Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-01-31 / 5. szám

a mely lakosságon a pótadó csökkenésével segíteni akarunk. Mig a pótadónál tehát csökkentünk a terhén, a pótilleték szedésénél nagyrészt viszszarakjuk reá azt — csak más alakban ós jogcímen. Ha még hozzávesszük ehhez, hogy a tisztviselők fizetésének a rendezése a kilátásba helyezett öszszegek nagy részét absorbeálja, azt kérdezzük : mit fordíthatunk akkor a városok kulturális intézményeinek a kiépítésére ? Az állami és megyei tísztvise'ők megadóztatása még a legeredetibb és legtisztább módja lenne az uj jö vedelmi forrásnak, azonban a bizott ság ennek hangoztatásától elállott. A városi tisztviselők létszámának apasztása még mint jó tanács sem váltható fel apró pénzre, mert még a melyik város csak ezt a jószántá ból megcselekedte, — az állami te endők rohamos növekedése folytán azt visszacsinálni volt kénytelen. Mindezeket fontolóra véve azon városoknál, a melyeknek helyzete a nagyobb mérvű támogatásra leginkább reá szorul, még rendkívüli kedvez mények megadását tartjuk szüksé gesnek. Ily kedvezmények volnának pl. az iskolai hozzájárulások részben vagy egészben leendő elengedése, az állami fogyasztási adóért fizetendő bérösszeg leszállítása és az államkaszszából a lehető legkedvezményesebb hitel nyújtása. Az Összes városoknak nyújtandó támogatásul pedig óhajtanók az öszszes városi adósságok konvertálását, a városi kölcsönökuek állami garantia mellett való közvetítését s végül az összes állami egyenes adók 5°/

0-ának megfelelő összeg juttatását, vagy pedig, a mi az ipari és kereskedői köröket is megnyugtatná, a jövedelmi adó kontingentálását s a kontingen tált összegen felül befolyó összegnek a városok részére való átengedését. A városok jövőjéről, az ország életfájának a gyökereiről van szó. Mit tartanak hasznosnak, mit tartanak közömbösnek vagy ártalmasnak, szóljanak hozzá, addig mig nem késő, azok, a kik legjobban érdekeltek -t. i. a városok. Noblesse obiige. Sokszorosan elcsépelt, ezerszer felhánytorgatott bünérői társadalmunknak kívánunk ez alkalommal szólani, mert ugy véljük, hogy soha eleget, még kevésbbé kellőképen nem figyel meztethetjük polgártársainkat, a mi áldatlan lehetetlen társadalmi viszonyainkra. Egyetlen társadalmat sem találhatunk, mely rut kinövéseiben, veszélyes túlzásaiban csak némikép is hasonlatos volna a miénkhez. Egy országot sem találhatunk, melynek lakosai oly mértékben élnének viszonyaik fölött, minta mi szerencsétlen magyar hazánkban. Nálunk a társadalom kötelez. Noblesse obiige ! Erö sebb minden törvénynél, erősebb a kényszerű körülményeknél az a hatalom, mely rabigájába nyomorítja az embereket, mely tönkre teszi erkölcsileg s anyagilag egyaránt, »z erejében sokszor már nem is bízó szerencsétlen áldozatokat. Vájjon kit találunk, — nézzünk csak körül figyelmes szemmel, — társadalmunkban, ki erejéhez mérten, jövedelmi arányában él. Vájjon a diplomás ember családja, kinek jövedelme alig haladja felül a 4000 koronát, nem ugy él, mintha legalább is 10.000 korona keresete volna. Hát a hivatalnokok, kik megszámlált garasaik dacára ugy élnek, mintha 1000 holdas földük lenne a Bánátban. S a kereskedők s az iparosok s rendre egymás után valamennyien, akik csak itt vagyunk, ugy élünk e vájjon, ahogy azt a viszonyaink megengedik ! Nem! S ezerszer nem ! Legalább is egy fokkal, ha nem többel, viszonyainkon felül költekezünk, s élünk. Amikor azután beköszönt végre a gond. Mert a hiányzó bevételeket, hitellel próbáljuk ideig óráig pótolni^ várva az eljövendő sült galambra, főnyereményre, elhaló milliós nagybáesi örökségére, vagy hasonló szolid, bázisú jövedelemre. De számításaink majd mindenkor csődöt mondanak. A hitel végtére bedugult. Fő nyereményt, örökséget nem csinálunk, Clarisse napok óta rosszul aludt. A ház kis zsarnoka, a négyéves Alfonz nem akart engedelmeskedni az öltöztető nevelőnőnek, ami miatt a háziasszony nem az úrfit, hanem a kisasszonyt vonta felelősségre Ez olyan Igaztalan föllépés vala, melyet Teofil, mint hires jogász és védőügyvéd, el nem tűrhetett. Abban a balhiedelemben élt, hogy kötelessége az ártatlanul vádolt nevelőnő pártjára kelni. Féltékenység. Gyanúsítás. Hütlenségi vád. Elcsapatás. Uj nevelőnő. Az események rohanva váltakoztak. Clarisse asszony néhány napon át sűrű és titkos levelezést folytatott egy „unokatestvéré"-vei, akit azonban Teofil sohasem látott és én sem ismertem. A rejtélyes rokont kérte föl a háziasszony, hogy uj ne velőnőt szerezzen és ajánljon. — Miért e titkolódzás ? — kérdeztem Teofilt. — Bizonyára csúf, vén leányt akar. Mert az „elcsapott" nagyon is csinos volt. Nem tűrhette. S a családi perpatvarnak megvolt a gyors lefolyása. Siettem, nehogy elkéssek az üdvözletemmel, hngy a béke ismét helyreállt s ez egyszer nélkülem. Amint a kertben haladok : az uj nevelőnő jött elém. Annak kellett lennie, mert a kis Alfonz neki sem engedelmeskedett. Mindenáron bele akart gázolni a fűbe, mely csillogott az éjjeli harmattól. S mérgében az uj kisasszony ruháját ránczigálta ami engem fölháboritott. Jobban ránéztem a türelmes nőre és megdöbbentem. Hisz én ezt a bájos arczot már láttam ! Vigyáztam is ! Lestem a vo násait ! Tán éppen kihívóan, szemtelenül, ahogy vasúton szokta az ember az ismeretlen, fátyolos nőket, kiket kalandra szemelünk ki, ha van reményünk, ha nincs. Igen, igen. Ez a két sugárzó szem már megigézett valahol ... És szivem dobogni kezdett. Némán kalapot emeltem és el akartam suhanni mellette. De a kisasszony merészen rámtekintett. Felismert ő is . . . Mosolygott rám, de kissé kárörömmel, fenyegetően . . . Neknm legalább ugy tetszett. Akaratlanul meggyorsítottam lépteimet. És magánbeszédbe kezdtem, ami különben nem termé| szetem : — Szaniszló 1 Mi lesz ebből ? Hisz ez | ő, ez Josephine. A vasúti kaland bájos hölgye 1 És mit szól majd Teofil, aki folytatta a kalandot ? Ah ! hisz csak ő folytatta. Éppen ő, Josephine mostani gazdája ! Akkor még sincs vége a kalandnak. Sőt most kezdődik újra 1 Itt a házban ! Az én tud tómmal !

