Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-10-17 / 42. szám

Olyanoknak kell lenni ezeknek a vidéki központoknak, mint amilyenek az emberi testben az egyes na gyobb véredények, amelyek a sziv lüktetésének minden mozdulatát hiven visszaadják, elvezetvén az életadó vért az államtest minden egyes részébe. Olyanoknak kell lenni ezeknek a vidéki központoknak, hogy általuk, mint vezető csatornák által egyen letesen szétterjedjen a szellemi és anyagi erő az állam egész orgonizmusában. Legyen minden ilyen vidéki köz pont a magyar nemzeti államnak egy egy világító tornya, amely jótékonyan besugarazza a saját vonzkörébe eső területet, minden körülmények közt erős és megdönthetetlen bástyája maradván a magyar állameszmének. S vájjon hogyan haladunk e felé a cél felé ? Bizony lassan, mert sajnos, azt látjuk, hogy a vidéki nagyobb városok vezetőségeiben csak elvétve van meg a képesség arra, hogy a helyzetet és a célt felismerjék. Társadalmi és politikai ellentétek gátolják a legtöbb, helyen a békés együttműködést s ezen ellentétek miatt gyakran nagy érde kek forognak köckáft. A legtöbb város hallatlan indolenciával ugy gondolkozik, hogy hiszen választok képviselőt, majd kijár az egyet és mást a kormánynál. Kapok egy pénzügy igazgatóságot, valamilyen iskolát, talán katonaságot is — s rendben van az egész. Pedig nem igy kellene gondolkozni, hanem a vezetőségeknek tehetségük javarészét kellene felhasználni a nagy cél megvalósítására. A naiv lelkeknek az az aggó dal ma, hogy az igy kifejlődött parti kulárizmus az állami egység rová sára történik — ma már túlhaladott álláspont. Amikor még az államok nem domináltattak egy közös, nagy vezéreszme által; amikor még a nemzeti eszme nem volt mindent összekötő, mindent egyesítő általános kapocs — akkor tényleg volt valami veszedelem a partikulárizmusban. De ma már nincsen, sőt a konszolidált nemzeti állam keretében határozottan politikai eszélyességre vall a partikuláris gaz dasági és kultúrpolitika. Nagygyá és erőssé fejlett vidéki városok nagygyá és erőssé teszik az államot is. Ezek létesülése mellett olyan lesz majd a magyar állam, mint egy megostromolhatlan várrendszer által védett erősség, amelynek ellenség nem árthat. Egy baj van csak és ez az, hogy ilyen várospolitikát alamizsnán ten gődő, munkakedvét elveszített s a megélhetés nehéz gondjaival küzdő tisztviselőkkel csinálni nem lehet. Színészet Pápán. Örömmel konstatáljuk; bo^y nem csalódtunk abbeli reményünkben, hogy az őszi sziniévadunknak fényes sikert jósoltunk. A színház látogatottsága felülmulta még a legvérmesebb reményünket is, amenyiben esténként telt sőt több ízben táblás házak előtt folynak le az előadások. A heti műsort a „Sasfiók

0 verses dráma domináltá, amenynyiben háromszor lett előadva és mindhárom estén annyira szorongásig megtelt a színház, hogy a közbiztonsági szempontból engedélyezett pótszékek is már napokkal az előadás előtt le lettek foglalva. Heti referádánkról a következőkben számolunk be : Szombaton került színre először „A sasfiók". Vörös betűkkel kellene szedni e címet mint az ünnepnapokat szokás. Ünnepe volt a színháznak, a színészeknek és elsősorban a közönségnek. Rontand mester óriási művét az egész művelt világ méltatta már a legnagyobb elragadtatás hangján s mi is őszinte elismeréssel csatlakozunk hódolóihoz. Nem tudjuk mit csodáljunk inkább, szinte ijesztően alkotó erejét, melylyel nagy darabjának aránylag kis meséjéből ilyen hatalmas művet tudott teremteni; vagy költői lelkének mindenkit magával ragadó magas szárnyalását, melylyel remekének ellenállhatatlanul érvényt tudott szerezni. Nagy történelmi háttér keretében látjuk a szegény kis beteges, törékeny kis reichstadti herceg (Verő Janka) tragédiáját látjuk magunk előtt, aki atyjától, Nagy Napoleontól — a sastól — csak egy világrenditő multat örökölt, de sem jellemét, sem vasakaratát, szikrázó elméjét, sem minden ellentállást elpusztító erejét. Atyjának glóriális példája, melyet mindig maga előtt