhatatlan költő remekénél. Az igaz, tiszta szerelemnek lángoló himnuszai váltakoztak abban, a reménytelenség kétségbeesett sötét énekeivel. Elképzeltem magamnak a poétát az ő nagy szivével, becsületes lelkével, kikristályosodott jellemével, beleszerettem, -asszonyom, őrülten beleszerettem, anélkül, hogy valaha láttam volna. Lázasan érdeklődtem utána, máramenv nyire a lányos szemérem megengedte. Es mikor egy lap arczkepét kiadta, a kivágott újságlap odakerült a kis házi oltáromra. Napokon, éjjeleken át elnéztem arczát, de azért nem tudnám megmondani, hogy szép volt, vagy közönséges, mindennapi. Oh, én csak a szenvedélyek izzó tüzében vergődő lelke lángját láttam szemében lobogni s kétségbeesett irigységgel gondoltam arra a boldog teremtésre, aki a poéta lelkében ezt a hatalmas tüzet gyújtotta. Nemsokára megtudtam azt is, hogy ki az én diadalmas vetélytársam. Valami estélyfélén verseket olvasott föl a poétám. De nem a kezei közt reszkető papírlapról, (JJ^YILT Postapalotával szemben az „ARANY OROSZLÁNY"-hoz MI? brazíliai kávébeho fölerakat a, hol naponta friss pörkölt-kávé kapható. Kapható még : nyers kávé, czukor, csokoládé, cacaó. Mandola, mazsoSp-siőllé, vanília. r!iz% szilva. Valódi nemes paprika. Dió. Tea, rum, likőrök, cognac eredeti zárt palackokban. •• y L 0 D I G Y 0 G Y-C O G ac. :: A n. é. közönség szives pártfogást kérve, maradok teljes tisztelettel LÖWENSTEIN M. MIKSA.