r És én bűntársa legyek mendkettőnek ? Én, a családi ünnepek szónoka ? A hűséges házibarát, a béke apostola 1 Mi lesz ebből ? III. Teofit a szobájában találtam. Izgatottan szökött elém s rám nvalt : — Láttad ? — Láttam,. — Nos ? És ? Hát szólj ! Mit tegyünk ? — Az a kérdés, milyen volt az a bizonyos kaland ? Pirulnod kell-e előtte ? Vagy 6 rajta a sor ? Mersz a szeme közé nézni ? A házigazda levegő után kapkodott : — Tudd meg hát : felsültem. Most egy hónapja a vasúton ! Együtt utaztunk Uj-Tátrafüredre. Átellenben ült a kisasszony ez a Josephine . . . Őszi barackot evett és bámultuk a pompás, vakitó fogait, az üde ajk' t ... Te szólítottad meg. Azt kérdezted tőle: nincs-e terhére, ha leeresztjük az ablakot ? . . . Aztán megismerkedtünk vele. Amikor meghallotta a nevemet, majd föl nem sikoltott ... Én intettem neked : „Hagyj magunkra 1" — Ellenkeztem. De aztán kiálltam a folyosóra. — Én pedig udvaroltam neki életrehalálra . . . Meg is csókoltam a kezét, a karját .is — s ő nevetve engedte. Aztán, v képzeld csak, engedte hogy átfogjam a derekát .. . Sőt a homlokát is odatartotta a bucsucsókra. Mert Csorbán kiszállt. Fölment a tóhoz s megígérte, hogy másnap átrándul hozzám ! Hiába vártam, hiába mentem át magam. Azóta nyoma veszett. Tegnap végre levelet irt. A hivatalomba czimezte. Csak ennyi volt : „Tisztelt uram ! Hallom, hogy uj nevelőnőre van szükségük. Örvendek. Jövök, én jövök s egy födél alatt folytatjuk a vasúti kalandot, mely Csorbán megszakadt. Üdvözlöm Szaniszló urat ís. J o s e p h i n e." És Teoíii előkereste a levelet tárczá-