lát, folyton lázban tartja, ösztönzi, hogy nyomába hágjon, hogy elfoglalja jogos örökét, a francia császári trónt, de minden igyekezete, minden felbuzdulása, minden szárnypróbálgatása a kis sasfióknak kujóslóan Várfalvi. Mert, fordult hozzám mentegetődzve, ha burgundit talál hozni, menten valami francia búvik belém, akkor én elkezdek franciául beszélni ugy, hogy az ördög sem ért meg. — Csak rajta. Tudok én franciául. — Akkor én nem beszélek. Én csak azoknak beszélek franciául, akik nem tudnak. De lássa. Megyeri szelleme már közeleg. És vigan hajtotta föl az első pohár szekszárdit. — Sokszor megtréfáltál, jó szellem, — kezdett befelé szincerizálni a vándorkomédiás,— emlékszel e, jó Károly bátyám, mikor Majsán a direktorral játszottam Liliom fit — persze : sugó után, mert el sem olvastam a darabot. S mikor a sugó azt súgta — jó hangosan, hogy : bal fenékenel. Én leültem bal fenékre és kicsuszkáltam. — Vájjon mit szólt ehhez a derék Megyeri ? . . . — Vagy mikor az volt az instrukció ban, hogy „haldokolva, mentében roska dozz . . Julius Caesart játszottam tudni illik... S a nagy gyilkolási jelenetben, mikor már átjárt a huszonhárom tőrdöfés, a kaján Cassiussal egy mentét adattam magamra' és abban roskadoztam .. . Le is roskadtam a Pompejus oszlop alján, harsogó .taps között. Ezt eltanulhatnák az ángliusok. — Szép lehetett. Kié volt a mente ? — A Bánk-bán mentéje volt, a garderobból. Erre az alkalomra egy osztrák rendjelet tetettem rá. Volt a katonatiszteknek. Kölcsön adták. — No és erre nem bujt magába Shakespeare boszuló szelleme ? — Ó, de hányszor. Írtam én olyan darabokat. Csakhogy a Shakespeare kora lejárt. Higyje el, uram, ha ma írná a darabjait, a fene se fogadná el. Hogy kidobnának engem Hamlettel, ha ma adnám be a színháznak. Pedig én szeretem a klasszikusokat. Fiatalabb éveimben mindig Moor Károlyt és Ferencet játszottam. — Egyszerre ? — - Hát persze, Régi force sza a vidéki hősöknek, hogy egy este játszák mind a kettőt, különösen jutalomjátékra. Én azonban megjártam vele. — Nem volt publikum? — Nem volt zsivány, pedig egy egész banda kell hozzá. A direktor elég nagy zsivány volt, de magában még sem elég. Verbuváltam hát nyolc parasztlegényt, akik liusz krajcárért beálltak az estére zsiványnak. Szűrös, gatyás rablók voltak, hosszú, nyakig lógó hajjal, némelyiknek az üstöke be is volt fonva, mint Peturé. Megmagyaráztam nekik, hogy amikor elsütöm a pisztolyt : fel kell ugorni valamennyiüknek. Fel is ugrottak egy hijján. Az fekve maradt nyugodtan. Odasziszegtem neki szelíden, hogy kelj fel, m a r h a ! Nem kelt. Végre — már tönkrement az egész jelenetem —• azt súgom oda neki, hogy : kelj föl kutya, mert beléd Rívok .. . Arra megszólal a barom egészen hangosan, hogy : Már hogy a íenébe keljek föl, mikor az üstükömre hágott kigyelmed ? . . . — És a főváros ? Ott sohasem próbált szerencsét ? . . . — Nincsen annyi hajam szála, ahányszor én ott megfordultam. De többnyire rendőri beavatkozással távoztam el. Olyan fura lelkek még sohasem költöztek belém, mint odafenn. Ekkor meglibben a spanyolfal és egy gyanús ábrázat mutatkozik rajta. Amint az én metamorfózistám meglátja, elsápad. — Végem van. A Moor Károly lelkét emlegettem — ihol a rendőrség. — Egy szóra . .. súgta oda neki az a bizonyos ábrázat. (Vájjon kinek a lelke lehetett'?) A komédiás felcihelődött s indult. Az ábrázat l\ozzátn fordult, s odasúgta. — Nem nagy dolog . . . Felszedte a béiietpénzeket aztán odább állt Rendes fogás, de hát, — nekünk muszáj. Azzal vándoroltatta a lelkét tovább. Alighanem a városházára. Korán reggel kocsin ültem. Amint kiérek a szőlők alá, egy virgonc alak baktat előttem-a sárban. . Megismerem. A lélekvándor. — Üljön föl amice. Jerünk Tevelre. — Bocsánat, patrónus uram, nem lehet. Ma a Wright-testvérek lelke bujt belém. Ma repülök. Tisztességes kabát társaságában nagyon feltűnöm ... Tessék csak magában utazni. Megindultam. De mégutánnam kiáltott: — Egy zártszéket félreteszek estére. Legyen szerencsém ! . . .