Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-09-05 / 36. szám

Pápa város képviselőtestületében jelentékeny számban van a gazda, az iparos és kereskedő elem képviselve. Mult hó 30-ik napján tartott közgyű­lésében a város képviselőtestülete be­hatóan foglalkozott az alispáni sérel­mes meghagyással és elhatározta, hogy Nagyméltóságocl kegyes szine elé járul kérvényével, hogy engedje meg, mi­szerint a heti állatvásártér, mely a köz­és állategészségügy minden követelmé­nyének megfelel és a város közérdekeit is legjobban szolgálja, megmaradhasson továbbra is azon a területen amelyen az ma van és a város képviselőtestülete ezen hő óhajának és kérelmének va­gyok én, utasítás folytán tolmácsolója, tisztelettel esedézvén Nagyméltóságú M. Kir. F. M. Ur! Kegyelmes Uram magas szine előtt, miszerint Pápa város kö­zönségének érdekeit szem előtt tartva, heti állatvásárterünket továbbra jelen­legi helyén mint legalkalmasabb, leg­megfelelőbb helyen meghagyni kegyes­kedjék. Nagym. M. Kir. F. M. ! Kegyelmes Uramnak maradván legalázatosabb szol­gája, Pápa r. t. város közönsége ne­vében". Eddig a kérvény. Városunk képvi­selőtestülete ugyancsak ezen határozat­ból kifolyólag megbizta városunk polgár­mesterét, hogy ezen kérvényt városunk orsz. képviselőjének közbenjárásával kézbesitse a miniszternek. Városunk polgármestere — mint értesülünk — a legközelebbi napokban Budapestre utazik és megbízatásának eleget fog tenni és igy teljes a remé­nyünk, hogy vármegyénk ezen sérel mes rendeletével szembe, felsőbb hely­ről orvoslást nyerünk. Akik ipari kérdésekkel s általá­ban iparosságunk ügyeivel nem öt­letszerüleg, hanem komoly tárgyilagos­sággal, őszinte jóakarattal huzamosabb idő óta foglalkoznak és igy állandó figyelemmel is kisérik ipari viszonya inkát, sajnálattal kénytelenek tapasz­talni, hogy karunk nem fejlődik oly mértékben, amint annak fejlődnie kel­lene és részben éppen innen magya­rázható, hogy iparunk általában még nem áll azon a nivón, amelyen állhatna. A legtöbben ezt kizárólag a mos­toha viszonyoknak akarják tulajdoní­tani, mellőzve minden más, szintén figyelembe veendő körülményt. Tagad hatatlan, hogy a sanyarú viszonyok bénitólag hatottak mindig és még ma is iparunk egészséges és üdvös fej­lődésére, de az e téren való hátra maradásunknak okát egyedül a mos toha viszonyok rovására írni, minden­esetre nagy tájékozatlanságra mutat. Iparunk nekézkes fellendülésének és az iparosságnak ebből származott szo moru helyzetének lényeges oka, az uralkodó mostoha viszonyokon kívül, elvitázhatatlanul főképpen az iparos nemzedék ki nem elégitő nevelésében keresendő. Sokat tettünk és fáradoztunk az iparos nemzedék nevelése és igy a magyar ipar fejlesztése, felvirágozta tása és nagygyá tétele érdekében, de mégsem annyit és ugy, mint amennyit és ahogyan tennünk kellett volna. Tagadhatatlan igazság pedig, hogy az ipar felvirágoztatásának és az iparo sok jólétének legfőbb feltétele az ifjú iparos nemzedék helyes nevelése. Összehasonlítva az iparos nem zedék képzése tekiutetében a multat a jelennel, két végletet észlelhetünk. A múltban, még néhány évtized előtt is, az iparos ifjú képzése kizárólag gyakorlati irányú volt. Hogy ez irány­zat egyoldalú voltával ki nem elégít­hetett, az nem szorul bővebb magya­rázatra. Ujabban azonban egy másik végletbe jutottunk, amennyiben most meg túlnyomóan az általános művelt­ség elnyerésére fektetik a fősúlyt az iparos nemzedék nevelésénél. Ez sem helyes, mert ez sokszor, az iparosnak okvetlenül szükségesgyakorlati ügyes­1 ség tekintetében boszulja meg magát. A két irányzat eredményeit mér­legelve, könnyen belátható, hogy sem az egyik, sem a másik ut nem alkal­I mas oly iparosság nevelésére, mely J iparunk jelentékenyebb fejlődését és , iparosságunk jólétének emelését elő­segíthetné és biztosithatná. Ha tisztán csak gyakorlati kép­zést nyer az iparos ifjú, olyan lesz az, mint a gép, mely lélek nélküli munkát végez, AZ ugy képzett mun­kásnak minden képessége egyedül a kézügyességben nyilvánul, de talá­lékonyságot, önálló tervezést hiába : keresünk az ilyennél. Erre képtelen, de meg lomhább is gondolkozásában, hogysem ilyennel is törődnék. Az ilyeu munkás elvégzi, amit mondauak neki, elkészíti a tárgyat, amelyet mások terveztek, de többre azután nem is törekszik. Megelégszik azzal, hogy máról holnapra eltengődik csekély ke­resetéb'51 és egyébbel nem törődik. Szóval dolgozik, mint az óramű egy nap ugy, mint a másikon s ez egy­formaságból dehogy hagyná magát kizökkenteni. Az ily napszámos mód jára, minden leleményesség nélkül dob ha csúnya asszony jár vele. Ugye, szépekre költöd, többet vagy kint a házból, mint bent, mert még a finom, drága sült bárány sem esik jól. A végén aztán elúszik mindened s még mindig nyakadon a csúnya asszony. Hidd el, hogy a szép lány önmagában véve a legszebb hozomány. Hát hiszen nem mondom, hogy nem volt igaza, de mit ért a Vukovics lányoknak, ha én helyeslem Bráczó nézőpontjait s nem a kérők ? Pedig bizony Isten szépek voltak. Az idők folyamán összekártyáztak egy kocsira és két lóra valót s azon jártak a szomszéd falukba vizitelni. Maguk hajtottak, azonki­vül csikókat neveltek, hogy legyen alku ürügye alatt alkalmuk a katonatiszteknek a házba járni. A czivileknél jobban szerették a kato­nákat, mert azoknak kard lóg az oldalukon, már pedig Zorkának egyszer megjósolta a kártyavetőnő, hogy rejtelmes jövő vár reá. Valami megvadult bikáról és mészárosról is volt a jövendőmondásban szó, de ezek a részletek később összezavarodtak ; a való ságban annyi maradt meg belőlük, hogy a lányok egyre nagyobb pénzzavarba jutottak s titokban eladtak egy tehenet, hogy báli ruhára teljék. Akkoriban otthon volt Vukovics Sándor, köznyelven Sáczó is, a lányok unokaöcscse s azzal a merész kérdéssel nyúlt bele a csa­ládi darázsfészekbe: — Voltaképpen miért nem mentek ti férjhez ? A lányok keserűen kaczagtak erre a paivságra. — Hát enged az öreg mást is élni ? — Eh, az, amit ti csináltok, ostobaság. Eddig csupa olyan alakot láttam körülötte­tek lebzselni, akiknek maguknak sincs egy garasuk. Izgatja őket a makiári birtok, mert hát ezer hold izgathatja is. Fogjatok meg valakit, akinek magának is van pénze. A leányok megint sóhajtoztak, hogy könnyű ezt mondani, de hol az ember ? •—• Ojjé, száz is van, csak körül kell nézni. Aztán hozzátette: — Mit szólnál a Weiterchán fiúhoz, Zorka ? He ? Zorkának az volt az észrevétele : — Egyidős velem. — Hát aztán ? Ez is baj ? — Bajnak nem nagy baj, de magasabb vagyok egy félfejjel. — Hordj alacsony kontyot, viseljen ő ! maga3 sarkú czipőt. — Amúgy elég ostoba fiu, — toldotta meg Zorka, mire Sándor már pukkadozott. — Édes galambom, vedd tudomásul, hogy titeket vagy valami buta ember vesz el, vagy egy akadémikus. Középarányra kár számítani, mert a középszerű ember is szá mol. Már most, ha kívánod, szerzek én ne­ked tudóst, de mi hasznod belőle ? Wei­tersehán Fülöp a vármegye leggazdagabb svábja, mirevaló volna neki az ész is ? Az I okos elemet majd te képviseled a családban, hidd meg, untig elég, ha a házasfelek kö­zül csak az egyik okos. Zorka, aki csakugyan nem volt ostoba lány, már tárgyalni kezdett. — Mit ér, ha mi ketten elhatározzuk ezt s ő mást gondol ? — Azt csak bizd rám, csináltam én már különb kvinteket is, ez magasabb tudo­mány. Weiterschán Fülöp édesapja akkoriban azon gondolkodott, hogy miképpen akadá­lyozhatná meg a természetet, amely rövid pár hónap, múlva nagykorúvá érleli a fiút? Tudniillik éppen az adott töprengésre okot, hogy biztos lesz-e az a mérgelődés, aminek a kalászai eddig kevés reménységgel biztat­tak ? Az öreg sváb ugyanis a mészáros mes­terséggel irta bele nevét a halhatatlanságba, mig a fiu versenylovakat tartott. Ez a két­féle mesterség emelte közéjük a legnagyobb gátat, mit is azzal a bölcs mondással igye­kezett ledönteni az öreg, hogy : „jobb sze­retném, ha bizott marhákkal versenyeznél a szerb határon ; lónak elég vagy te magad." Weiterschán Fülöpöt azért mégis meg­hívták az agarász versenyre, s a kapcsola­tos agarász-bálra. A vékony szőke legény, aki tele volt gyámoltalansággal, és ékszer­rel, egy darabig elcsavargott a tánczterem­ben, aztán letelepedett a borozó kompániához, ahol éppen Vukovics Sándor beszélt szörnyű nagy hangon „a Máklár"-ról. Elbeszélése szerint „a Maklár" ősi fészek volt már a hunok idejében, „a Maklár" adott menedé­ket az üldözött Béla királynak és valamivel később a nagy Mária Teréziának, annál szebb darab föld sincs, és különb vadak az egész világon nem találtatnak, mint ott. A szőke sváb hallgatta egy darabig, aztán bátortalanul megkérdezte: — Miért emlited a falutokat névelővel? 1 Sándor lesújtó pillantást vetett rá.

Next

/
Thumbnails
Contents